Ősszel a tíz legígéretesebb forgatókönyvíró egyikének választotta a Variety a Pieces of a Woman miatt. Ennek milyen valós hozadéka lehet azon túl, hogy nagy elismerés? Voltak azóta külföldi megkeresései?
Voltak, de mindig nagyon óvatosan kezelem ezt a témát. Nem mondhatom, hogy előtte ne lettek volna megkeresések, és azt sem, hogy a mostani felkérések között feltétlenül van olyan, amit valóra szeretnék váltani. Ez az elismerés nyilvánvalóan nagyon fontos momentum az életemben, nagyon sok ajtót kinyit, de ugyanolyan fontos az az út, ami ide vezetett, és én szeretnék azon maradni. A mögöttem lévő évek jók arra, hogy ezt a sikert azok tükrében is nézem.
Azt hiszem, őszinte vagyok, ha azt mondom, nem annyira a karrier szempontjából válogatok. A munkák, amik mögöttem vannak – akár sikeresek lettek, akár nem – mind olyanok voltak, amik tényleg foglalkoztattak. Ez irtó naivan hangzik, de ha valami nem ilyen, azt sokkal nehezebb csinálni, még akkor is, ha adott esetben „feljebb visz” valakit. Az én válogatási szempontom egyszerű: vagy imádnom kell valamit, vagy azt kell érezzem, tanulhatok belőle. Ráadásul jelenleg nagyok sok a kötelezettségem, és van egy óvodás korú kislányom is, így muszáj beosztani az időm.
Azt gondolnám, egy ilyen elismeréssel, valamint jó pár év munkatapasztalattal és sikeres filmmel a háta mögött meg is teheti, hogy csak olyannal foglalkozzon, ami érdekli. Előfordult korábban, hogy kényszerből olyan munkát is elvállalt, ami kevésbé vonzotta, akár színészként, akár íróként?
Persze. Színészként nagyon jellemző az ilyen, főleg ha egy repertoárszínházban dolgozol. Azt a szerepet játszod, amit rád osztanak. Persze, jó színházban jó a vezetés, és jobban megítélik, milyen szerepet érdemes eljátszanod, sőt bizonyos idő után az a helyzet is fennállhat, hogy megkérdezik a véleményed. De főiskolásként vagy vidéki színészként – Nyíregyházán is dolgoztam két évig – örülsz, hogy valamilyen szerepet kapsz. Az írással kapcsolatban a kezdetektől nagyon nagy szerencsém volt. Viszonylag korán a Proton Színházzal kezdtem el dolgozni, ahol minden színész írt is, a kollektív, kreatív alkotás volt jellemző. Később a külföldi színházaknál mindig projektekben dolgoztam, egy adott, éppen releváns témával kapcsolatban kellett írjak egy adott társulatra. Nekem ezek a munkák adták a legnagyobb tapasztalatot, például amikor Lengyelországban, Svájcban vagy Németországban hirtelen a semmiből kellett létrehozni egy-egy anyagot, és ott helyben érvényesíteni az írói elképzeléseimet. Az amerikai munkák között akadt olyan megkeresés, ami nem állt annyira közel hozzám, például egy-egy meglévő forgatókönyv átírása. Ez amolyan „ghost writing”, amiért nem is kaptam kreditet. Ezekből azonban sokat tanultam. És ma már tudok nemet mondani arra, ami nem áll közel a szívemhez.
2018-ban Varsóból kérték fel egy új színpadi mű megírására, így született először egy darab, majd annak a kibővítésével a Pieces of a Woman, aminek az első félórája kifejezetten sötét és nyomasztó. Megírni egy ilyet mennyire edzi meg az ember lelkét? Számít-e az, hogy akkor már volt gyereke?
Biztosan számít. Nyilván nem véletlenül kaptam fel a fejem akkoriban az olyan témákra, mint a lengyelországi abortusztörvény kérdése, vagy Geréb Ági pere Magyarországon. Mindkettő nagyon érzékenyen érintett, és ez talán összefügg azzal, hogy anya lettem. Azt biztosan éreztem, hogy ezekről a kérdésekről valamilyen módon beszélni kell. Tágabb értelemben ezek a témák összekapcsolódnak, összefüggnek, hiszen képtelenség beszélni róluk anélkül, hogy megkérdeznénk: ki birtokolja a női testet, kinek van joga döntenie a nőkkel kapcsolatos kérdésekben, vagy hogyan szól bele ebbe az állam, a társadalom, a jog, a politika vagy éppen a család. Mivel addigra már harmadszorra dolgoztam a TR Warszawa társulatával, volt egyfajta szabadságom a témaválasztást illetően, így nem féltem attól, hogy akár nagyon személyes témát vigyek oda. Annál is inkább, mert tudtam, mennyire kvalitásos színészekről van szó, akik – ellentétben mondjuk a német színészek reflektívebb, intellektuálisabb munkamódszerével – inkább a klasszikus Sztanyiszlavszkij-típusú beleérzéssel fogják megközelíteni a szerepeket, teljes szívükkel átadva magukat a karaktereknek.
Az otthonszülés körüli viták alábbhagytak itthon, de az anyának a testéről és gyerekéről való rendelkezése vagy a család fogalmi határainak a kijelölése jelenleg is égető kérdés. El tudja képzelni, hogy itthon készült volna darab a Pieces…-ből? Miben lenne vagy lett volna más?
Elég homályosan emlékszem már az eredettörténetre, de mivel magyar nyelven kezdtem írni, eredetileg az lehetett a fejemben, hogy ez Magyarországon is érvényes téma, akár bemutathatnánk itt is. Arra viszont egészen élesen emlékszem, amikor megfogalmazódott bennem, ha itthon fogjuk megcsinálni, Geréb Ági miatt nem lehet majd elkerülni a politikai aktualitást. Azt hiszem, ebben eléggé elbizonytalanodtam, és talán akkor tisztult le bennem, hogy inkább egy szűkebb, személyesebb történetet szeretnék elmesélni. Most már, ismervén a történet útját, hogy lengyel színház és amerikai film is lett belőle, világos a számomra, hogy ez a kortárs történet minden helyen másképp szólalhat meg. Jó példa erre, hogy Lengyelországban épp a zsidó identitás kérdése esett ki a történetből, a filmbe viszont mindez ismét visszakerült.
A Pieces of a Woman az első amerikai filmes produkciójuk Mundruczó Kornéllal, és a nemrég gyártási támogatást kapott Evolúció is részben külföldi színészekkel forog. Más érzés nem az anyanyelvén írni forgatókönyvet? Mennyire fontos egyáltalán ez önnek? Vagy inkább technikai eszközként tekint a forgatókönyvre, ami egy része csak az alkotásnak?
A külföldi színházaknál eltöltött évek alatt már kialakult, hogy mely nyelven milyen fordítókkal dolgozom. Nincs ez másképp a filmek esetében sem. Ez persze nem csupán azt jelenti, hogy átküldöm a szöveget és lefordítják, hanem összedolgozunk. Nagyon sok mindenre kell figyelni egy forgatókönyvnél, és sokszor más kvalitásokkal rendelkező fordítót kíván meg ez a munka, mint az irodalmi szövegek esetében. Persze minél bizalmasabb a viszony, annál könnyebb elengedni a fordító kezét, és belátni, hogy néha még jobb is, amit ő hozott ki a szövegből. A jó műfordítás során nemcsak a szövegre, hanem a ritmusra, adott ország aktuális nyelvi közegére, a kulturális referenciákra is figyelni kell. Az angol nyelvnél szerencsém van, mert meg tudom ítélni, ha valahol kicsit megakad a szöveg, vagy inkább más verziót szeretnék hallani.
Mennyire szóltak bele az amerikai produkciónál a Pieces… forgatókönyvébe? Át kellett írni valamit? Például az utolsó, feloldást hozó jelenetet eredetileg is úgy írta meg, mint ahogy a filmben látható most?
Senki nem szólt bele a tartalomba, de az való igaz, hogy hozzá kellett igazítani az ottani törvényekhez a könyv bizonyos részeit. Ez természetesen adódik az amerikai igazságszolgáltatási rendszer sajátosságaiból. Orvosi szakértőkkel kellett egyeztetnem, mi miatt indulna ott eljárás, más minősül ott orvosi műhibának, egyáltalán mik a bábaság szabályai és jellemzői. Ami a film befejező jelenetét illeti, szintén így volt a papíron. Érdekesnek találom a gondolatot, hogy valaki heppiendnek látja a befejező kódát. Ez szerves része a filmnek, nem úgy dolgozik általában egy alkotó, hogy „most ide jól jönne egy heppiend”. Számomra inkább azért volt fontos, hogy megpróbáljam elkerülni a közhelyet: szegény nőnek nem lesz többet gyereke. Nem akartam Marthát ilyen módon megbélyegezni. Azt szerettem volna, ha a nézők abba is belegondolnak, vannak olyan anyák, akiknek több gyermekük van – a Földön és a Mennyben is. Egyszerűbben szólva, ez bármelyikünkkel megtörténhet. Az írást megelőző kutatás során én magam is meglepődtem, milyen sok ilyen történettel találkoztam.
Hogyan érintette önöket a férfi főszereplő, Shia LeBouf zaklatási ügye? Itthon arról lehetett olvasni, hogy a filmet forgalmazó Netflix kivette a nevét az adatbázisból és a díjversenyre készült promóciós anyagaiból.
Nagyon szomorú, hogy ilyen megtörténhet, de ez teljesen más fiókba kerül nálam, minthogy a film sikeréből mennyit vesz le. Biztos érinti a film píárját, lehet, hogy rosszat tett neki, de nem foglalkozom vele. A Pieces of a Woman már önmagában olyan sokat teljesített, a kis büdzséhez képest elképesztő nézettségi adatokat generált, hogy semmiképpen nem szeretnék panaszkodni.
A Velencei Filmfesztivál sajtótájékoztatóján hangsúlyozták, hogy a holokauszt túlélése, és ennek lenyomatai egy családban több évtizeddel a tragédia után is mennyire fontosak, de a filmben összesen csupán két jelenet utal erre, ebből is csak az egyik bontja ki jobban ezt. Épp csak jelezni akarták?
Igen, illetve mindig fontos szem előtt tartani, hogy egy adott kultúrában mit jelent ez. Tapasztalatom szerint a mai Amerikában távolibbak ezek a történetek, nem élnek annyira benne egy emigráns család legendáriumában. A forgatókönyvben búvópatakként használtam ezt, mert csupán ennyi tűnt validnak az amerikai közegben. Ettől függetlenül ott is igaznak érzem a jelentést, miszerint a családi traumák öröklődnek. Ha nem is genetikusan, de például azon a módon, ahogy a feszültséget, a stresszt kezeljük.
Az én értelmezésemben ez a zsidó identitáskérdés a magyarázat anya és lánya konfliktusára. Ha nem egy amerikai produkcióról van szó, jobban kibontotta volna ezt?
Talán igen. De úgy látom, Martha történetében mindez így is egyfajta megértéshez vezet, hiszen korábban nem ismeri a családi perfekcionizmus valódi motivációit, vagy hogy miért is volt túlélésre trenírozva mindig. Aztán rádöbben, hogy az édesanyja számára, aki nem tökéletes, az gyenge, márpedig a gyengét elsöpri az élet és a történelem. Martha tényleg valami olyannal szembesül, amit nem ismert addig az anyjában.
A nemrég filmgyártási támogatást kapott Evolúció, melyet színdarabként is bemutattak, annyiban hasonlít a Pieces…-hez, hogy háromgenerációs családtörténet, a zsidóság és a család női tagjai itt is fontos szerepet kapnak. Az eddigi munkáiban nem foglalkozott a zsidó identitáskérdéssel, most kezdte el érdekelni ez a téma, vagy valamiért ódzkodott tőle eddig?
Ódzkodtam tőle talán, igen, vagy inkább nem érdekelt igazán, nem éreztem, hogy mély, valódi közöm lenne hozzá. A traumaöröklődésben viszont nagyon megélem mindezt. Nagyon fontosnak tartom, valószínűleg azért, mert nevelek egy gyereket, és hirtelen kristálytisztán kiviláglik, hogy milyen sok köze van ezeknek a történeteknek ahhoz, hogy miként nevelünk egy következő generációt. Maga a zsidóság, mint vallás vagy történelmi példa, nem foglalkoztatott különösen korábban, de a kisebbségek sorsa tágabb értelemben annál inkább. Politizálni vagy oldalakra állni azonban nem szeretek, ahogyan kérkedni sem szerettem vele soha. Nem a vallást tartom fontosnak abban, hogy milyen ember valaki. A saját identitásomat illetően is sokadik helyen mondanám magamról, hogy zsidó is vagyok, több, számomra sokkal fontosabb dolog előzi meg.
A művészetben mindig nagy kérdés a holokauszt ábrázolhatósága és elmesélhetősége. Van különbség ön szerint színházban és filmben e tekintetben?
Nem tudom, de nyilván kérdés, hogyan lehet ábrázolni az ábrázolhatatlant, talán épp ezért nem is próbálkoztam még vele soha. A holokauszt egyfajta emlékezete az Evolúció színdarab változatában is csupán egy áttételes álomképként szerepel, semmilyen módon nem megidézve a történelmet. Mindeközben azt gondolom, hogy a művészet szabad és témául választhat bármit. Én nem érzem, hogy érinteni szeretném ezt a területet.
Az elmúlt években divatossá vált a több vitát is kiváltó „női film” elnevezés. Ön mit gondol erről, például a Pieces of a Woman kapcsán, amiben a női szereplők viszonya nagyon fontos kérdés, Martha és a férje kapcsolatán túl?
Egyáltalán nem volt ez a fejemben, amikor írtam a színdarabot, hiszen akkor ez az egész téma nem volt még annyira benne a nyílt diskurzusban. Bajban is vagyok, hogyha esetleg idesorolják a filmet. Persze, a Pieces… az anyaságról szól, de ott a Fehér isten, ami egy tizenkét éves kislány története, arról pedig soha nem gondoltam, hogy női film vagy sztori lenne. Valójában nem is tudom, mit jelent az, hogy női film, de most egyre több szószólója van annak, hogy mi a női művészet, úgyhogy tőlük kellene megkérdezni.
Egyértelmű, hogy elő kell jönni újabb és újabb nőkről szóló történetekkel, de ezt korábban is így gondoltam. Azt azonban aláírom, hogy színésznőként jó női szerepet találni, különösen bizonyos kor felett nem könnyű. Ez elég szomorú, mert egy ötvenes nő ugyanolyan jól el tudna játszani egy királydrámát, ha az történetesen királynődráma lenne. A színdarabokban van tehát egy hiány e tekintetben, de a filmekben kevésbé érzem ezt. Ha meg így van, akkor itt az idő, minél több női sztori jöjjön elő, csak ezeket beskatulyázni feleslegesnek tűnik, hiszen a jó történet nem ettől függ.
Hosszú ideje dolgoznak együtt Mundruczó Kornéllal. Meg lehet-e unni egymást alkotópárosként?
Biztosan. Szerintem mi nem unjuk egymást, de meg lehet egyébként – teljesen jogos –, és valószínűleg elkerülhetetlen is. Nekem mindig nagyobb kérdés volt az, mennyire befolyásoljuk egymást. Nekem nagy felelősség Kornél művészetére rátenni az én kézjegyemet, mert azt gondolom, hogy nélkülem is valid alkotó. Nem tudom, hogy ő is ezt gondolja-e rólam, hogy az ő kézjegye mennyire van az én munkáimon rajta, de számomra inkább az a fontos, hogy ez egy egészséges egyensúly legyen. Ezért mindketten dolgozunk másokkal is. De a színház is jó erre, mert még ha együtt is alkotunk ott, nagyon külön utakat járunk. Én a szövegen dolgozom a színészekkel, Kornél pedig velük. Így meg lehet élni külön alkotói utakat amellett, hogy egyébként számtalanszor együtt is dolgozunk.
