Ahány ország, annyi szokás. Pláne, ha a társkeresésről van szó. Röviden ennyiben is össze lehetne foglalni, miről szólt a New York-i Matchmaking konferencia, ahol a kilenc résztvevő ország között Magyarország is képviseltette magát.
Persze ennél azért több mindenről is szó esett a nemzetközi kerekasztal-beszélgetésen, így például azokról a problémákról is, amelyekbe a világ társkeresői ütköznek.
Többek között kiderült, hogy míg Magyarországon a fő probléma, hogy Budapesten több a családra vágyó nő, vidéken pedig a férfi ebben a kategóriában, addig Sanghajban túl sokat dolgoznak a társkeresők, és még a késő harmincas éveikben sem kezdik meg a szexuális életüket. Ezekután csoda, ha az ottani társkereső iroda külön szexoktatót is foglalkoztat, aki banánon mutatja be a dolgok működését?
A brazilok ezzel ellentétben hamar átesnek a szűzkeresztségen, ott inkább az a probléma, hogy tízévente mindenki szeretné lecserélni aktuális párját egy tökéletesebbre, az ügyfeleknek pedig gyakran teljesíthetetlen igényeik vannak.
Svájcban és az USA-ban is külön társkeresőkre szakosodott fejvadászok segítik a pártalálást, a kuncsaftok – átszámolva – több millió forintot is kifizethetnek egy féléves tagságért, egyes irodákban házasságkötés után bónusz is jár.
Ázsiában töretlenül terjednek a „csak ebéd” típusú szervezett randiesemények, amelyekre a jól menő, de időhiányos menedzserek a vevők. Kanadában nehéz dolga van az ázsiai férfiaknak, míg a már említett Sanghajban el vannak kényeztetve: több nő van, mint férfi, így nyugodtan válogathatnak.
