Néhány éve Magyar Bálint és Madlovics Bálint felettébb ambiciózus vállalkozásba fogott, amikor megírták könyvüket, A posztkommunista rendszerek anatómiáját. A csaknem 900 oldalas kötet először angolul (2020.), aztán magyarul (2021.), majd – alig néhány héttel azok után, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát – oroszul is megjelent. A nagyszabású vállalkozás új fogalmi keretet kíván adni a posztkommunista rendszerek leírásához. A szerzőpár nemcsak a politikatudomány művelőinek kínál fel egy olyan nyelvet, aminek segítségével pontosabban ragadható meg e rendszerek tényleges természete, de azt is céljának tekinti, hogy a kötetükben felrajzolt fogalmi rendszer jóval szélesebb körhöz is eljusson. Ennek szellemében született meg az a jóval karcsúbb kötet, s kerül szeptemberben a Kalligram gondozásában a magyar olvasók elé – Kis posztkommunista rendszerhatározó. Aktorok, intézmények, dinamika –, amiben Magyar és Madlovics arra tesz kísérletet, hogy 120 tézisben foglalja össze korszakos vállalkozásuk lényegét, legfontosabb fogalmait, illetve tizenkét, egykori kommunista állam példáján át mutassák be fogalmi apparátusuk használhatóságát, nem egy esetben heurisztikus erejét.
A kötet annak tisztázásával kezdődik, hogy miért nem használható már egy ideje a korábban oly népszerű tranzitológia nyelve, és bár e nyelvet nem egy vonatkozásban meghaladta a hibridológia, vagyis az az újabb politológiai irányzat, amely elődjénél pontosabban tudta megragadni a politikai és társadalmi átalakulás ellentmondásosságát, ám a szerzők szerint mégsem volt alkalmas arra, hogy az átmenet összetettségét és valódi természetét feltárja.
Ráadásul a tranzitológia nemcsak ezt teszi, de azt is feltételezi, hogy ezek a kommunizmus utáni rendszerek feltétlenül a liberális demokrácia felé tartanak, és a megannyi botlás, kisiklás, megtorpanás ellenére el is jutnak oda. Ezzel szemben a hibridológia már egyáltalán nem biztos ebben, de jobb híján mégis a liberális demokráciákat leíró nyelv segítségével próbálja megérteni az általa hibridnek, vagyis a se nem demokráciának, se nem diktatúrának tartott rendszerek természetét.
A szerzők szerint azonban mindkét megközelítés – a különbségeik ellenére is – teleologikus. Mindössze annyiban térnek el egymástól, hogy míg a tranzitológia nyílt teleológiát művel, addig a hibridológia ezt rejtetten teszi.
A fogalmi korlátozottság csapdájából a szerzők szerint csak akkor lehet kiszabadulni, ha feladunk három, mélyen meggyökeresedett előfeltételezést, olyan axiómákat, amelyek ugyan igazak lehetnek a liberális demokráciákra, de a posztkommunista rendszerekre nem feltétlenül. Sőt, inkább az számít kivételnek, ha ezek az axiómák az esetükben érvényesek.
Az első ilyen alaptétel azt feltételezi, hogy a posztkommunista rendszerekben is, ahogy az a liberális demokráciákban megszokott, a társadalmi cselekvés szférái – a politikai, a gazdasági és a közösségi – szétváltak, a köztük lévő határok világosak, szabályozottak és a politikai közösség tagjai számára egyértelműek.
Magyar és Madlovics ezzel szemben azt állítja, hogy a posztkommunista rendszerekben ez távolról sincs így. Nemcsak azért, mert a kommunista rendszerek akadályozták ezt, hanem főképp azért, mert a történelmileg örökölt „makacs struktúrák”, ha nem is azonos intenzitással az egyes országokban, de fékezői voltak ennek. Ez nyilván másként jelentkezett Kelet-Közép-Európa latin kereszténységhez tartozó államaiban, és másként a keleti keresztény országokban, ahogy egészen másként az egykori szovjet belső periféria 1991 végén függetlenné vált muszlim többségű országaiban. És akkor még nem beszéltünk Kínáról, amelyik egészen más civilizációs körhöz tartozik. A szerzők – nagyon helyesen – úgy gondolják, hogy minden egyes politikai közösség bizonyos mértékig foglya saját történelmi fejlődésének, ugyanakkor ez a függés nem abszolút. Az elmúlt három évtizedben nem egy kísérletet láthattunk arra, amikor egy-egy állam – annak társadalma és politikai elitje – megpróbált kilépni örökölt civilizációs keretei közül, és olyan politikai berendezkedést létrehozni, ami nem feltétlenül következne történelmi örökségéből. Ilyen kísérlet a grúzoké és az ukránoké. De nem ez a jellemző. A szerzők szerint elsősorban ezek a történelmileg örökölt „makacs struktúrák” – amik fékezik vagy egyenesen lehetetlenné teszik a társadalmi cselekvés három szférájának szétválását – a felelősek azért, hogy a posztkommunista rendszereket nem lehet úgy kezelni, mint a nyugati liberális demokráciákat. Ugyanakkor meglétük nem azt határozza meg, hogy az adott rendszer demokratikus vagy autokratikus, hanem azt, hogy az patronális vagy sem.
Másképpen fogalmazva: a „makacs struktúrák” főként arra hatnak, hogy egy adott közösségen belül a személyek és intézmények közötti viszonyt a formalitás vagy az informalitás határozza-e meg. Ott, ahol a társadalmi cselekvés szférái nem tudtak elkülönülni, vagy elkülönülésük kezdetleges, a társadalmi élet szereplőinek egymás közötti viszonyát – legyenek azok személyek vagy intézmények – nem az elvont normák és személytelen szabályok alakítják, mint amennyire az informális szokások, diszkrecionális előnyök és az egyes aktorok közösségen belüli tényleges súlya és jelentősége. Ott, ahol nem a szenvtelen jog szabályozza az együttélést, a kapcsolatok és függőségek két nagy típusa jöhet létre. Egyfelől az a változat, amelyben a kialakuló „egypiramisos háló” autokráciát eredményez, másfelől pedig az, amelyben „többpiramisos” rendszer jön létre, ami versengő, plurális jellege miatt inkább tekinthető demokráciának.
A szerzők úgy látják, hogy az autokratikus áttöréssel szemben két biztosíték nyújthat védelmet. Egyfelől az osztott végrehajtó hatalom, másfelől az arányos választási rendszer. Ez azonban nem feltétlenül van így. Oroszországban például 2007-ben, amikor a dumaválasztás során az addigi vegyes rendszerrel szemben először alkalmazták az arányosat, vagyis csak pártlistán lehetett mandátumhoz jutni, az ottani „hatalompárt”, az Egységes Oroszország először tudott magán a választáson alkotmányozó többséghez jutni. Igaz, hogy már a négy évvel korábban megválasztott állami dumában is övék volt a képviselői helyek kétharmada, de ezt csak úgy tudták elérni, hogy az akkor még nagy számban megválasztott független képviselők jelentős részét sikerült a frakciójukba átcsábítani, mindezt az akkor már szinten korlátlan elnöki hatalom segítségével.
Ugyanakkor arra is találni példát, amikor az arányos választási rendszer valóban problémát jelentett a hatalom korábbi arányú prolongálásában. Ez volt a helyzet 2011-ben, amikoris immár másodszor választották meg az állami dumát arányos rendszerben, de ezúttal a hatalmi elitnek még ahhoz is csalnia kellett a szavazatok összesítése során, hogy Putyin pártja legalább abszolút többséghez jusson. A leadott szavazatok legkevesebb 16–17 százalékát irányították át az Egységes Oroszország párthoz. Ez a súlyos kudarc akkor arra késztette a Kremlt, hogy visszatérjen a vegyes választási rendszerhez, ami azóta is megbízhatóan biztosítja a „hatalompárt” fölényes, visszatérően alkotmányozó többségű győzelmeit. Oroszország példája azt mutatja, hogy az arányos választási rendszer ugyan nem jelent abszolút garanciát az autokratikus áttöréssel szemben, de ha nem azt alkalmazzák, hanem visszatérnek a vegyes rendszerhez, a „hatalompárt” megszorongatására sincs esély.
A szerzők szerint a másik, elvetésre váró axióma azt állítja, hogy a személyek és intézmények de jure meghatározott pozíciója egybeesik a de facto pozíciójukkal. Ez ugyan a liberális demokráciákban így van, de a posztkommunista államok többségében távolról sem.
Ennek az az oka, hogy ezekben a rendszerekben, amelyekben a „makacs struktúrák” következtében a társadalmi cselekvés szférái csak részben vagy egyáltalán nem tudtak szétválni, az informális patronalizmus elemei dominálnak. Ahol ez a helyzet, ott nemcsak önkéntes, egymás akaratának nem alárendelt, horizontális kapcsolatok jönnek létre, de vertikális – patrónus-kliens típusú – függőségek is. Sőt, többnyire ezek válnak meghatározóvá. Ez azt jelenti, hogy ezekben a rendszerekben a bürokratikus, jogilag lefektetett kapcsolatok helyett – ahol az egyes aktorok nem nyúlnak túl saját formálisan meghatározott cselekvési szférájukon – más, személyre szabott szabályok érvényesülnek. Ennek eredményeképpen olyan viszonyok alakulnak ki, ahol a formálisan birtokolt pozíciók és az azokhoz tartozó jogosítványok messze nem azonosak a ténylegesen gyakoroltakkal.
A harmadik axióma, amit a szerzők elvetnek, az a feltételezés, hogy az állam per definitionem a közjót szolgálja. Magyar és Madlovics szerint ez egyáltalán nincs így.
Számos példát találni arra, amikor a hatalom birtokosai nem a társadalom nagy többségének érdekeit tartják szem előtt, hanem valamilyen más megfontolás alapján alakítják magatartásukat. Az államtípusok ugyanis megkülönböztethetőek aszerint is, hogy az uralmi elit alapvető motivációja a társadalmi érdek, az ideológia-végrehajtás vagy az elitérdek. Az utóbbi esetében épp arról van szó, hogy az elit nem azt tekinti céljának, hogy alkotmányos keretek között, a politikai közösség minél szélesebb körét bevonva, vele egyeztetve megtalálja a társadalmi érdeket, és megpróbálja azt érvényre juttatni, de még csak nem is az, hogy kizárólagos hatalomra törekedve valamilyen ideológiai elképzelést valósítson meg. Az államműködés harmadik típusa eltér ezektől: azt ugyanis a
Magyar és Madlovics a fentiekből és még néhány egyéb körülményből arra a következtetésre jut, hogy az a többnyire háromosztatúként ábrázolt tengely, amely vagy a „liberális demokrácia/hibrid rezsimek/diktatúra”, vagy a „demokrácia/autokrácia/diktatúra” fogalmaival nyer leírást, nem elégséges. Szerintük a posztkommunista rendszerek természetének feltárásához nem elég annak vizsgálata, hogy egy-egy ország a „demokrácia/diktatúra” tengelyen épp hol helyezkedik el, vagyis nem elég annak tisztázása, hogy mennyire szűk vagy épp tág kör dönt a társadalmilag fontos ügyekben, de arra is tekintettel kell lenni, hogy a politikusok valóban politikusként, míg a vállalkozók valóban vállalkozóként lépnek-e fel, vagy szerepeik egymásba csúsznak, és olyasmivel is foglalkoznak, ami nem tartozik formális illetékességi körükbe. Ha azonban mindkét szempontra tekintettel vagyunk – állítják a szerzők – akkor rögtön világossá válik,
A tengelyen szereplő rendszertípusokat meg kell duplázni, mert csak így lehet a posztkommunista rendszerek valódi természetét és egymástól különböző fejlődési pályáit megragadni. De nemcsak duplázni kell őket, hanem párhuzamosan ezzel – szakítva eddigi lineáris elhelyezésükkel – egy háromszög különböző pontjain kell kijelölni helyüket. Az így elhelyezett ideáltípusok ugyanis sokkal pontosabban érzékeltetik a különböző változatok egymáshoz való viszonyát, és a típusok ilyen módon történő elhelyezése egyben arra is lehetőséget ad, hogy a posztkommunista országok eltérő fejlődési pályája is bemutatható és összehasonlítható legyen.
A rendszertípusok megduplázásával rögtön kiderül, hogy a demokráciának nemcsak liberális változata létezhet, amit plurális hatalom és a formális intézmények dominanciája jellemez, de létezhet annak patronális változata is. Az utóbbi esetében is jellemző a hatalom pluralitása, de annak alapját nem a törvényekben lefektetett szabályok és a formális intézmények adják, hanem a patrónus-kliens kapcsolatából felépülő hálók versenye. A szerzők szerint a posztkommunista rendszerek közül a liberális demokráciák egyikére Észtország szolgáltat példát, míg annak patronális változatára Románia. De az autokráciából is kétféle létezhet. Mindkét változatra jellemző a pluralitás hiánya.
- Az egyik típus esetén a rendszert egypiramisos patronális hálóként lehet leírni, amit egy „csúcspatrónus” irányít a politikai és gazdasági szférára egyaránt kiterjedő informális teljhatalma révén,
- míg a másik változat esetében is egypiramisos háló alakul ki a rendszeren belül, de annak „csúcspatrónusa” csak a politikai szférát vonja ellenőrzése alá.
A szerzők az első változatot hívják „patronális”, míg a másodikat „konzervatív autokráciának”. Az előbbire példa Magyarország és Oroszország, még ha számos egyéb vonatkozásban különböznek is egymástól, míg a másodikra Lengyelország. Végül pedig a diktatúráknak is két altípusa létezhet.
- Egyfelől az a klasszikus „kommunista diktatúra”, amelyben a bürokratikus patronális háló uralja a politikai és gazdasági szférát egybeolvasztó rendszert. Ilyen volt a felbomlása előtt a Szovjetunió, és annak szatellitállamai.
- Másfelől létezik a diktatúráknak az a változata is, ami ugyan fenntartja az egypártrendszer formális hatalmi monopóliumát, de eközben különböző formákban engedi a magángazdaságok működését is. A szerzők ezt a rendszert hívják „piackihasználó diktatúrának”, és ennek tipikus példájaként Kínát említik.
A kötet ebben a rövidített változatában sem könnyű olvasmány, komoly és kitartó figyelmet követel, mégis érdemes végigolvasni. Nemcsak azért, mert rendkívül meggyőző és számos tekintetben kifejezetten reveláló az a fogalmi apparátus, amit felkínál, de azért is, mert felettébb izgalmas képet rajzol – Kína mellett – Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség számos államáról, épp azokról az országokról, amelyekről méltánytalanul oly keveset tudunk.
