A reformkor számos téren hozott gyökeres változást a magyarok életében: megszületett a Himnusz és a Szózat, létrejöttek a legfontosabb kulturális intézmények – köztük a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház –, rendeződött a jobbágykérdés, kialakultak a modern magyar ipar alapjai, az ország pedig meglepően gyorsan felzárkózott a fejlett nyugat-európai országokhoz.
A fejlődésnek az analfabetizmus visszaszorulása is fontos része volt, sokak számára pedig az is szemponttá vált, hogy a leírt mondataik ne csak helyesek és olvashatók legyenek, de minél szebb kézírással kerüljenek a papírra.
Sorra jelentek meg tehát az iskolai oktatást kiegészítő, fiatal vagy felnőtt középosztálybelieket megcélzó szépírás-tanfolyamok, iskolák és magántanárok, amik hirdetéseikkel, illetve házfalakra rögzített, cégérként is működő reklámtábláikkal egy teljes évszázadra a magyar mindennapok fontos részeivé váltak.
De miért volt szükség a szépírásra? A legjobb választ az egyik első magyar nyelvű kalligráfia-tankönyvet jegyző Fischer József adta meg, aki a Hasznos Mulatságok című lap szerint 1831-ben így fogalmazott:
,A’ szépírás hasonlít a’ tsinos öltözethez. Valamint a’ jó leányt, vagy ifjút még inkább szeretjük tsinos öltözetben: úgy az írás kedvesebb előttünk, ha az alatt, míg annak értelmét és okos foglalatját figyelemre vesszük, szemünk egyszer’smind a’ szép vonásokon gyönyörködik.
Az előre meghatározott külalakkal való írás az alapfokú népoktatás kötelezővé válása (1868) után még fontosabbá vált, hiszen az elemi iskolákban, illetve gimnáziumokban is megjelentek a szépírás-órák, amiket csak az írógépek mindennapossá válásával megszülető gépírótanfolyamok, a gyorsírás, illetve a második világháború okozta változások tudtak eltüntetni az órarendekből.
A kommunista hatalomátvétel után a szépírás felesleges urizálásnak tetszett, így rövid idő alatt el is tűnt az órarendekből. Kurzusokat itt-ott persze továbbra is indítottak, ezeket azonban már nyilvánvalóan nem az iskolai lemaradásukat behozni vágyó tizenévesek, háziasszonyok, vagy épp grófkisasszonyok látogatták.
Az elmúlt évtizedek persze nem tudták nyom nélkül kitörölni az azt megelőző száz évet: az iskolák utcai reklámjai közül néhány például magángyűjteményekbe, vagy múzeumok raktárába került, legalább egy példa azonban ma is mindössze néhány lépésnyire áll attól a helytől, ahol hosszú időn át minden nap felhívta magára a járókelők figyelmét.
A környezetébe simuló, a figyelmet magára irányítani egy pillanatra sem akaró Fő utca 49. első látásra nem több a fővárosi századfordulós bérházbumm egy átlagos példájánál, a kapun belépve azonban már teljesen más kép fogad minket, hiszen a belső udvar felé haladva, a postaládák mellett ma is megtaláljuk egy legalább száz éve megszűnt iskola századfordulós üvegtábláját.
A négyemeletes ház negyedik emeletére 1902-ben beköltöző, a Baranya megyei Telegérről (ma Szőkéd része) indult Vajda Pál (1854-1917) jogakadémiát végzett, de szinte azonnal pályát is váltott: úgy döntött, hogy az életét a szépírásnak szenteli.
A mai Batthyány Lajos Általános Iskola elődjében mindössze huszonhét évesen, 1881-ben tanítani kezdő férfi 1895-ben már a mai Toldy Ferenc Gimnáziumban mutatta meg a diákoknak a szép betűk titkait, közel két évtizeden át (1882-1900) azonban a III. kerületi községi polgári fiúiskola tanulóit – helyén ma az óbudai Kiskorona utca egyik paneltömbje áll – is megpróbálta megtanítani a szépírás tudományára.
Mindezt azonban nem találta elégnek, így 1897-ben, egy alig pár hónappal korábban átadott nagykörúti házban megalapította az első magániskoláját, aminek neve mindenféle sallangtól mentesen csak ennyi volt: Vajda Pál székesfővárosi polgári iskolai rendes tanár Szépírás iskolája.
Az iskolává vált József körúti lakás kilincse hosszú időn át talán egyetlen pillanatra sem hűlt ki, köszönhetően annak, hogy Vajda ekkorra már rég szakmája legismertebb alakjának számított, így nem volt szüksége arra, hogy rendszeresen reklámozza magát a lapokban.
Hírnevét korábban megjelent három kötete adta, amire Magyarország legtöbb általános iskolájában, illetve gimnáziumában egészen a második világháború végéig nélkülözhetetlen tankönyvként tekintettek: a Szépírási minták két változata (1887, ill. 1889) valamint a helyenként vastagított betűk írására tanító, reprintként ma is kapható Rondírás (1888).
Nem tudni, hogy a diákok meddig áradtak a házba, az azonban biztos, hogy a hirdetések alig egy év után nyomtalanul eltűntek a lapokból, így ezzel egy időben talán az intézmény is bezárta a kapuit.
Mindez persze nem volt túl nagy hatással sem volt a férfi életére, sőt nem is vált egy csapásra időmilliomossá: a következő években is a gimnázium tanára maradt, neve a századforduló után pedig előbb bírósági írásszakértőként, majd a Ponty utcai felső kereskedelmi iskola (ez a mai Hunfalvy János Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Technikum) tanáraként, végül pedig annak címzetes igazgatójaként tűnt fel a lapokban.
Az iskola sem zárt be örökre: a századfordulón már a Soroksári úton lévő ásványiolaj- és petróleumgyárával dúsgazdaggá vált Berg Adolf által 1898-1899-ben építtetett Fő utca 49-ben élő Vajda ugyanis úgy döntött, saját, negyedik emeleti lakásában folytatja a tanítást. Így egy csodás festett üvegcégért készített, ami rövidesen már a ház falán hirdette: a kapu mögött egy hölgyeket és urakat minden nap délután három órától egészen este kilencig váró intézmény működik, ahol bárkiből szépíró válhat.
A diákok számára ingyenes lifthasználatot biztosító – a kor bérházaiban általában néhány fillért le kellett szurkolni a liftkezelőnek – iskola bezárásának ideje nem ismert, a kor lapjaiból azonban egyértelműen kiderül, hogy az elismert tanár utolsó éveiben már súlyos betegséggel küzdött, így a tízes évek derekán talán már diákokat sem tudott fogadni.
A református Vajdát 1917 augusztusában, Farkasréten temették el. Családja az iskola egykori táblája alá helyezett rövid felirat szerint azóta sem hagyta el a házat: unokája, a szintén a tanári pályát választó Bodoky Margit életének kilencvenöt évét töltötte a lakásban, ükunokája pedig ma is ott él.
A tábla meglepően jó minőségben való fennmaradása, illetve a házban való kiállítása az értékmentés egy kitűnő példája, hiszen a család nem egyszerűen csak megőrizte azt – a homlokzatról számos társához hasonlóan már jó eséllyel már rég eltűnt volna –, de biztonságos helyen be is mutatják, így a házba érkező vendégek, illetve a lakók is minden nap láthatják.