Mondják, hogy a jó bornak nem kell cégér – de ha ezt el is fogadjuk, a filmekkel biztosan nem ez a helyzet. Lehet akármennyire kimagasló egy alkotás, ha nem tesznek érte, hogy el is jusson a nézőkhöz, akkor simán radar alatt maradhat bármi, hisz a mezőny felfoghatatlanul nagy – csak az Egyesült Államokban átlagosan hatszáz-egynéhány filmet mutatnak be évente, globálisan ez a szám a dokumentumfilmekkel és rövidfilmekkel együtt több tízezres nagyságrendű. Még ha az Oscarra nevezhető – azaz bizonyos formai követelményeknek megfelelő, megadott időintervallumon belül bizonyos amerikai régiókban moziban bemutatott és egyhuzamban legalább hét napig, napi minimum három vetítéssel műsoron tartott – filmekre szűkítünk, akkor is egy olyan mennyiséget kapunk, amennyit gyakorlatilag lehetetlen mind megnézni. Így a verseny és a zaj óriási, a szájhagyomány pedig önmagában csak ritka, kivételes esetekben elég bármire. Idén azonban egy filmnek, egy színésznőnek pont elég volt – még ha korántsem beszélhetünk ártatlan, organikus, alulról jövő kezdeményezésről.
A balszerencsés szerencsés
Ha a kedves olvasó nem ismeri Andrea Riseborough nevét, aggodalomra semmi ok, ő messze nem tartozik a világhíres filmcsillagok közé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne széles körben ismert és elismert színésznő, csak éppen ez a széles kör elsősorban a filmszakmán belül értendő. Riseborough közel két évtizede van a szakmában, leginkább nagy amplitúdókat és ezerarcúságot igénylő szerepekben brillírozott, ám, mivel főleg kisebb, független filmekben tette ezt, így neve nem lett a közbeszéd része. Felhívta magára ugyanakkor kollégái figyelmét, akik között nem kevés igazán nagy presztízsű alkotó található: Alejandro González Iñárritu a rommá díjazott Birdmanben rendezte őt, Tom Ford a hasonlóan remek Éjszakai ragadozókban, Mike Leigh a kultkedvenc Hajrá, boldogság!-ban. Emellett pedig az utóbbi években több nagy presztízsű streamingsorozatban is feltűnt, a Fekete tükörben, a ZéróZéróZéróban, A vérvonal árnyai (Bloodline)-ban, ahol az a Michael Morris volt a rendezője, aki a mostani ügyben érintett To Leslie című filmé is.
A To Leslie tipikusan olyan film, amilyenekben Riseborough komfortosan mozog. Egy nehéz körülmények között élő egyedülálló anyát alakít, aki pár évvel korábban mesés összeget nyert a lottón, ám – minthogy erősen drog- és alkoholfüggő – a pénznek rövid úton a nyakára lépett, ráadásul a pénz – amint azt a nemrég bemutatott magyar Fortuna vendégei filmben is láttuk – a boldogságot addig sem hozta meg, amíg volt belőle. Méltató kritikusai Riseborough kaméleonszerű jelenlétét emelték ki: hol szexi, vad és a maga prosztó módján glamúros, hol meggyötört, lecsúszott véglény, hol szárnyaszegett, riadt madár.
A filmet még tavaly márciusban az SXSW fesztiválon mutatták be, és bár a megjelent kritikák többé-kevésbé elismerték Riseborough teljesítményét, ám ilyen kritikákból nem volt túl sok, és a fesztiválszereplés nem hozta el az ilyenkor remélt menő forgalmazót sem, így a To Leslie nem kapott sem széleskörű mozibemutatót, sem támogató marketinget. Októberi, limitált mozis forgalmazása során mindössze huszonhétezer dolláros jegybevételt termelt, ami ahhoz képest is aprópénz, hogy ez egy nagyon alacsony költségvetésű film: kevesebb mint egymillió dollárból és mindössze tizenkilenc forgatási nappal készült. Miután sem a jegypénztáraknál, sem a sajtóban nem kapták fel, gyakorlatilag biztossá vált, hogy a film eltűnik majd abban a süllyesztőben, ahol a remek, de az ingerküszöböt átlépni nem képes filmek ezrei tanyáznak.
Ám nem így történt: az Oscar-szavazás végéhez közeledve egyre több A-listás híresség kezdte nyilvánosan éltetni Riseborough alakítását. Mármint tényleg A-listások: Edward Norton, Susan Sarandon, Gwyneth Paltrow, Kate Winslet – utóbbi kettő egyenesen szuperlatívuszokban beszélt róla, Paltrow szerint Riseborough nemcsak az összes létező díjat érdemelné meg, de néhány olyat is, amit még fel sem találtak, Winslet pedig úgy fogalmazott, hogy ez volt a legnagyobb női alakítás, amit valaha filmvásznon látott. Poszt posztot követett – Riseborough pedig végül megkapta élete első Oscar-jelölését, és boldogan nyilatkozott annak kivételes öröméről, hogy saját közösségétől ekkora elismerést kapott.
Kerülőúton a célegyenesbe
Az öröm ugyanakkor nem tartott sokáig: a szokásos „Oscar: meglepő jelöltek és sokkoló mellőzöttek” jellegű címek mellett hamar felbukkant az első cikk, ami a Riseborough jelölését megelőző kampányt firtatta. Hamar előkerültek azok a vélemények, melyek szerint a színésznő nem teljesítménye, hanem kapcsolatai révén jutott a jelölésig, akadt, aki azt firtatta, nem volt-e illegális a kampány. Nagyon hamar bekúszott a képbe a rendszerszintű rasszizmus vádja is, néhányan ugyanis azt állították, hogy Riseborough azzal, hogy a befolyásos – és fehér – kapcsolatait ilyen nagy erőkkel vetette be, színesbőrű színésznőket hozott hátrányos helyzetbe, akiknek annak ellenére sem volt meg ez a fajta erős hátszelük, hogy stúdiójuk/forgalmazójuk alapos és tisztes büdzséjű kampányokat folytattak a jelölésükért.
Ám ha ezekre a véleményekre még vállat is rándított, az már alighanem elég rosszul érintette Riseborough-t, hogy alig pár nappal a jelöltek kihirdetése után az Akadémia bejelentette, vizsgálatot indítanak a jelöléseket megelőző kampányokkal kapcsolatban, hogy kiderítsék, nem sértettek-e előírást a nevezők. Akkor nem nevesítették ugyan sem a filmet, sem a színésznőt, de enélkül is egyértelmű volt, hogy ez az ügy áll a vizsgálat hátterében, mint ahogy az is: ha szabálytalannak ítélik a kampányát, akár vissza is vehetik Riseborough jelölését. Erre végül nem került sor:
De mi történt? Őszinte lelkesedésből fakadó kollegiális támogatás vagy kicsit túlszaladt a protekciós nyomulás? Leginkább e kettőnek a furcsa keverékéről van szó. A To Leslie alkotóinak, menő gyártóstúdió vagy forgalmazó hiányában nem állt rendelkezésükre az a pénz, amivel beszállhattak volna a hagyományos Oscar-kampányolásba – volt viszont valamijük, ami láthatólag csaknem ugyanolyan értékes: kiterjedt kapcsolataik a megfelelő helyeken. És még valami: egy pont olyan filmjük, benne egy pont olyan alakítással, amilyeneket általában nagyra becsülnek a színészek. Ami konkrétan történt, az nem több mint jó néhány, megfelelő helyre elküldött e-mail és telefonhívás: a filmet rendező Michael Morristól, az ő feleségétől, Mary McCormack színésznőtől, valamint a Riseborough-t és McCormacket is képviselő menedzsertől, Jason Weinbergtől híres barátaik tömegei kaptak leveleket és hívásokat azért könyörögve, hogy nézzék meg a filmet és posztoljanak róla az interneten. A címzettek közül pedig, ahogy azt fentebb kifejtettük, nagyon sokan meg is tették ezt.
Azért persze voltak átlátszó szívességposztok is, nem kis derültséget kiváltva a gyanúsan hasonló szóhasználatukkal – visszatérő elem volt a „kicsi film hatalmas szívvel” és „az év alakítása” fordulat –, némiképp emlékeztetve arra, amikor a magyar kormánypárti sajtóban betűre ugyanaz az aléltan rajongó „kritika” jelent meg az Elk*rtuk című filmalkotásról. A copy-paste posztok mellett azonban elég sok valódi lelkesedés is felbukkant ahhoz, hogy meggyőzőnek tűnjön. Ráadásul a kampányt nagyon pontosan időzítették: december végén-január elején kezdtek áradni a Riseborough-t támogató posztok, az Oscar-szavazás pedig január 12-e és 17-e között zajlott. Így a bizonytalanabb Akadémia-tagoknak épp meglehetősen friss emlékei voltak Riseborough-ról, ami kapóra jött, amikor a biztos befutók mellett kerestek még valaki jelölhetőt. A terv – alighanem magukat a kitervelőket is meglepve – bevált: Andrea Riseborough Oscar-jelölt lett.
For your consideration, avagy hogyan kell Oscart nyerni?
De miért volt minderre szükség? Nos, azért, mert kampány nélkül, hogy klasszikust idézzek, „nem gyün Oscar bácsi”. Mire ugyanis az Oscar-szezon elkezdődik, már nagyjából sejteni lehet, kik-mik lesznek az adott évben a témáról folyó diskurzus szereplői, ez pedig a filmeket gyártó stúdiók és a filmforgalmazók csaknem egész éves munkájának eredménye. A menetrend jól kottázható: a remélhetőleg minél fontosabb filmfesztiválon sorra kerülő premier után a film nagy forgalmazót szerez, ezzel megnyílik az út egy olyan költséges kampány felé, amilyenre a To Leslie-nek nem volt pénze, majd megérkeznek az első méltató cikkek, ezekből aztán egyre több lesz, a film szereposztási érdekességei, előzetesei hírré válnak, alkotó- és szereplőinterjúk készülnek, esetleg a bulvárba is bekerül egy-egy sztori. Mi több, az igazán profik ezt az építkezést már jóval a film elkészülése előtt megkezdik: még csak a rendező személye, vagy a filmnek adott zöld lámpa van meg, esetleg néhány fontosabb főszereplő, de a gyártó máris csöpögtetni kezdi azokat a híreket és történeteket, amelyek révén a majdani film fontosságát már évekkel a premier előtt elkezdjük megtanulni.
Szép példa idén erre a munkára A bálna, Brendan Fraser nagy visszatérése, ami már az előkészítési szakaszban, a szereposztás kiderülésekor elkezdett beszivárogni a közbeszédbe, a stúdió ugyanis tisztában volt a Fraser személyét övező általános online rajongással, és nem félt azt meglovagolni. Így a filmet sokan már jó előre felírták a mentális jegyzetfüzetükbe: a „Brendan Fraser Drámai Főszerepben Tér Vissza A Mellőzöttség Tragikus Évtizedei Után” sztori – ezt látni kell. Ahogy a film munkálatai haladtak, egyre több szó esett a filmről, a szereplőiről, Sadie Sink ázsiójának a Stranger Things miatti felívelését is szépen felhasználták. Az első vetítések után ez csak fokozódott, Frasert mindenhova meghívták, szívhez szólóan nyilatkozott a filmről is, meg más, személyes sztorikról is, témát adva ezzel a közösségi médiának és a lapoknak, még a kövérjelmez körüli viták is jól jöttek.
Így aztán, mire ráfordultunk a díjszezonra, gyakorlatilag borítékolható volt, hogy a film ott lesz a szezon kedvencei között, és ha díjat esetleg nem is, de komoly jelöléseket fog begyűjteni – így is lett, egy Golden Globe, négy BAFTA- és három Oscar-jelölése van. A legtöbb, díjszezonra szánt filmmel ugyanezeket a lépéseket játsszák végig a stúdiók – e folyamat során pedig akár még egy Riseboorough-nál is kevésbé ismert színészt is „fel lehet építeni”, ahogy arra számtalan példát láttunk már.
Az Oscar-kampányoknak nyílt és rejtett pillérjei is vannak. A nyílt kampányelemek sima reklámok: jó sokba kerülő, az úgynevezett „for your consideration”, azaz kábé „figyelmébe ajánljuk” hirdetések filmszakmai, szórakoztatóipari magazinokban és weboldalakon, ha tényleg sok pénz van rá, akkor akár tévében is. De ide sorolhatók a szereplések is a sajtóban: késő esti talk show-k, magazininterjúk és társaik. Ezek közül egyébként az egyik legfontosabb a Hollywood Reporter kiváló videósorozata, az Actors / Actress / Directors / Producers / Writers Roundtable, amelyben színészek, színésznők, rendezők, producerek, forgatókönyvírók egy moderált kerekasztal-beszélgetésben szakmáznak hosszan. Akiket ide meghívnak, azoknak jól dolgozott a sajtósa, az itteni jelenlét ugyanis gyakorlatilag azt jelenti, hogy az alakításod, a filmed, a könyved az adott szezon legjobbjai közé tartozik, rendre innen is kerülnek ki a szezon jelöltjei. Mindez már átvezet a kampány rejtettebb, kevésbé szem előtt zajló oldalához. Az ugyanis, hogy ezeket a színészeket, alkotókat ennyit szerepeltetik, nem kizárólag organikus újságírói érdeklődésből fakad: az újságíróknak pódiumbeszélgetéssel, valamint etetéssel-itatással kísért, zártkörű vetítéseket, valamint célzott sajtóeseményeket, interjúnapokat szerveznek.
Vérre megy a puncs
Még alaposabb kampánykezelést kapnak az Akadémia szavazásra jogosult tagjai: hasonló vetítések, csak még fontosabb alkotókkal-szereplőkkel, puccos etetéssel-itatással és exkluzív partikkal. Akik pedig ezeken egyiken sem vesznek részt, azokat megsorozzák „for your consideration” levelekkel, és természetesen elküldik nekik a szóban forgó filmeket is. Mindezt az Amerikai Filmakadémia nyilván igyekszik szabályozni, ilyen promóciós e-mailt például direktben nem küldhetnek ki a produkciók, csak az Akadémia levelezésén keresztül, és legfeljebb hetente egyszer – ráadásul nem is ingyen: a New York Times egyik forrása, egy névtelenséget kérő kampánykonzultáns szerint egy ilyen email-kör alkalmanként nagyjából kétezer dollárba kerül. Borsos? Az, de még mindig aprópénz ahhoz képest, amennyit azért kérnek, hogy egy film felkerüljön arra a weboldalra, ahol a szavazók megnézhetik: ez húszezer dollárba kerül.
A szabályok tiltják emellett az összehasonlító hirdetéseket, azaz tilos az adott kategóriában nevezett versenytársakhoz viszonyítani az ajánlani kívánt produkciót vagy alkotót, sőt, nevet vagy címet sem szabad megemlíteni – még pozitív hangvételben sem. De a legfontosabb, legszigorúbb tiltás a direkt lobbizásra vonatkozik: tilos közvetlenül megkeresni az Akadémia-tagokat minden olyan nexusban, ami a fenti szabályokban érintett, a „for your consideration” megkeresések pedig kifejezetten tiltottak. Ezzel a szabállyal összefüggésben is történt eddig a legtöbb retorzió.
- Nicholas Chartier-t, A bombák földjén egyik producerét kitiltották az Oscar-gáláról, miután nemcsak direktben e-mailezett a szavazóknak, de ráadásul az összehasonlítás tiltását is megszegte: arra biztatta a címzetteket, hogy A bombák földjénre szavazzanak, ne pedig az Avatarra.
- Egy Bruce Broughton nevű zeneszerző szintén direkt levélben kért szavazatokat Alone Yet Not Alone című filmjének, amit jelöltek is, ám, amikor kiderült a turpisság, az Akadémia visszavette a jelölést.
- Greg P. Russell hangmérnök ugyanígy járt: szavazatokért könyörgött, jelölték, majd diszkvalifikálták.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a szabályok határterületein ne lenne elég nagy nyüzsgés. A Hollywood Reporter egyik újságírója, Scott Feinberg némi éllel úgy fogalmazott a Riseborough-ügyben: az Oscar-szavazatok gátlástalan gyűjtése egyidős az Akadémiával. Az Oscar-kampányolás koronázatlan királya egyébként nem más volt, mint az idejét jelenleg gálák helyett bíróságokon és börtönben töltő Harvey Weinstein, aki a szavazati joggal rendelkezőket a fényűző partik, vetítések és egyéb szokásos procedúrák mellett átlátszó suttogó propagandával is előszeretettel ostromolta. Így például Weinstein kezdte el azt terjeszteni, hogy John Nash antiszemita volt, hogy a róla szóló Egy csodálatos elme Oscar-esélyeit rontsa – hiába, a film ugyanis nyert, legyőzve a Weinstein által előnybe hozni próbált A hálószobában című filmet. Pár évvel korábban viszont sikerült a terve: a kiváló, de azért Spielberg klasszikusáéval egy lapon sem említhető Szerelmes Shakespeare legyőzte a Ryan közlegény megmentését, éspedig Weinstein brutális, fenyegetőzésekkel – no meg, amint azóta tudjuk, nem kevés szexuális visszaéléssel – tarkított nyomasztás-hadjárata nyomán. (Az esetről a Vanity Fair remek összefoglalót írt.)
Ilyen előzmények után Andrea Riseborough jelöléshez juttatása igazán visszafogottnak nevezhető – és ezt az Akadémia is így látta. A kampányban történtek ugyan szabálytalanságok – szerepelt néhány Akadémia-tag is azon a bizonyos e-mail/híváslistán, illetve előfordultak kisebb összehasonlítások a rajongó posztokban, ám mivel ezek nem hagyományos hirdetések voltak, hanem – legalábbis látszólag – magánemberi lelkesedések, így az Akadémia nem talált fogást a történteken. Emellett Riseborough maga nem vett részt a kampányolásban, alighanem ezért sem merült fel, hogy visszavegyék a jelölését – ha megtették volna, az lett volna az első eset a díj történetében, amikor színészkategória jelöltjét diszkvalifikálják. Az azonban biztos, hogy az ígért új szabályozásban már a hasonló, közösségi médiás megjelenések is valamilyen formában szabályozva, esetleg korlátozva lesznek, amit egyébként a szakma előre üdvözöl – máskülönben még tovább csökken az Oscar-díj utóbbi években alaposan megtépázott presztízse.
Riseborough egy területen viszont összehangolta a cselekedeteit a társaival: a botrány kitörése óta egyikük sem kommentálta a történeteket. Egyébként is kicsi volt, ám most már elenyésző az esélye, hogy Riseborough meg is kapja a díjat. Így jelen állás szerint, amit nyert a kampánnyal, az egy nagyon jól hangzó sor az önéletrajzában, egy nagyon kellemetlen botrány, és az esély, hogy a film talán mégis kijön nullára: a jelölés nyomán a film visszakerült hat amerikai mozikba, és már közel tízszer annyit keresett, mint az első vetítésekkel – nagyjából kétszázötvenezer dollárt.
