A szülők egyik leggyakrabban ismételt mondata, hogy “még csak most született meg, hát hogy rohan az idő”, és tény, a múló idő élménye elég erős, hisz főleg az első pár évben hihetetlen gyorsasággal fejlődik a gyerek. Még csak most született meg, de feláll, megszólal, bölcsibe jár – és a minap megtörtént az első “na, gyere szépen, beszélgessünk”-esemény.
Nem, még nem az “itt van a méhecske, ez meg itt a virág” szexuális allegóriát kellett kibontani, csupán arról van szó, hogy erkölcsi nagyfröccs, lelki ráhatás, hegyi beszéd elhangzása volt szükséges. A bölcsiben ugyanis szóltak, hogy fiunk nem fogad szót, ráadásul elveszi a többiektől a játékokat – ahogy a Testcsere című filmben elhangzik, az én gyerekem sosem rossz vagy elkényeztetett, csak fáradt, éhes, lehangolt – hát, valamit kell csinálni az ügyben.
Az apaszerep kényes dolog, nem lehet kiesni belőle, mert a gyerek rögtön leveszi, mi a helyzet, ugyanakkor aki kicsit is rálát magára kívülről, lehetetlen, hogy ne fusson át rajta a röhögés árnya. A komoly apa-fia beszélgetés persze fontos dolog, de ez az “amíg az én kenyeremet eszed”-jellegű leckézetés nem mentes a komikus elemektől sem.
Meg persze itt is el kell találni, mi az, ami mi vagyunk, és honnan csak az üres – elképzelt? elvárt? – apaszerep kattog. Meg izgalmasak az erőviszonyok is: fiunk érehetően alárendelt pozícióban van, próbál kibújni, nem figyelni, elfordítani a tekintetet, mi meg ragaszkodunk a szemek egymásba fúródásához, márpedig nem szabad ezt és azt csinálni blabla,
szóval fura dolog ez, ez az apásdi.
Remélem azért holnap még nem fogok rászólni az utcán rohangáló gyerekekre a helyes és tisztelettudó viselkedés okán.
