Napóleonról filmet csinálni 2023-ban egyszerre tűnhet avíttas hóbortnak és bátor kísérletnek. Egyfelől kit érdekel a szuperhősök és a CGI fantasy szörnyek korában egy réges-régóta halott francia pasas, akiről a többség csak annyit tud, hogy fura kalapot hordott, és a mellényébe dugta a kezét? Pláne, hogy elmúlt már a monumentális történelmi filmek kora, ezeket a nagyívű tablókat a hatvanas, esetleg a hetvenes években már megcsinálták, amiről csak lehetett. Másfelől viszont ma, a történelmi tabudöntögetések korában igenis lehet üzenetértéke még egy olyan ikonikus történelmi alak filmre vitelének is, akiről már azt hihettük, hogy mindent elmondtak.
Ehhez képest Ridley Scott filmje egyik sem: egyáltalán nem tűnik elavultnak, másrészt semmilyen új megfejtést nem kínál Napóleonnal kapcsolatban, a filmje nem gazdagítja aktuális szempontokkal a jól ismert Napóleon-képünket. Viszont meglepő módon mégiscsak hiánypótló, hiszen pont Napóleonról valamiért nem készült definitív életrajzi film: feltűnt ugyan egy sereg filmben vagy sorozatban, ám ezekben gyakran mellékszereplő volt (például a Háború és béke számos megfilmesítésében), vagy pedig azok a filmek csupán egy-egy csatára vagy időszakra koncentráltak. Pedig olyan rendezőlegenda is próbálkozott egy Napóleon-filmmel, mint Stanley Kubrick, ám az ő filmtervét pénzügyi aggályok miatt kaszálták el annak idején (leginkább azért, mert Szergej Bondarcsuk nagyszabású Waterloo filmje elhasalt a pénztáraknál).
Scott viszont most – miután az Apple TV+ is beállt a projekt mögé – fogta magát, és a Gucci-ház és a Gladiátor 2. között megcsinálta a maga Napóleon-filmjét, ami semmiképpen sem egy 85 éves ember tempójának tűnik. („Én négy filmet leforgattam, amíg Scorsese A megfojtott virágokat csinálta” – szúrt oda egy interjúban nem kis büszkeséggel a szintén nyolcvan fölötti vetélytársának.)
A veterán rendező pörgős munkatempója hatja át a filmet is: nem tétovázik sokat, megfogja a sztorit az elején (Marie Antoinette kivégzésekor), és meg sem áll Napóleon haláláig. Nem variál az idősíkokkal; nem emel fel más szereplőket Napóleon és Joséphine mellé, hogy esetleg játsszon a nézőpontokkal, és valaki más szemszögéből mutassa be őket; és nem időzik aránytalanul sokat egyetlen fontos momentumnál sem.
Mindeközben egy történelmi tablót is felvázol: nagy emberek tűnnek fel egy-egy pillanatra, mint a festő Jean-Jacques David vagy a porosz hadvezér, Blücher, de mind csak statiszták lehetnek Napóleon mellett.
Joaquin Phoenix szokás szerint briliánsan teszi magáévá a szerepet: mint már annyiszor, most is egy alacsonyról induló és nagyon magasra jutó antihőst játszik, aki sosem tudja levetkőzni a komplexusait, folyton bizonyítani akar, viszont minél többet ér el, annál inkább tévedhetetlennek hiszi magát. Ennek a vége csakis bukás lehet, és senkit nem is lep meg, hogy végül ez bekövetkezik. Alakításának ereje még azt is elfeledteti, hogy Scott nem sokat törődött az idő múlásával: Phoenix Napóleonját ránézésre középkorú férfiként ismerjük meg 25 évesen, és úgy is marad két évtizeden keresztül, igaz, a végére azért látványosan megfárad.
Mivel a valóságban Joséphine idősebb volt Napóleonnál, a Phoenixnél tizennégy évvel fiatalabb Vanessa Kirby minimum vitatható választás volt a szerepre, de ezen kívül nem nagyon lehet belekötni, mert nemzedéke egyik legkiválóbb filmszínésznőjeként képes elhitetni a nézővel, hogy Napóleon miért ragaszkodott hozzá megszállottként, még akkor is, amikor császárnéi kötelességeinek nem tudott eleget tenni.
A film központi témája Napóleon és Joséphine héjanász szerelme, amely már-már szappanoperaszerű fordulataival néha háttérbe is szorítja a világtörténelmet, és a maga nemében szórakoztató ugyan, de mégis lehet olyan érzésünk, hogy elviszi a fókuszt a fontosabb témákról. Így csak éppenhogy felskicceli a film a kor geopolitikai és szövetségi hátterét, de mintha egy véletlengenerátor robbantaná ki a háborúkat, nem igazán derül ki, hogy mi miért történik. Scott továbbá nem is igazán akar mit kezdeni a Napóleon-témával, ami egyfelől érthető, hiszen nyilván nem egy két és félórás játékfilm feladata ismertetni Napóleon jogi és pénzügyi reformjainak jelentőségét, vagy bemutatni azt, hogyan hatotta át uralkodását a felvilágosodás szelleme, sőt, abba sem megyünk bele, hogy a gyarmatokon újra bevezette a már betiltott rabszolga-kereskedelmet. Így viszont a filmbeli Napóleon csak egy elszabadult hajóágyú lesz (nem véletlenül juthat eszünkbe róla Phoenix Commodus-alakítása a Gladiátorból), egy nagyzási hóborttól szenvedő diktátor, akit maximum a Joséphine-hez fűződő kapcsolatán át lehet megérteni.
Különösen Austerlitz lenyűgöző, még ha Scott nyilván egy hírhedtebb epizódot emel központivá benne (a befagyott tavon menekülő orosz lovasokkal), de ennél szebben ismertetni tizenöt percben egy ilyen ütközet lényegét nemigen lehet. Scott láthatóan elemében van, ahogy a hóval borított tájon mozgatja a statisztákat, és csak kicsivel marad el ettől a látványban Napóleon első nagy győzelme, Toulon visszafoglalása az angoloktól, ahol rögtön az elején kilövik a lovát alóla, de hiába, így sem lehet őt megállítani. Az esős, saras, gyászos tájon vívott waterlooi csatára se lehet panaszunk: a négyzet alakzatba fejlődő brit gyalogság és a tehetetlen francia lovasság összecsapása különösen emlékezetes részlet még ezen belül is. Itt ráadásul a többi szereplő is labdába tud rúgni: a kelletlenül az esőbe induló Wellington herceg (Rupert Everett) vagy a tehetetlenül grimaszoló Ney marsall (John Hollinsworth) egy-egy gesztusa is emberivé tudta tenni a nagy történelmi alakokat.
Tény, hogy a film tele van történelmietlenségekkel, bár ezek közül a megjelenés előtti újságcikkek pont a lényegtelenebbeket emelték ki: milyen haja volt Marie Antoinette-nek, lőttek-e ágyúval a franciák a piramisokra és így tovább, viszont még sincs olyan érzésünk, hogy itt történelemhamisítást látnánk, maximum az szembetűnő, hogy Scott nem titkoltan angol szemszögből mutatja be a britek ősellenségét. A rendező igen szórakoztató odamondogatásait azért érdemes a helyén kezelni, még akkor is, ha a franciák valóban úgy érezhetik, a legnagyobb történelmi alakjuk nem kapta meg a kellő bánásmódot.
Számukra (és számunkra is) az lehet a jó hír, hogy a filmből készült négyórás, rendezői változatot egy későbbi időpontban meg lehet majd nézni az Apple TV+ jóvoltából, és a plusz másfél óra talán néhány fenti kifogást tárgytalanná tesz majd (bár Scott egyelőre csak annyit árult el, hogy ebben fontos szerepet kap Napóleon hírhedt aranyere is). Sőt, azt se felejtsük el, hogy a legutóbbi hírek szerint Steven Spielberg minisorozatot csinál majd Kubrick dobozban maradt forgatókönyve alapján az HBO-nak, szóval, ha minden jól megy, Napóleon kaphat pár újabb réteget.
Ridley Scott filmje viszont hiába bánik kicsit igazságtalanul a világtörténelem kiemelkedő alakjával, még ebből a filmből is lejöhet, hogy ez a rögeszmés és pökhendi Napóleon legalább kiemelkedően tehetséges és jó volt valami másban is, mint a hatalom minden áron való megragadásában, míg a szép számú mai egyeduralkodóról semmi hasonló nem mondható el.
A rendező legutóbbi filmjeit rendre lehúzta a kritika, Scotton rajta is ragadt a mesterember, iparos rendező bélyege, miközben 85 évesen, mindössze 61 (!) forgatási nappal is képes egy ilyen monumentális filmet nemcsak profin, de szórakoztatóan megcsinálni. Lehet, hogy nem a Napóleon ad választ korunk legfontosabb társadalmi problémáira, viszont a rendező nem is tesz úgy, mintha nála lenne a bölcsek köve, egyszerűen csinált egy filmet Napóleonról, amilyet csak ő tud. És néha nem is nagyon kell ennél több.
Napóleon, 2023, 2 óra 37 perc. 24.hu: 7,5/10
