„Tisztelt Sporttársnő!
Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az ellenőrzésünk során megállapítottuk, az egyesületből való távozáskor az alábbi leltári tárgyak az Ön tulajdonában maradtak.”
És egy hosszú lista : dresszek, köpenyek, melegítők, papucsok, mindösszesen húsz tétel.
„Kérjük, szíveskedjen a fent felsorolt tárgyakat nyolc napon belül szertárosunknál leadni, a Szőnyi úti raktárban. Ellenkező esetben kénytelenek leszünk bírósághoz fordulni. Sporttársi üdvözlettel, X.Y., a klub elnöke.”
A válasz postafordultával ment:
„Tisztelt Vezetőség!
Hivatkozásul levelükre közlöm, hogy a saját ellenőrzésem szerint az egyesületből történt távozáskor a tulajdonomat képező alábbiak maradtak az Önök birtokában: világ-, Európa- és magyar csúcs összesen 117 darab; olimpiai, főiskolai vb és magyar bajnokság: összesen 68 darab. Közlöm, hogy én ezekre Önökkel szemben igényt nem támasztok, mert ugyanolyan juttatásnak tekintem, mint más egyesületekben a dresszeket, papucsokat, köpenyeket, és ennek megfelelően ezeket kiselejteztem. Önök tehát a fent felsoroltakkal nekem épp úgy nem tartoznak, mint a húsz év munkájáért távozásomkor elmaradt meleg kézfogással. Sporttársi üdvözlettel: Székely Éva.”
És láss csodát, elmaradt a beígért bírósági idézés.
A levélváltás dátuma 1969, amikor is én tizenöt évesen a BVSC-ből a Fradiba igazoltam, edzőmmel, édesanyámmal együtt.
S hogy most miért jövök ezzel elő?
Amikor Apu meghalt, 2013-ban, Anyu nagyon megzuhant. Pedig általában erős volt, sokat szerint kemény is.
„Hol lehet Apád, és mit csinálhat?” Ezt kérdezgette, és persze próbálunk valami mindkettőnk számára elfogadható választ találni.
Ezt teszem most én is, hiszen tudom, van, vannak valahol, és érzem, vigyáznak ránk. (Anyu hitt a reinkarnációban, nyitott volt a spiritualitás felé, Apu azonban kategorikusan azt vallotta, hogy ez az egy életünk van, ebből kell kihozni a legjobbat.)
Eltelt három hónap, benne egy anyák napja és az első születésnapom nélküle, ráadásul egy vírus miatt a feje tetejére állt a világ. (Vajon Anyu mit monda karanténra?)
Amolyan „sosem bírtam a vért” alapon nem lett orvos, inkább gyógyszerésznek tanult, és tevékenykedett is ebben a hivatásban közel húsz éven át.
„Több lábon kell állni”, ezt vallotta: dolgozott gyógyszertárban, edzősködött és fordított cikkeket. Sosem láttam pihenni, mindig akadt tenni- és megoldanivaló.
Valóban erős volt, de a szíve és a benne lakó szeretet mindig és mindent felülírt.
Iszonyúan tudott haragudni, és csak akkor bocsájtott meg, amikor az illető tett valami jót a családunk valamely tagjával.
Egy kettőnk közötti „szóra sem érdemes” vita után kérdeztem Anyut, hogy hány éve nem beszélne velem, ha nem a gyereke lennék. Bevallom, provokáltam, azt gondoltam, rám mosolyog, hogy „ugyan, Anduka, ilyen nem történhet meg”.
Ő azonban mélyen elgondolkodva így szólt:
Úgy tíz-tizenöt éve biztosan nem.
Puff.
Van történetem a gyógyszertárból is.
Anyut kapacitálta a főnöke, hogy „Éva, önnek köztünk, a pártban a helye, be kellene lépnie”. Anyu pár nap gondolkodás után azzal kopogtatott be a főnökhöz, hogy:
Megfontoltam az ajánlatot, belépek, amennyiben mindenki, aki a háborúban bántotta az enyéimet, kilép onnan.
Soha többé nem zaklatták a pártból, igaz, ebben nyilván a sporteredmények is közrejátszottak.
*
Anyu, följárok a lakásodban virágot locsolni, mert azt tanultam tőled, hogy „a tisztességes ember először ellátja a növényeit, aztán enni ad az állatainak, a gyerekének, s csak aztán ül az asztalhoz”.
Ahogy régen, most is vittem neked virágot anyák napjára meg a születésnapomra is. „De hiszen ez a te napod, Anduka!” – utóbbira mondtad ezt csodálkozva az első alkalommal. Én pedig azt feleltem, hogy „nem, ez a mi napunk”. És attól fogva divat lett mifelénk megajándékozni azt, akinek az életünket köszönhetjük; idővel Apunak is járt az ajándék.
Szóval eltelt három hónap, és lesz még sokszor három, jólesik emlékezni rád.
Kiemelt kép: Székely Éva az Olimpiáról hazaérkezve átöleli lányát, Gyarmati Andreát. Forrás: Magyar Filmhíradó
