Végső elkeseredésemben felmondtam a munkahelyemen, az Eötvös József Gimnáziumban. Az iskolában, ahová 6 évig jártam diákként, majd 6 év kő kemény egyetemi év után visszamentem tanítani biológia-kémia szakos tanárként. Úgy tűnt, nagyon »bejött az élet«, így terveztem nagyjából 14–15 éves korom óta, most 28 vagyok. Az életem fele, eddigi életem legnagyobb célja. Aztán kiderült, hogy mégsem jött be nagyon az élet.
Így kezdődik Szűcs Dorottya hosszú bejegyzése, amit december 20-án írt arról, miért döntött úgy, hogy elbúcsúzik szeretett iskolájától. A posztban elárulta azt is, hogy kezdetben 163 ezer, később pedig 207 ezer forintot keresett, ám ennek ellenére kitartott. Néhány hónapja, ahogy a tanárok ezrei, ő is megmozdult, tiltakozott, ahogy csak tudott, annak reményében, hogy lehet változás az oktatásban. Majd jött a „konzultáció” Pintér Sándorral, és minden reménye szertefoszlott. Ekkor döntötte el, hogy kiszáll.
Pedig ez a lépés másfél évtizeden át nem volt benne a pakliban. Tizedikes kora óta tudta, hogy tanítani szeretne, és ahogy egyre több inger érte, csak még biztosabb lett az elhatározásában. Mindig is tetszett neki „a változatosság, a napközben megélt sok vidámság”, a táborozások, aztán persze több olyan tanára is akadt, akikre példaképként tekintett. Ők később a kollégái lettek.
Édesanyja eleinte le akarta beszélni a tanári pályáról, de nem járt sikerrel. Az egyetemi jelentkezés idején aztán még nála is eljött a fordulópont: a gimnázium utolsó évében, amikor lányának a tanári alkalmassági vizsga előtt írni kellett egy motivációs levelet.
Elolvasta azt a két-három oldalt, és mondta, hogy »jó, te tanárnak születtél«. Akkor megértette, miért akarom ezt. Jelenleg nem tudom, igazából jó vagy rossz, hogy nem tudott lebeszélni.
Valószínűleg ő volt az egyetlen diák a felvételik történetében, akinek úgy nézett ki a jelentkezési lapja, hogy az első helyen biológia-kémia szakos tanár állt, míg a második helyen az orvosi. „Ha netán kiesnék az alkalmassági vizsgán.” De nem bizonytalanodott el abban, hogy tanár akar lenni. Sem a jelentkezés előtt, sem később az egyetem alatt.
Egyedül a diplomaszerzés után volt egy olyan pillanat, amikor kicsit úgy érezte, talán mégis jobb döntés lett volna az orvosi. Ebben az elbizonytalanodásban azért közrejátszott, hogy épp a koronavírus-járvány kellős közepén járunk, így nem igazán voltak szokványosak a körülmények: a hosszú tanári gyakorlat második felét kénytelen volt teljesen online végezni, a diplomáját pedig a Blaha Lujza téri postán vette át.
A bizonytalanság aztán gyorsan átadta a helyét a fehér krétának, a periódusos rendszernek és a diákok elé való kiállás okozta izgalomnak – eleinte inkább gyomorgörcsnek. Élete első teljes tanóráját az első tanári gyakorlaton az Apáczaiban tartotta meg.
Kínszenvedés volt igazából. Ekkor még ment az egyetem, rengeteg óránk volt, miközben annyit kellett készülni egy 45 perces tanórára, hogy három-négy órákat aludtunk. Nagyon béna voltam.
Kicsit azért a tanár szakot is okolja azért, hogy öt év képzés után egy tanórára három napig tartott a felkészülés.
A hosszú gyakorlatot már az Eötvösben, egykori iskolájában csinálta. A gyerekek szempontjából persze sok előnnyel járt, hogy ő is itt tanult egykor: tudtak hozzá kapcsolódni, záporoztak a kérdések az iskolai éveiről, akár arról, hogy neki ki volt az osztályfőnöke. Ez a gyakorlat azért nyilvánvalóan minden leendő tanárnak furcsa állapot, hiszen egyszerre van hallgató- és tanárstátuszban, az pedig még rátesz egy lapáttal, ha a kollégák egyben a volt tanárai. Még az is dilemma, hogy tegezés vagy magázás legyen, hogy a keresztnév vagy a tanár úr/tanárnő a helyes megszólítás.
Két és fél évig tanított az Eötvösben, az utóbbi fél évben már csak félállásban, mellette egy alapítványi iskolában dolgozott szintén félállásban, de erről majd részletesebben később.
Az eötvösös évek alatt sokkal magabiztosabb lettem, bátrabbá váltam, idővel jobban tudtam kapcsolódni a gyerekekhez. A hozzáállásom is változott, az elején a nap 24 óráját az iskolának szenteltem, aztán rájöttem, hogy ezen változtatni kell, még akkor is, ha rosszabbul sikerül egy óra, vagy nem lesz kijavítva másnapra egy dolgozat.
Ahhoz, hogy „jó tanárnak” tartsa magát, még rengeteg munka hiányzik – szakmailag kevesebb, szakmódszertanilag még több fejlődésre lenne szüksége. „Még nem vagyok az a tanár, aki szeretnék lenni – bár hozzáállás tekintetében mondjuk igen.” Egy jó tanárnál szerinte fontosabb, hogy vidám legyen, mint hogy szakmailag minden tekintetben kifogástalan, hiszen hiába tud valaki mindent, ha unják, ne adj isten, félnek tőle. Akkor biztosan nem éri el a célját.
Sikerei között megemlíti, hogy már az első évében voltak versenyzői, ami fontos teljesítmény, mivel számtalan pluszóra ment el a felkészítésre, úgyhogy már önmagában siker, hogy ezeknek lett eredménye. Fontosnak tartja a már kistanár kora óta töretlenül tartott elsősegély szakkört is, az idejárókkal is megfordultak már az országos döntőben.
De ugyanígy sikerként tekint a diákokkal, főleg a végzősökkel való kapcsolatára – „millió dolgot tőlük tanultam, akár szlengeket is, itt nagy segítség ennyire közel lenni korban, máskor azért hátrány, fegyelmezésnél 28 éves nőnek lenni egy kevésbé érdeklődő csoportban például nem a világ legegyszerűbb dolga.”
A tanítás napi örömeit viszont sokszor beárnyékolták az anyagi gondok.
Kaptam segítséget a túléléshez, nem tudom, sikerült volna-e egyáltalán, ha önállóan kellett volna fenntartani magam. Voltak tartalékaim, de elég rossz minden hónapban negatívval zárni.
Anyagi krízisbe nem került, megalázó helyzetbe viszont igen. Szeretett volna lakáshitelt felvenni, ám ez lehetetlen lett volna, ha nem kap segítséget, hiszen hat év egyetem után és mesterdiplomával sem volt hitelképes. Az édesanyja lett az adóstársa, az önerőhöz is ő járult hozzá, illetve volt egy minimum, amit el kellett érnie a havi bevételnek – ezt mindig kiegészítette annyival, hogy elérje, ha már az első két évben a fizetése nem volt elég ehhez.
„Már önmagában ez is megalázó, de aztán jött az a lépés, hogy írjam le a havi jövedelmemet a bankban egy papírra, ami ekkor 163 ezer forint volt. Próbált pókerarccal reagálni az ügyintéző, de látszott rajta, hogy nem hiszi el, hogy főállásban ennyit keresek. Láttam az arcán, hogy azt gondolja, »te hülye vagy, hogy ezt csinálod«. Teljesen belém ivódott az a tekintet.”
A megalázóan alacsony fizetés ráadásul számos kényszerből megszokást csinált: ma már igyekszik figyelni erre, de nehezen tudja maga mögött hagyni azt a szemléletmódot, hogy „mindig mindenből a legolcsóbbat kell megvenni”. Közben látja maga körül, ahogy más tanárok is folyton küzdenek azzal, hogy mindenről lemondjanak, ezt pedig rendkívül méltatlannak tartja.
A felmondásához vezető út nem tegnap kezdődött. A pályája elejét beárnyékolta a járvány, csak azt érezte, hogy rengeteget dolgozik, miközben nincs személyes kapcsolat, nincsenek táborok, csak online jelenlét.
Ezt most miért is csinálom?
– merült fel benne ekkoriban gyakran, de aztán mindennap felkelt és csinálta tovább.
A sztrájk és polgári engedetlenségi mozgolódás kezdetén még látta a változtatni akarást, a küzdést, ám szeptember környékén már irreálisnak érezte, hogy ezeknek bármilyen komolyabb eredménye legyen, mivel a tanártársadalom sem tett meg mindent ennek érdekében. Szerinte sokan csak hagyták, hogy elmenjen mellettük a lehetőség.
„Aki higgadtabb típus, tud sztrájkolni, aki kicsit vehemensebb, tud engedetlenkedni. Akinek egyik sem fér bele, tud tüntetni, leveleket írni. A többség azonban semmit nem csinált. Nekem ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy egy ilyen közösségnek már nem biztos, hogy szeretnék a része lenni. Nem szeretném, hogy mások passzivitása határozza meg a következő negyven évre a munkaviszonyom.”
Úgy élte meg mindezt, hogy pedagógusként van energiájuk, ám hiába, ha nem kezdenek vele semmit. Aztán kirúgták az egyik legjobb barátnőjét, kolléganőjét, Kapin Lillát december elsejével. Ekkor már úgy volt vele, hogyha a téli szünet után vissza kell mennie, „a kardjába dől”. Sokáig töprengett, felmondjon, kirúgassa magát vagy csinálja tovább, de amikor elképzelte, hogy marad, az jobban megviselte, mint a felmondás gondolata. Eldőlt.
A felmondási időmet még természetesen letöltöm, de hogy még itt küzdjünk, vívjuk a szélmalomharcot, ki tudja, meddig?! Azt már nem. Egyszerűen senkik vagyunk ebben a rendszerben.
Kiábrándítónak tartja, hogy a saját kollégáinak egy része akkor is tétlen maradt, amikor az ő iskolájukból is elbocsátottak valakit. Pedig emlékszik rá: a tiltakozások derekán létrejött egy „védőháló”, ami lényegében arról szólt, hogy több száz ember aláírta, ha valakit kirúgnak, másnaptól mindenki határozatlan idejű munkabeszüntetésbe kezd. Nemcsak ő írta alá, de 37 kollégája is.
„Ha egy ismeretlen iskolából rúgnak ki valakit, akkor is aláírtam volna, engedetlenkedtem volna, mert a nevemet adtam hozzá. De a saját iskolánkból rúgtak ki egy embert, és a többség így sem csinált semmit, vagy ha igen, az is két napig tartott. Most azt mondják, hogy majd a szülők küzdenek, ez valahol logikus, ha az Eötvöst nézzük is, nyolcvan tanár, kétezer szülő. De ha mi nem vagyunk képesek küzdeni, ők miért küzdjenek? Ezt más nem tudja megvívni helyettünk.”
A felmondás után megkönnyebbült, mint mondja, más úgy visszamenni a téli szünet után, hogy tudja, valójában már kiszállt ebből. A másik félállása megvan, ebbe szeretne több energiát beletenni. Némi gondolkozás után úgy értékel, hogy korábban „félig” elhagyni az Eötvöst még nagyobb döntés volt, mint most felmondani. „Már az is egy jelzés volt részemről a rendszernek, hogy ez így nem fenntartható, lakáshitelt törleszteni és élni nem lehet 207 ezer forintból.”
Az elsősegély szakkört így is szeretné folytatni az Eötvösben, miközben persze rossz érzéssel tölti el, hogy kollégáinak kell majd ellátnia az óráit, hiszen nem velük akart kiszúrni. Egy kollégája egyébként már jelezte, hogy a távozása ellenére mehet velük táborozni nyáron, ő pedig boldogan velük tart majd, csak
szeretne kikerülni ebből a mókuskerékből, amíg nincs változás.
Merthogy úgy gondolja: „küzdjenek most azok, akik eddig nem küzdöttek”.
A korábban említett Kapin Lillát, a volt kollégát és barátot arra kértük, mondja el, szerinte mit veszít az Eötvös a fiatal tanárnő felmondásával: „Dóri egyike azon volt kollégáimnak, akire igazán felnézek. Vidámsága, törhetetlen energiája miatt a diákokkal nagyon jól megértette magát, sokak kedvenc tanára volt. Csak tavaly négy különböző táborban vett részt, osztályfőnökhelyettes, osztálykirándulások rendszeres kísérője, az iskola elsősegély szakkörének szervezője volt. Az Eötvös egy igazán rátermett, elhivatott tanárát veszíti el, aki emberileg is példát mutatott sokak számára, és aki miatt igazán jó az iskola diákjának lenni.”
A jövővel kapcsolatban egyelőre sokféle kimenetelt tart elképzelhetőnek, például azt is, hogy teljesen elhagyja a pályát, de azt is, hogy ezt csinálja egész életében. Felmerült, hogy külföldre költözik, mert
ami most itt van, nem igazán tartja itthon.
Adott magának pár hónapot, hogy kitalálja, hogyan tovább.
Egy diákja néhány hete több pedagógusát, köztük őt is felkereste, hogy tanár szeretne lenni, mit javasolnak. A tanítvány nem tudja, de ez a kérdés azóta is ott motoszkál a fejében, hisz akkor határozott igennel felelt neki, azóta viszont felmondott. Beszélgettek azóta is, ismeri a dilemmáit. És a saját döntésétől függetlenül ma is ugyanúgy támogatná, hogy tanár legyen belőle.
