Kint még sötét van, és ahogy kitárom szellőztetni az ablakot, csendesen megállapítom, hogy pocsék az idő.
Rutin szerint megnyomom a gombot a kávégépen. Semmi.
Illetve az összes lámpája világít, de kávét nem főz.
Kihúzom a csatlakozót a konnektorból, ezt szokták javasolni. Még mindig semmi.
Kicserélem a kávékapszulát is. Változásnak nyoma sincs.
Közben előkeresem az automata kávégép papírjait, és elámulok, hogy már tizenötéves a masina.
Napközben felhívom az illetékes kávéscéget, ahol felvilágosítanak, hogy ilyen öreg szerkezet javítása jóval drágább, mint egy új készülék vásárlása.
Néhány nap múlva ellátogatok az üzletbe, kiválasztom a vadonatúj gépemet, fizetek, mire a céges jegyzeteibe tekintve azt mondja mosolyogva a fiatalember, hogy: „Ez is egy olyan modell, amihez George Cloney személyes jókívánságát kell tolmácsoljam önnek.”
Lelkesen bólogattam, és persze, mint oly gyakran, belém bújt a kisördög: a kirakatban látható poszterre bökve azt találtam mondani, hogy „egyetlen aprócska baj van csupán, mégpedig az, hogy nem az illető reklámarc hozza reggelente a csészét az ágyba”.
Két nap múlva futár érkezett hozzám a rendelőbe, kezében egy nagy hengerrel, amiben a kirakatbéli posztert találtam a következő felirattal: „George Clooney személyesen fejezi ki örömét afölött, hogy ön szereti a kávénkat.”
Meghatódtam, és persze azonnal akkorára nőtt az egóm, mint egy lufi.
Igazi frissítő dupla.
