Az 1944-es „amerikai szezon”
Hazánk 1944. márciusi német megszállása után a szövetségesek Magyarországra is kiterjesztették a náci utánpótlásvonalak megbénítását célzó légicsapásokat. Két héten belül meg is kezdődött a Magyar Királyi Légierő pilótái által csak „amerikai szezonként” emlegetett angolszász bombázások sorozata.
Éjszaka az Angol Királyi légierő (RAF) repülőgépei támadtak, de Ferencvárosban legutóbb egy amerikai gyártmányú bomba került elő. Nappal az Amerikai Hadsereg Légiereje (USAAF) négymotoros B-17-es „Repülő Erőd” és a szintén négymotoros B-24-es „Liberator” bombázóiból, valamint az ezeket kísérő vadászgépekből álló, több száz gépes kötelékei bombázták a nagyvárosokban található célpontokat: gyárakat, kikötőket, repülőtereket, kőolajfinomítókat, pályaudvarokat, vasúti csomópontokat, valamint a folyók fölött átívelő vasúti hidakat.
A bombázások előtt a célpontok kijelölése, támadás közben és után pedig a találati pontosság kielemzése okán készített fényképeket a légierő. A bombázás előtti és utáni fotókat általában gyors, fordulékony, átalakított vadászgépekből készítették, melyekből kiszerelték a fegyverzetet, és helyére lefelé néző kamerákat építettek be. A bombázások alatti fotózáshoz a bombatérbe szerelték a kamerákat, amelyek vagy automatikus exponálással a bombák kioldásakor léptek működésbe, és az egész támadás alatt egészen a bombák becsapódásáig fotózták a célterületet, vagy pedig kézben tartva, manuális exponálással is alkalmazták azokat. A legelterjedtebb, brutális méretű, kiviteltől függően 15–30 kilós Fairchild K-17 és K-20 kamerákból több tízezret gyártottak a második világháború alatt.
A Magyarországra áttelepített Luftwaffe-egységekben szolgáló német katonák mellett a Magyar Királyi Légierő vadászpilótái próbálták megakadályozni ezeket a bombázásokat, de az alkalmanként mindössze néhány tucatnyi vadászgéppel felszálló magyar pilótáknak rendszerint esélye sem volt a sokszoros túlerővel szemben.
A bombázások nem a mai hadviselésben elterjedt lézer vagy GPS vezérlésű precíziós csapásokhoz hasonlítottak, hanem akár több száz gépnek a célterület fölött történő, egyidejű bombakioldásával végrehajtott szőnyegbombázások voltak. A pontatlan támadásokban ledobott, a célpontot el nem találó gyújtó- és rombolóbombák rengeteg civil áldozatot követeltek.
A megtalált bombáról
A Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred által publikált képeken jól látszik a Ferencvárosban megtalált, 2000 fontos (nagyjából egytonnás) bombatest formája és viszonylagos mérete.
A hírekben GP-2000 típusú bomba szerepelt (a GP jelölés a „general-purpose bomb” kifejezést jelenti, amely szabad fordításban „általános célú bombát” jelent), amelyet a fotókkal összevetve 2000 fontos AN-M34 bombaként, illetve ennek valamelyik alváltozataként (AN-M66, AN-M66A1, AN-M66A2) azonosítottam. Bár a farokstabilizátor hiányzik a szerkezetről, a bombatest formája és arányai így is erre engednek következtetni.
Ez a bombatípus a leírások szerint 535,6 kg robbanóanyagot tartalmaz, hatósugara páncélozott járművek esetén mintegy 19 méter, de a repeszek ölőtávolsága 200 méterig terjed.
A tűzszerészek tájékoztatása szerint a bombatest nagyjából 300 méterre a Kvassay-hídtól és egy korábbi információm szerint körülbelül 700 méterre a Lágymányosi-hídtól bukkant a felszínre.
A környék bombázásáról
Az amerikai légierő történeti kutató intézete (AFHRA) adatait összesítve Oláh András Pál szegedi történész állította össze a budapesti bombázásokat felsoroló alábbi táblázatot. E szerint 1944. szeptember 5-én, 18-án és 20-án is támadták a déli vasúti összekötő hidat.
Ekkor bukkantam rá a Fortepanon található, az Egyesült Államok Nemzeti Archívumából származó fotóra, amely az egyik ilyen légitámadást ábrázolja. Mégpedig a 483. Bomb Group 817. Bomb Squadron által végrehajtott 1944. szeptember 5-i bombázást. Vajon ekkor dobták le a most megtalált bombát is?
Szintén Oláh András Pál gyűjtéséből derül ki, hogy a fővárosi vasúti hidak, illetve az azok közelében (~1-3 km) lévő célpontok elleni támadások közül kizárólag 1944. szeptember 18-án dobtak le 2000 fontos bombákat, mégpedig összesen 161 darabot. 1944. július 27-én is dobtak le 2000 fontos GP bombákat, mégpedig a csepeli Weiss Manfréd Művekre, de ez több mint 3 kilométerre délre található a most megtalált bomba helyétől, ezért nem tartom valószínűnek, hogy abból a támadásból esett volna egy bomba ennyire messze az eredeti célterülettől.
1944. szeptember 18., hétfő
1944. szeptember 18-án, hétfőn a 15. légierő nagyjából 500 gépből álló három alakulata bombázta a déli vasúti összekötő hidat B-24 J „Liberator” típusú bombázókkal.
Az 55th Bomb Wing 460th Bomb Group küldetési jelentése szerint az általuk ledobott bombák nagy része a híd nyugati (budai) oldalára felvezető sínekre hullott, ahol súlyosan megrongálták a vasúti pályát. Néhány bomba a Dunába esett, de arra nem találtam adatot, hogy máshova, esetleg a túlpartra és főleg a hídtól délre hullott volna akár csak egy bomba is, így ezeket kizárhatjuk a további vizsgálódásból.
A 304th Bomb Wing 459th Bomb Group kizárólag ezer fontos bombákkal támadta a hidat, így őket is kizárhatjuk a keresésünkből.
A 47th Bomb Wing 450th Bomb Group bombázóegység 28 gépből állt, melyek magyar idő szerint reggel 7:10–7:29 között szálltak fel a manduriai repülőtérről. A kötelék tagjai közül 26 Liberator ledobott gépenként 2 darab 2000 fontos, azaz összesen 52 tonnányi bombát a célterület felett (egy gép hajtóműhiba miatt megszabadult 2 tonnányi bombától, egy másik sem bombázott valamilyen – vélhetően – műszaki hiba miatt).
A támadás után készült kiértékelő fotón a Ferencvárosban megtalált bomba fellelési helyszínének környékén látszik legalább 6 bomba becsapódásának jelölése. A kiértékeléskor 47 bomba becsapódását jelölték, tehát a támadásban ledobott 52 bomba közül öt valószínűleg nem robbant fel.
A kötelékben a bombázók nem pusztán egymás mögött és mellett, hanem egymás mellett-alatt-fölött, úgynevezett combat boxokból felépülő, meghatározott formációkban repültek. 1944 szeptemberében az ellapított rombusz alakú, úgynevezett gyémánt formációt alkalmazták, mert egyrészt így lehetett a legnagyobb valószínűséggel eltalálni azt a területet, ahol a célpont volt, másrészt a bombázók fedélzeti lövészei így tudták legjobban átfedni a tüzelési szektorokat, vagyis így tudták a leghatékonyabban védeni a köteléket az ellenséges vadászgépek támadásai ellen. Ezek mellett az is fontos szempont volt, hogy az ilyen felállásban repülő kötelékek viszonylag széles (~740 méter), de rövid (~100 méter) formációt alkottak, így jelentősen rövidebb időt kellett tölteniük a célpont fölött.
A 450-esek 1944. szeptember 18-i bevetésekor a gépek 130 fokos irányban repülve közelítették meg a hidat, vagyis Nagykovácsi irányából érkeztek.
A bevetésről készült jelentés szerint a 450-es bombázócsoport kötelékének elején repülő, vagyis a vezér-századbox William „Bill” Leavitt hadnagy vezetésével eredményesen támadta a hidat, legalább egy direkt találatot elérve.
Az Ambrose Y. Maushart hadnagy, bombázótiszt által vezetett második (jobb oldali, magasabban repülő) box eredménytelenül bombázott, ugyanis az általuk ledobott bombák a hídtól 1000 lábnál (300 méternél) jóval messzebb csapódtak be a nem kielégítő szinkronizáció miatt. (A szinkronizáció értelmében amikor a bombázás vezérgépe oldotta a bombáit, a többieknek néhány másodperc múlva kellett kioldaniuk a saját bombáikat. A 7000–7500 méteres magasságból történő bombavetéskor elég volt mindössze néhány további másodpercet késlekedni ahhoz, hogy több száz méterrel a célponton túl csapódjanak be a bombák.)
Mivel a második század gépei voltak a jobb oldalon, ráadásul ők repültek a legmagasabban, valamint a jelentés is azt írja, hogy a második századbox által ledobott bombák 1000 lábnál is messzebb csapódtak be, joggal feltételezhető, hogy az ő bombáik hullhattak a kiértékelő fotón a hídtól délre látható helyekre, vagyis 6 óra irányában a Dunába és 5 óra irányában a hídtól délre a partra.
A harmadik századbox Robert „Bob” Butner hadnagy vezetésével szintén nem találta el a célt, mivel a célzókészülékük meghibásodott. Feltételezésem szerint az ő bombáik azok, amelyek a kiértékelő fotón a hídtól északra vannak jelölve.
Konklúzió
Mindezeket összegezve az eddigi adatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a 2020. december 11-én megtalált GP 2000-es bombát 1944. szeptember 18-án, a 11:30–12:48 között lezajlott támadás alatt dobhatták le. A támadást végrehajtó 15. amerikai légierőhöz tartozó B-24 J „Liberator” bombázógépekből álló bombázókötelék 7:10–7:29 között szállt fel a dél-olaszországi Manduriából. A most megtalált bombát kioldó gép nagy valószínűséggel az Ambrose Y. Maushart hadnagy által vezetett második századbox tagjaként, a 450th Bomb Group kötelékének jobb oldalán, a kötelékben a legmagasabban repült, és a felszállást követően négy órával, 11:30 körül oldotta a bombáit. 76 év kellett tehát hozzá, hogy előkerüljön ez az egyébként nem kis szerkezet.
Írta: Veres Viktor | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.come-mail címre!
