A magyar szabadságharcot 1849 márciusáig szempontból a törvényes uralkodó, V. Ferdinánd hívei vívták a trónbitorlónak tekintett Ferenc József ellen, ami természetesen fikció volt, ám – elsősorban a ’48-as vívmányok kapcsán – lehetőséget hagyott a megegyezésre. Miután a császár Windisch-Grätz győzelmi jelentéseitől elbizakodottan 1849. március 4-én kiadta a Magyarország szuverenitását felszámoló olmützi oktrojált alkotmányt, a kompromisszum esélye elveszett.
Kossuth a nyilvánossághoz fordult
Paradox módon a magyarok számára ez a helyzet éppen azután okozott dilemmát, hogy megindult a diadalmas tavaszi hadjárat, és a honvédseregek több csatában Pestig szorították vissza a császáriakat. 1849 áprilisában ugyanis már egyre égetőbbé vált az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a szabadságharc célja? Mit kívánnak elérni a magyarok, és ezzel összefüggésben miként reagáljanak Ferenc József oktrojált alkotmányára?
Abban a tisztek és a politikusok is egyetértettek, hogy a válasz csakis a teljes elutasítás lehet, a Kossuth Lajos által kigondolt „felelet”, a Habsburg-ház trónfosztása azonban már nem mindenkinek volt ínyére. Miután az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is elutasította a Habsburgok detronizációját, Kossuth a nyilvánossághoz fordult.
Április 14-én ugyanis nyílt ülést tartottak Debrecenben, a Nagytemplomban, az itt megjelenő tömeg hatására a korábban habozó képviselők már nem mertek szembefordulni az indítvánnyal: az országgyűlés közfelkiáltással elfogadta a Habsburg-ház trónfosztásáról és a függetlenség kikiáltásáról szóló javaslatot, majd az OHB első emberét kormányzó-elnökké választotta.
Árulása, hitszegése
Az öt nappal később kiadott Függetlenségi Nyilatkozat összegezte, mely a nemzet múltbeli és 1848-49. évi sérelmeire hivatkozva megfosztotta a Habsburgokat a magyar királyi jogoktól, és kikiáltotta hazánk függetlenségét.
„A Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtól elszakítását, és az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott […] ezen hitszegő Habsburgi-, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország […] feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik […] s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.”
A Függetlenségi Nyilatkozat megosztotta az országot. A közvélemény természetesen támogatta a szakítást, a politikai, és főleg a katonai vezetők egy része azonban ellenérzéssel fogadta ezt a radikális lépést. Kossuth abban bízott, hogy a független Magyarország támogatást, de legalább elismerést kap majd a nagyhatalmaktól, várakozásainak azonban nem volt reális alapja. A brit és francia diplomácia számára az európai egyensúly megtartása jóval fontosabb volt a magyar ügynél, így ezek az államok az egységes Ausztriát részesítették előnyben a térség politikai viszonyainak újragondolása helyett. Hasonlóan vélekedett I. Miklós orosz cár is, aki később fegyverrel támogatta Ferenc József császárt a szabadságharc leverésében.