Megtanuljuk lassan ezt a műfaji filmezés dolgot itt Magyarországon. Történnek próbálkozások minden zsánerben és toposzban, és például horrorban még van hova fejlődni, de a romantikus komédiában már vannak szép eredmények, van klassz karácsonyi filmünk, nemrég kaptunk egy kiváló időhurkos mozit, valamint egy szintén remek bosszúfilmet, miközben thrillerben, krimiben is egyre több a sikeres kísérlet. Most érkezett egy újabb zsánerfilmes sikertörténetet: a Szia, Életem! egy igazán kedves családi film, amely jól használja a műfaj kötelező elemei közül a szimpatikusakat, egyúttal bölcsen kihagyja a bicskanyitogatókat.
Hősünk, Keserű Barna afféle celeb író, aki évekkel korábbi sikereiből meg kínos kereskedelmi tévés szereplésekből próbál élni – kevés sikerrel. Emberi kapcsolatai felszínesek és érdekalapúak, mit szépítsük, ez az ember egy simlis, felelőtlen macsó, aki ráadásul csak mutatja a nagymenőt, valójában iszonyúan le van égve anyagilag. Új könyve olyan gyenge, hogy kiadója szerződést bontana, ám Barna kikönyörgi, hogy hadd kapjon tíz napot egy új kéziratra. Szűkös határidő egy ekkora feladathoz, amit csak nehezít, hogy az első, munkával tölteni tervezett este váratlan vendég érkezik: Barna egykori szerelme, akivel még akkor bonyolódtak egymásba, amikor Barna a férfi komoly egyetemi tanárember volt, a nő pedig az ő egyik diákja. Az ex azonban nem a kapcsolat felmelegítése miatt jött, hanem hogy közölje, nagyon fontos lehetőséget kapott, tíz napra el kell utaznia, a közös gyerekükre ezalatt Barnának kellene vigyáznia. Aki ekkor látja először a gyereket. Meg is tesz mindent, hogy lepasszolja a kisfiút, de tavaszi szünet lévén a bébiszitterek foglaltak, Barna egyetlen barátjának lakása pedig nem kimondottan alkalmas a gyerek-felvigyázásra, ezt még a notóriusan felelőtlen Barna is belátja.
Kisfia, Samu tehát a nyakán marad, és a gyerek jó óvodáshoz méltóan mélységesen tesz arra, hogy apja munkavégzése hogyan halad, ő éhes, időnként bepisil, játszani akar, szórakoztatásra vágyik és naponta elszenved valami balesetet. Barnát tehát a menedzsere is, a házmester néni is, sőt, egy ponton még a hatóság is zargatja valamivel, a határidő Damoklész kardjaként lebeg felette, Samu pedig folyton nyaggatja, hogy meséljen neki. Ám akkor jön az isteni szikra: a napról napra építkező mese a vadászról és egy vérfarkas kisfiúról meghozza a rég távol lévő ihletet, Barna írni kezdi a mese regényverzióját. Közben ő és kisfia számos kalandon keresztül egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
A felnőtt életébe bepottyanó gyermek jól ismert, sokszor, sokféleképpen feldolgozott toposz a filmtörténetben, azaz nagyjából sejthető, hová fut majd ki ez a történet. Igen ám, de ahogy oda eljut a film, az azért sokféle színvonalon művelhető. Lehet például nyálasan és ízléstelenül is, vagy lehet humorral és könnyedséggel, ahogy azt a Szia, Életem! teszi. Az üzenet változatlanul a szülő-gyerek szeretet erejéről, a gyerekek csodálatosságáról és a szülővé érésről szól, ám ahogy eddig az üzenetig eljutunk, az egészen szórakoztató és kedves – anélkül, hogy tocsognánk a szirupban.
Ez Vékes Csaba egészen remek forgatókönyvének köszönhető. Vékes szerepel is a filmben – bár ennek igazi humorát azok élhették át, akik ott voltak a bemutatón, ahol a vetítés előtt a forgatókönyvíró felment a színpadra, mesélt a könyvet ihlető saját élményeiről, hogy aztán pár perc múlva a vásznon is felbukkanjon –, ráadásul szereplőként sem rossz, az igazi nagy sikert mégis forgatókönyvíróként aratja. Főképpen azzal, hogy életszagú dialógusokat írt a filmhez, ami ritkaság a jobbára fájdalmasan negédes családi filmek között: a felnőttek célozgatnak, csúnyán beszélnek, gonoszkodnak, cinikusak és irritálók, ahogy az a való életben is megesik. Barna hozza a megúszós barmok összes ismert lódítását, Samu pedig olyan tökélyre fejlesztett gyerekszáj-stílusban nyilvánul meg, amit ritkán sikerül visszaadni filmben. Szóhasználata önmagában is őrült szórakoztató, az a stílus pedig, ahogy ezeket a jól kitalált mondatokat a Samut alakító Pásztor-Várady Mór előadja, utánozhatatlan.
Persze, beleköthetnénk abba, hogy a gyerekszínész épp annyival idősebb volt a forgatás idején az általa eljátszott karakternél, amennyivel Samu intelligensebben és szórakoztatóbban nyilvánul meg egy átlagos ovisnál – de ehhez semmi kedvünk, mert a kisfiú minden megszólalása és megmozdulása annyira szeretetreméltó, hogy azt nem ronthatja el semmilyen utólagos belemagyarázás. Nem kis dolog ez: a legtöbb esetben a gyerekszereplők fájdalmasan művi beszéd- és játékmódot adnak elő – és ezért még nagyon haragudni se lehet rájuk, hisz gyerekek, akik nem töltöttek éveket-évtizedeket színészi eszköztáruk csiszolgatásával. Pásztor-Várady Mór viszont olyan természetesen viselkedik a kamera előtt, olyan ügyesen, hitelesen, őszintén használja az arcát, a szövegét és a testét, mintha nem is egy többszáz fős stáb és ki tudja, hány kamera figyelné mozdulatait. Így esett, hogy a rutinróka Thuróczy Szabolcs hiába ugyanolyan jó, mint bármikor, a gyerek minden erőlködés nélkül elhomályosítja.
A rendező, Rohonyi Gábor szintén szép munkát végez, ügyesek a montázsok, az építkezés, a történet szépen épül, az apa-fia közeledés hihető, és a párhuzamos történetként futó vérfarkasos mesefantasy elemei sem másznak le túlságosan a vászonról, még ha érezzük is, hogy ez azért inkább a színházi mesejátékok látványvilágát idézi, mintsem a mega-költségvetésű hollywoodi fantasy-eposzok CGI-csodáit. Akad néhány kérdőjeles pont a szereplők viszonyaiban, ám ezek nem zavarják az érthetőséget, és a történetet sem akasztják meg, a forgatókönyv humora egyébként is ügyesen tereli el a figyelmet az apróbb hiányosságokról.
A forgatókönyv egyetlen érdemi zökkenése akkor történik, amikor már csaknem mindegy: ahogy a filmben íródó regény, úgy a film vége is gyengébb, mint az előtte történtek. Nem nagyon, de azért egyértelműen. A heppiendkényszer hibája ez, ami a történet egy pontján fejét felütő sötétséget rövid úton elhessegeti, ugyan már, ilyen aranyos gyerekekkel, ilyen aranyos emberekkel nem történhet semmi rossz. Amiről, persze, tudjuk, hogy nem igaz – ahogy egyébként a „kötelékfóbiás férfi hirtelen felelősségteljes, szerető apa lesz” toposzról is tudjuk, hogy meseszerűbb a vérfarkasoknál, továbbá minimális lélektani ismerettel is tudható, hogy az elhagyott gyerekek kamaszként még leverik a szülőkön a távollétüket. De ennyi mese igazán belefér, sőt, kell is. Ha a Samut érő sérülések nyomán egy túlbuzgó civil szervezet nem indít petíciót a film alkotói ellen kiskorú veszélyeztetésének promótálásáért, akkor a Szia, Életem! az év legsikeresebb magyar közönségfilmje lehet.
A Szia, Életem! premierje a Magyar Mozgókép Fesztiválon volt június 11-én, a mozikba a film augusztus végén kerül majd. 24.hu: 8/10
