Van egy nemzedék, amelynek képzeletét rabul ejtette a világűr. Ők azok, akik a második világháború és a hatvanas évek eleje között születtek, és a hidegháborús konfliktus kialakulása, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedése határozta meg a gyerekkorukat. A hidegháború részint ideológiák csatája volt, részint fegyverkezési és technológiai verseny. Bárhonnan is nézzük, az űr meghódításának nagy küldetése szimbolikus jelentőséggel bírt a világhatalmak számára. Éppen ezért a különféle űrprogramok történetét ezerszer elmesélték már, így igazán elismerésre méltó, hogy Richard Linklaternek mégis sikerült eredeti nézőpontot találnia a saját verziójához.
A kulcs a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan ezúttal is a személyesség. Linklater 1960-ban született a texasi Houstonban, amelynek a neve a globális popkultúrában összekapcsolódott az amerikai űrprogrammal – ide üzenik az űrhajósok, ha „van egy kis probléma”. Az 1969-ben játszódó Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkornak egy tíz év körüli houstoni fiú a főhőse, akinek az apja ráadásul a NASA-nál dolgozik. Stan gondolatai rakéták és a Holdra szállás körül forognak már azelőtt is, hogy az iskolai nagyszünetben félrehívná őt két NASA-mérnök, és megkérnék: legyen ő az első ember a Holdon. Hadd küldjék fel oda, ahol még senki nem járt előtte, egy olyan űrhajóban, amiben csak egyetlen, kistermetű asztronauta fér el – mondjuk egy gyerek.
Az Apollo–10,5-ben a felnőtt Stan meséli el, hogyan előzte meg kilencévesen Neil Armstrongot. Azt is elmeséli, a testvéreivel mit néztek a tévében, milyen zenét hallgattak, hogyan spórolt az apja a mozijegyen, kik szerepeltek a féltve őrzött baseballkártyáin, miért fenekelte el az iskolaigazgató, hogyan jutottak ingyen fagylalthoz. Alig akar véget érni a leltár, Linklater filmje a hatvanas évek végi amerikai popkultúra valóságos enciklopédiája. A rendező olyan szenvedélyesen sorolja gyerekkora személyiségformáló filmjeit, lemezeit, rituáléit, a tárgyi kultúra megannyi részletét, hogy a történetmesélést is hajlandó felfüggeszteni.
Stan a film legelején megkapja a holdutazós küldetést, de Linklater csak majdnem egy órával később tér vissza erre a témára. A kettő között minden a fiú hétköznapi életének feltérképezéséről szól, az egymás mellé rendelt, egy szuszra végigmondott apró részletekről, amelyek valójában az otthont, a családot, a biztonságot jelentik.
Ebbe a végtelenül aprólékos, intim közelségbe hozott gyerekkortanulmányba a fantasztikus alaphelyzet is észrevétlenül belesimul. Linklater filmje nyilvánvalóan fantázia, de nem a science fiction, hanem a képzelet és az álmodozás értelmében. Ahogy elmerülünk Stan emlékeiben, úgy értjük meg, mennyi mindent jelképez számára az űrutazás: az apát és a végtelenséget, a gyerekkor varázslatát és a felnőtté válás feszítő vágyát. Szó sincs arról, hogy az Apollo–10,5 az amerikai űrprogram legnagyobb sikeréről, az Apollo–11 Holdra szállásáról szóló, öreguras történelmi film volna. Linklatert inkább az érdekli, hogyan formálta ez a korszak egy generáció tagjainak személyiségét, még közelebbről az, hogyan lépett át ő éppen ekkor a kisfiúkorból a szorongásokkal teli, ólomsúlyú kamaszkorba.
Ám az Apollo–10,5 ennél is bonyolultabb és líraibb film. Stant ugyanis tévedés volna összekeverni a gyerek Linklaterrel, akinek a szülei – ez az Oscar-díjas remekművéből, a még erőteljesebben önéletrajzi ihletésű Sráckorból tudható – hamar elváltak. Az új film viszont népes és boldog családot ábrázol, egy olyan vágyálmot, amely sokak számára éppen annyira elérhetetlen, mint feljutni a Holdra.
Ennek a képlékeny, rejtélyes, kétarcú alig-történetnek a bemutatásához a rendező ugyanazt a hiperrealisztikus animációs technikát választotta, mint két korábbi filmje, Az élet nyomában és a Kamera által homályosan esetében. Amíg a Linklater közönségét erősen megosztó, 2001-es rajzfilmben a tudati képek kavargásához, az „éber álmok” megjelenítéséhez kapcsolódott ez a technika, a Philip K. Dick-adaptációban inkább a drogok hatására megváltozott valóságérzékelést hivatott kifejezni.
A valódi színészek mozgásának és arcvonásainak átrajzolása mindkét alkalommal különleges, könnyen megjegyezhető látványvilágot teremtett, mégis úgy tűnik, mintha az új filmben nyerne igazán létjogosultságot a sajátos forma. Segítségével ugyanis a legapróbb részletek is megeleveníthetők, ám érezzük, hogy mindez távol áll a valóságtól, mert az emlékezet, a fantázia közvetíti. A látvány egyszerre félelmetesen, szinte elidegenítő módon közel hozza a múltat, melynek cserepei mégis tünékeny, vibráló, megfoghatatlan töredékek maradnak.
Richard Linklatert mindig is foglalkoztatta a nosztalgiában rejlő önámítás leleplezése és hétköznapi életünk jelentőségteljes, ám mindig éppen tovatűnő pillanatainak lefilmezése. Az utóbbi években készített filmjei közül akadt, ami gyengébben sikerült, az Apollo–10,5 azonban visszatérést jelent ahhoz a megindító és okos személyességhez, ami legkiválóbb filmjeit, a Tökéletlen időket, a Mielőtt-trilógiát és a Sráckort is átitatja.
Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10½: A Space Age Childhood). Április 1-től elérhető a Netflixen. 24.hu értékelés: 9/10.
