Coco
A Coco rögtön ki is lóg egy kicsit a listából, mert nem apa és fia, hanem ükapa és ükunokája a történet főszereplői. A történetről pár szóban: a kis Miguel ükapja fiatalon halt meg, így amikor a mexikói halottak napja után a kisfiú merő véletlenségből alámerül az alvilágba, eszébe sem jut, hogy a Héctor nevű szellem, akivel találkozik, a soha nem látott, elhunyt rokona lehet. Miguel úgy tudja, hogy ükapja híres zenész volt, ám az út során a szálak összekavarodnak. A Pixar csodaszép filmjének végén nemcsak a kisfiú találja meg ükapja szellemét, hanem lélekben a dédnagymamája is újra találkozik az édesapjával – nincs olyan néző, aki ne érzékenyülne el látva apa és lánya találkozását.
Kevés olyan animációs film készült, ami a halállal és az elmúlással való szembenézés nehézségről mesél, pont arról a témáról, amiről a gyerekek és a felnőttek nehezen tudnak egymással beszélni, vagy éppen a szülőknek esik nehezére a témáról beszélgetni a gyerekekkel. Ebben segít a Coco, ami nem csak a gyerekeknek szórakoztató, de a felnőtteket is megríkatja. A latin hangzású dalok, a nagyon színes és impulzív mexikói képi világ már önmagában oda vonzza a szemet és fület. A történet emellett a családi hagyományokhoz, az emlékezéshez való generációs viszonykülönbségeket állítja szembe egymással, ami már önmagában újító és merész lépés volt a Pixar részéről.
Őrült, dilis, szerelem.
Mit tegyen az ember, ha a felesége válni akar tőle? És mit tegyen akkor, ha a kamasz fia pont ekkor találja még élete szerelmét, ráadásul éppen a gimnazista bébiszitter személyében? Sőt, az elhidegült házaspár felnőtt lánya is kavarni kezd valakivel. Az utóbbi évek egyik legjobb romantikus vígjátéka, az Őrült, dilis, szerelem valójában több is mint romkom: többgenerációs szerelmi történet, családi melodráma és egy szép férfibarátság meséje egyben.
Az apa-gyerek kapcsolat háromszorosan is megjelenik a filmben. A Steve Carell által játszott főhős ugyanis nemcsak két vér szerinti gyerekével kénytelen elmélyíteni a kapcsolatát, hanem frissen megismert, fiatal pártfogójának (Ryan Gosling) is az apja lehetne – csak éppen ez a fiatalember lesz az, aki csajozni tanítja őt hosszú házassága után.
A film végig úgy mutatja be a különböző korosztályok szerelmi gondjait, hogy az nem lesz kínos, akkor sem, ha a család különböző korú tagjai együtt nézik meg a filmet. Gosling kockás hasától eltekintve hétköznapi karaktereket és problémákat mutat be a film, úgy, hogy nem válik közhelyessé. Mozaik családoknak külön ajánlott.
Előre
A Pixar egyik legújabb filmje két testvérről szól, akik látszólag nem is különbözhetnének jobban egymástól: az egyikük visszafogott és szorongó, a másikuk nagyhangú és balhés. Valójában azonban közös bennük, hogy borzasztóan hiányzik nekik az apjuk, aki a fiatalabb Ian születése előtt hunyt el.
Az Előre egy olyan világban játszódik, amit mindenféle varázslatos lények laknak, csak éppen a varázslat veszett ki belőle. Amikor Ian mágiával próbálkozik, hogy eltölthessen 24 órát soha nem látott apjával, valami félresikerül, és csak egy nadrágot tud megidézni. Ezzel a nadrággal és a bátyjával együtt viszont átszeli a vidéket, hogy végül a gonosz sárkányt is legyőzve teljesüljön a két testvér kívánsága, és ha csak röpke időre is, de viszontláthassák az apjukat – eközben pedig ők is újra közel kerülnek egymáshoz.
Rég mutatott a Pixar ennyire nyilvánvalóan traumatizált gyerekeket – írtuk a filmről megjelent kritikánkban. Megjelenik itt az apakomplexus, a továbblépés – anyunak új pasija van – és a két testvér súlyosan terhelt családi viszonya. A Pixar filmekre jellemző – lásd a már említett Cocot – hogy úgy tud tabu témákhoz nyúlni, hogy az nem lesz kínos és erőltetett.
Rossz versek
Reisz Gábor második nagyjátékfilmjének főhőse egy szakítás miatt kénytelen átértékelni az életét: vajon gyerek-, kamasz- vagy felnőttkorában csúszott annyira félre az élete, hogy a jelenben aztán Anna elhagyja őt? A játékos stílusú, asszociatív múltidézés közben a kilencvenes évek Magyarországa is megelevenedik a főszereplő, Merthner Tamás emlékeiben, és végül – részben a múltidéző történet miatt – a férfi nem is a megfoghatatlan Annához, hanem magának való édesapjához kerül újra közelebb. Reisz úgy tud mesélni, hogy szinte szagolható és ízlelhető lesz a rendszerváltás kori Magyarország, de nem erőltetetten, hanem a nosztalgiának a jó értelmében.
A Rossz verseket többen szerelmes filmnek tartják, pedig valójában egy felnövéstörténetet látunk. A nők és a szerelem mellett hangsúlyos szerep jut a családi szálnak, a szüleinkkel való viszonynak és az elvesztésnek. A film kora harmincas szereplői és felnövéstörténete miatt főleg a kis-és nagykamaszokkal közös filmnézésre ajánljuk.
Vakító fény
Az indiai–angol Gurinder Chadha jóformán minden filmjében azt vizsgálja, hogyan ütközik egymással a Nyugaton felnőtt, új generáció életmódja és a keleti hagyományokat nagyobb tiszteletben tartó szülői nemzedék értékrendje. A Vakító fény egy angliai kisvárosban játszódik, a nyolcvanas években. Főhősünk, a pakisztáni származású Javed felfedezi magának Bruce Springsteen zenéjét, vele együtt pedig a szerelmet és egy olyan életstílust, ami egyáltalán nem tetszik konzervatív apjának.
A szuper Springsteen-dalokkal kísért, melegszívű történet végső soron arról szól, Javed képes-e kiharcolni a saját önállóságát szüleivel szemben. Ebben elsősorban az apja akadályozza, aki a film elején elveszti az állását, és titkon úgy érzi, családfőként kudarcot vallott. Nemcsak azzal nincs kibékülve, hogy a fia egy amerikai popsztárért rajong, hanem azzal sem, hogy Javed újságírói ambíciókat dédelget. Konfliktusuk végül parázs veszekedésekig fajul, és jó időbe telik, mire apa és fia rájönnek, hogy valójában sokkal több minden köti össze őket, mint ami szétválasztja. Chadha filmjének nagy erénye, hogy az apa-fiú kapcsolat alakulását cseppet sem didaktikusan, viszont érzelmesen és nagy empátiával mutatja be.
A listában szereplő filmek megtalálhatók az HBO GO kínálatában.
