Sokáig húztam-halasztottam, de végül is eljött a nap, amikor kimentem az utcára fiunkkal. Szorongtam is rendesen, valamennyire magam előtt sem tiszta ok miatt, mentünk egy kört a háztömb körül, séta kipipálva, aztán otthon, édes otthon.
A gyerekkel, gyerekkocsival való közlekedés minősített esete az utcán való járkálásnak. Utóbbit amúgy sem szeretjük annyira, bár ennek okai elég messzire vezetnek. Úgy tűnik, ma Budapesten az emberek nem szeretnek az utcán lenni, mert ott leginkább rossz élményeink lehetnek, kéregetnek tőlünk, ki kell kerülni egy alvó hajléktalant, és amúgy is van sokkal jobb élmény is, mint összeakasztani a miénket egy szembejövő szúrós tekintetével. Budapest utcái a minél gyorsabb közlekedés funkcióját töltik be, a busz-, villamosmegálló, parkoló és az otthon, úti cél között. Ez nincs jól így, hisz az utcán számos más dolgot is lehet jól csinálni, pl. sétálni, de itt zárjuk le a témát ideiglenesen.
Amikor gyerekkel vagyunk, vagyis védtelen, gyönge utódunkkal kényszerülünk lekoccolni az aszfaltra, ráadásul böhönc nagy gyerekkocsival kell szlalomozni, na, az még egy fokozattal keményebb – gondolhatjuk mi.
Pedig.
Gyerekkel, gyerekkocsival az utcán rengeteg jó tapasztalatot lehet szerezni (persze ha nem döntöttük el eleve, hogy csak a rossz tapasztalatokat fogjuk figyelembe venni). A járókelők nagyon nagy többsége kifejezetten barátságos, segítőkész, a gyerekes szülő, terhes anya kiemelt figura a forgatagban (persze vannak kivételek, mely tapasztalás nyilván nagyon megrázó lehet, nekem eddig nem volt részem ilyenben). Sokan mosolyognak, örülnek a babának (volt már, hogy szóltak, hogy elaludt a baba, rendezgessem el). Az általános utcai tapasztalat formálásában igazán jó módszer, ha gyerekkel ejtjük meg.
Mert az ember csak a saját szorongásait vetíti ki a gyerekes sétára, ami érthető, hisz mégiscsak az egyik legerősebb érzelmi kötődéssel hozzánk fűzött kis lénnyel lépünk ki a bármilyen jól ismert, de mégiscsak idegen világba, ahol veszély- és szennyezésforrások vesznek körül minket. Szemlélet kérdése, hogy a sétáló, közlekedő gyalogosokat szintén veszélyforrásnak vagy potenciális segítőtársnak nézzük-e. Higgyék el, az utóbbi áll közelebb a valósághoz.
Pár hete barátok mesélték, hogy Berlinben milyen jó volt látni a német kispapákat sétálni a gyerekeikkel, minden olyan természetes, kedves, barátságos volt. Nem muszáj ehhez Berlinig utazni, elég, ha mi kicsit nyitottabban, kedvesebben, kevesebb félelemmel merünk lemenni egy kis babakocsis gyorsulásra a trónörökössel.
