Érdekes az az utóbbi években megerősödött trend Hollywoodban, hogy a színész a lehető legpontosabb vizuális másolata legyen az általa megformált híres személynek. Ha a lehető „legolyanabb” az arca, akár a valóban meglévő fizikai hasonlóságok, akár a csúcsteljesítményt nyújtó maszkmesterek miatt, ha képes szinte milliméterpontosan lemásolni minden fizikai rezdülését, minden ikonikus mozdulatát, akkor már bármit lehet. Imádjuk montázsokon egymás mellé tenni az igazit és a színész által megformáltat. Rami Malek mint Freddie Mercury, Lily James mint Pamela Anderson – micsoda döbbenetes hasonlóság, örülünk, hát persze, és közben elfelejtjük, hogy egyébként a színművészet sokkal inkább szól a belső átlényegülésről. Ami az említett esetekben egyébként is megvalósult, a maszkok és protézisek nélkül is gyönyörű alakításokról beszélnénk.
De mégis van egy egészségtelen felhangja az ilyen megközelítésben készült filmeknek: mintha azt mondanák nekünk egy túl lelkes, megfelelési kényszeres kisiskolás hangján, hogy ide nézz, milyen szépen lekoppintottuk főhősünk külsejét, ne is figyelj másra. Miközben egy egyébként is korrekt film vagy sorozat nem ettől lesz jó – ahogy például a Pam&Tommy sem a felhasznált homlokprotézistől lett az –, és a legjobban sikerült átalakulás sem képes megbocsáthatóvá tenni minden egyéb hibát, amit az adott film egyébként elkövet. Így aztán hiába formálta meg a lehető legtökéletesebben Ana de Armas Marilyn Monroe-t a Szöszi című Netflix-filmben, az nem menti meg a projektet a tökéletesen elhibázott szemlélettől, amelyben készült.
A történet Norma Jeane kisgyerekkorában indul, a labilis, iszákos anyával, akinek ábrázolása gyakorlatilag egy az egyben a Joachin Phoenix-Todd Phillips féle Jokert idézi – de itt mind a Jokerrel való hasonlóság, mind az életrajzifilm-jelleg véget ér. Nehéz nem úgy érezni, hogy a rendező-forgatókönyvíró Andrew Dominiket cseppet sem érdekelte Norma Jeane, ez pedig már abból kiviláglik, hogy a Szöszi valójában nem életrajzi film abban az értelemben, hogy a tulajdonképpeni „így lettem”-rész egy az egyben kimarad: van a szenvedés gyerekkorban, majd snitt, és váltunk a felnőttkori szenvedésre szereposztó díványoktól (íróasztaloktól) a nyilvánosság előtti karakter börtönszerű mivoltán, szerelmeken és abortuszokon át egészen a végkifejletig. Hogy a kettő között mi történt, azt láthatólag nem tartja fontosnak a film.
Nemrég a tárgyiasítást jól ismerő Emily Ratajkowski a női szenvedést fetisizáló filmként aposztrofálta nemrég a Szöszit, és aligha lehet pontosabban összefoglalni, mi az, amit látunk: szenvedéspornó a szó legszorosabb értelmében, úgy is mint öncélú, a kínban könyékig tocsogó film; a szenvedést a lehető leghosszabban, legnaturálisabban mutatja be, és – hogy a „pornó” is szó szerint érthető legyen – még némi eroticizálással is nyakon önti mindezt, így hősünk szenvedésében sem szűnik meg szextárgy lenni, sőt. Norma Jeane-ről két orosz író említése nyomán kellene elhinnünk, hogy okos nő volt, miközben a film maradék, messze túl sok percében azt hangsúlyozza, hogy milyen tökéletesen döntés- és életképtelen volt: egy üres, buta bábu, akiről alig értjük, hogy lehet még életben.
De ugyanez az ellentmondásosság látszik abban is, ahogy a film véleményt alkot, majd pontosan azt teszi, amit negatívan minősített. A Marilynnel visszaélő férfiak szörnyetegként tűnnek fel, de azért hősünk melleit úgy villogtatja a film, mintha egy elképzelt bimbószámlálót akarna kiakasztani, még a legdrámaibb pillanatokban is, ahol mindez teljesen szükségtelen. Szegény kicsi Norma Jeane, lám, az egész világ a sajátjának tekintette minden egyes porcikáját – sopánkodik a film, de azért lép egyet, kettőt, tízet még beljebb a lábai közé a kamerával, végül úgy dönt, hogy mindez nem elég, ha esetleg egy olcsó pornókat idéző fellációt is láthatnánk, az remek lenne. És ha még feltételezzük is a rendezőről, hogy ő tényleg csak kritikusan éles akart lenni, akkor is az van, hogy itt a módszer súlyosan, megbocsáthatatlanul félrement. Érdemes lett volna belenéznie a már említett Pam&Tommy című sorozatba, amely szép példája annak, hogyan lehet a kamera vizslató tekintetét valóban kritikusan megmutatni anélkül, hogy mindeközben maga a kritikus szerepben tetszelgő filmes is ugyanolyan nyálcsorgatással nézné a szóban forgó nőt.
Ugyanakkor nem gondolom, hogy Andrew Dominik szándékos rosszindulattal ábrázolta volna hősét úgy, ahogy: egyszerűen túl nagyot harapott, s végül nem volt képes lenyelni a falatot.
A látványvilág hasonlóképpen zavaros, és az sincs eldöntve, hogy mennyire akar a film átmenni a zenés életrajz irányba. Pedig a történetvezetés több húzása is alapjában véve jó irány lett volna, csak nem sikerült elég erősen megfogalmazni a mondandót. Erre példa az, ahogy a forgatókönyv a Norma Jeane és Marilyn közötti tudathasadásos állapotot igyekezett érzékeltetni, ám végül nem volt képes eldönteni, mit is akarna erről a furcsa viszonyról mondani a hús-vér ember és az imidzs, a konstrukció között. Ugyanígy félrement az az üzenet is, hogy az apátlan lányok az apjukat keresik aztán a partnereikben – ami tény ugyan, de a megmutatás mikéntje nem az igazi: a film egyrészt túlhangsúlyozta ezt a gondolatot, kétszer, négyszer, hússzor is aláhúzta, másrészt láthatóan hiányzott a jelenség megértéséhez szükséges lélektani érzékenység, az eredmény pedig egy rendkívül kellemetlen, felzaklató pedofil jelleg.
Az aránytalanság és rossz ízlés pedig Marilyn Monroe terhességeinek és azok végének ábrázolásánál ér el az abszolút csúcsra. Az első CGI magzatképnél még érthető, hogy miért volt erre szükség – bár az abortuszellenes oktatóanyagok hangulata már itt is beúszik a képbe –, sőt, még az első naturálisan vaginába cuppanó orvosi eszközt is meg tudtam volna bocsátani, de a másodiknál mindkét momentumból azért már csóváljuk a fejünket, amikor pedig az aktuális CGI magzat meg is szólal, ott már konkrétan hangosan felröhögtem. Az erőltetettségben rejlő komikumot már csak az fokozhatta volna, ha a magzat ajka még mozog is. A film itt vált didaktikus, kárörvendő és cinikus abortuszellenes kiáltványba azt állítván, hogy aki egy magzatot elvetet, az bizony nem érdemli meg, hogy valaha is kihordhasson egy gyereket. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy sokszázmilliós büdzséből, több száz fős profi, tanult, gyakorlott stábbal készülő filmnél tényleg nem volt egyetlen ember sem a csapatban, aki azt mondta volna, hogy srácok, ez nemhogy nem működik, de effektíve komikus és/vagy felháborító. És ez nemcsak a magzatos-abortuszos jelenetekre igaz, hanem a film egészére: a stáb láthatóan annyira belefeledkezett Ana de Armas valóban gyönyörű alakításába, hogy elfelejtette, hogy az még nem a teljes film, csak annak egy része, és hiába mutat be Armas egy teljes színművészeti masterclasst, attól a film összességében még elhibázott marad.
Szöszi (Blonde), 2022, Netlix, 166 perc, 24.hu: 4/10, ahol 4-re is kizárólag Ana de Armas húzza fel ezt a csalódást keltő filmet.
