„A blokád addig tart majd, amíg a hatalmi elnyomás meg nem szűnik” – mondták a hallgatók. Ön szerint mennyiben változtat a tiltakozás kilátásain, hogy el kell hagyni az épületeket?
A kilátásokon szerintem nem változtat semmit. Az eszközök változnak. Az elfoglalt épületek fizikai, képzőművészeti megjelenése nyilván egy nagyon erős szimbólum volt, de az előző félévben egy csomó olyan szimbolikus akció és kép keletkezett – elsősorban a hallgatók kreativitásának köszönhetően – ami maradandó részévé vált a közbeszédnek. Szerintem az online térbe átköltözve újabb és akár ugyanilyen erős szimbólumok fogják segíteni az ügyet. Ennek része, amit most láttunk az előbb: a föltartott tenyereken nem a #freeszfe felirat, hanem a vörös kereszt jelent meg. Ez jelzi, hogy nem pusztán egy szimbólumról, hanem egy szemléletről van szó.
Akkor nem tart attól, hogy most kifullad az ellenállás?
Ettől nem tartok. Nagyon lényegesnek látom viszont, hogy a közösség ilyen felelősen döntött, és a saját magunk fontosságát nem próbáljuk túlhangsúlyozni ezzel a tényleg brutális világjárvánnyal szemben.
Már az október 23-i tüntetésen is közös színpadra került az SZFE, más egyetemek, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok és több szakszervezet ügye. Szükségszerűnek tartja ezt a folyamatot, hogy egy konkrét intézmény, közösség akciója szép lassan egy szélesebb tiltakozássá nyílik?
Szerintem a Színművészeti helyzete eleve nem egy pöttöm kis egyetem ügye, hanem az egész felsőoktatás és az egész társadalom ügye. Az már más kérdés, hogy a felsőoktatás szereplői ezt milyen mértékben ismerik föl, és ha felismerik, milyen mértékben merészelnek szembenézni a helyzettel és levonni a következtetéseket. Valamint az is, hogy maga a társadalom mennyire ismeri föl, hogy ez alapvető társadalmi kérdés. De az nagyon fontos, hogy itt nem arról van szó, hogy egy aprócska csoport fontoskodik, hanem arról, hogy ami velünk történik, szimptomatikus. Az volt, és az is marad.
Viharos tempóban zajlanak az események, az új vezetés hol a sztrájkot próbálja letörni, hol az oktatást igyekszik beszüntetni. Mi a helyzet most ezen a téren?
A sztrájk ügyében egy csomó félreértés van az első pillanattól. Ez nem úgy néz ki, mint amikor a munkások leteszik a kalapácsot, és kikapcsolják a futószalagot. A sztrájk nálunk azt jelenti, hogy az oktatók a munkaidő egy részében nem folytatnak munkát, vagy nem úgy dolgoznak, mint eddig. Az oktatói munkának egyik jelentős szeletét a felkészülés adja, és minden tanár ebből vonja ki a sztrájkidőt, ami általában napi két órát jelent. Persze ebben a két órában is valami oktatáshoz kapcsolódó tevékenység zajlik – online konferenciák, előadások – csak nem a hagyományos, órarendi típusú képzés keretében. Ez ezentúl is így lesz, de még egyszer hangsúlyozni szeretném: a sztrájk első pillanattól kezdve nem akadályozta az oktatást, hanem egy figyelmeztető akció volt, ami egyfajta munkavégzéssel igyekezett ráirányítani a figyelmet az ügyre.
A leköszönése óta eltelt másfél hónapban kiderült bármi az ön számára abból, hogy a kuratórium milyen egyetemet képzel el a mostani SZFE helyére?
Ezen a téren nem tisztult a kép. Pozitív állítás a kuratórium, vagy az újonnan kinevezett vezetők részéről nem igazán érkezett. Viszont az a mód, ahogyan a mi tiltakozásunkra és állításainkra és követeléseinkre válaszoltak, sajnos egyértelművé tette, hogy a félelmeink nem voltak megalapozatlanok: az autonómia elvételére és megtiprására tett törekvések nagyon konkrét valósággá váltak az utóbbi hetekben, hónapokban. Újabb és újabb olyan lépéseket tapasztaltunk, amelyek arról szóltak, hogy a minisztérium által átadott felelősséggel és jogokkal a kuratórium nagyon is diktatórikusan bánik. Ez tehát egyértelművé vált, míg az továbbra sem világos, hogy milyen tartalmi szándékaik volnának.
Az eddigieket látva, mennyire optimista: lehet itt még más végkifejlet, mint a mostani struktúra és oktatás lerombolása, és aztán belekezdeni valami egész másba?
Én továbbra sem értem, hogy miért lenne, vagy miért lehet a célja bárkinek a rombolás. De ha van ilyen cél, abban mi biztos nem leszünk partnerek. Mi egyelőre csak önmagunk és egymás partnerei lehetünk abban, hogy az oktatás folyjon – személyes jelenléttel, vagy online. Most éppen az utóbbira kerül sor megint. Nincs ennél több reményünk, és szerintem tennivalónk sem.
A tavaszi tapasztalatok alapján hogy működik az online oktatás a Színművészeti esetében?
Azt hiszem, most egy fokkal jobban fel vagyunk készülve erre a helyzetre, a tavasszal nagyon hirtelen jött. Most már pontosan látjuk, mi az, aminek nincs értelme az online térben, és mi az, ami viszont előnye, hiszen az online térben jobban megvalósítható, mint személyesen. Most ki tudjuk használni azokat a lehetőségeket, amiket amúgy nem erőltetnénk. Például, hogy távol levő kollégákat, művészeket becsatoljunk a világ bármelyik pontjáról a képzésbe. Elvégre teljesen mindegy, hogy egy számítógép mikrofonja és kamerája előtt az ember épp Philadelphiában, Londonban, Berlinben, Milánóban, New Yorkban, vagy a hetedik kerületi lakásában ül.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
