Poszt ITT koronavírus

Gyarmati Andrea: Amikor a „rendes évi szar” többet ér, mint a Budapest bélszín

Sebaj, jó lesz ketchuppal.

Nem a karantén alatt tört ki rajtam a konyhaőrület, ugyanis gyerekkorom óta imádok szakácskodni.

Pszichológus írja hosszan egy cikkben, hogy a vesztegzár alatt miért kezdett mindenki vadul sütni-főzni.

Az én indokom rövid: azért főzök, mert aki főz, az ad, ellát, arra szükség van. Olyan, mint az orvoslás.

Nézem a neten, hogy mindenki a konyhában tölti a fél napját, megoszt, véleményez, bizonyítva, hogy a főzés rövid távon is sikerbe torkolló tevékenység.

Egy mémen nyitott jégszekrény, rajta egy papírlap a következő szöveggel: „Nem vagy éhes, csak unatkozol.” Mélyen igaz. Egy ország fog kigurulni az utcára a karantén után.

De addig is hadd mesélek el néhányat a vonatkozó családi sztorijaim közül.

Édesanyám rettenetesen főzött, borzasztó értelmetlenségnek tartotta a konyhában való pepecselést, ennek megfelelően nálunk nem zajlottak nyugodt, elhúzódó családi étkezések; tán ennek is volt szerepe később az evéssel kapcsolatos gondjaimban, spongyát rá.

Szerencséjére apu nassolni szeretett, a szendvics, a sajtos pogácsa, a perec és a csoki kielégítette kulináris igényeit.

Azért akadtak kedvenc főtt ételei, élükön a sztrapacskával.

Kilencéves lehettem, amikor a szüleim egy napon elmentek intézni valamit, én pedig önbizalomtól duzzadva nekiálltam ebédet készíteni, mégpedig sztrapacskát. Mit ne mondjak, nem vallottam kudarcot, és a sikerélmény megalapozta a főzés iránti rajongásomat.

Különösen az anyósomtól tanultam sokat, aki a váci kórház vezető szakácsnőjeként megtanított, amire kellett. Élveztük a közös főzéseket, bár a dolog nem mindig zajlott zökkenőmentesen.

„Az nem igazi háziasszony, kislányom, aki nem tud levágni egy csirkét” – mondta anyuka egy kellemes tavaszi délelőtt, amikor is maga a jelölt, vagyis a csirke épp ott mászkált a lábunknál. „Akkor bizony én sosem leszek igazi, mert egészen biztosan nem bántom ezt a madarat.” Ennyiben maradtunk.

A konyhatündér néha egészen borzasztó dolgokat is képes előállítani, Móci fiammal annak idején „rendes évi szar”-nak hívtuk a ritka melléfogásaimat.

Hogy takarékoskodjam a kapkodós hétköznapesték idejével, azt találtam ki, hogy mindig előre főzök, így, amikor hazaérünk, elég melegíteni, kisütni a menüt, s lehet is enni. Akkor este rántott husi volt a terv zöldségkörettel. Gondoltam, gyorsan lezuhanyozom, míg sül a csirkemell. A hűtőből kiemelt étolajat serpenyőbe öntöttem, beletettem a szintén a jégről kivett, panírozott szeleteket, és elégedetten bemasíroztam a fürdőszobába. Arra értem vissza a konyhába, hogy egy prézlikupac a hideg olaj egyik oldalában remeg, a pucér húsok összekapaszkodva a másikon. Elröhögtem magam, mire Móci feje is megjelent a konyhaajtóban, és onnantól ketten vihogunk.

„Anyukám elég jó szakácsnő, bár néha hideg olajban úszóedzést tart a csirkemelleknek” – mesélte később társaságban. Igaza volt, tényleg úgy nézett ki, mint amikor mi, úszók didergünk a medence sarkában, ott, ahol beeresztik a meleg vizet.

Tanulság: ne tedd a hideg olajba a hideg sütnivalót, ha van egy kis sütnivalód.

A főzés lehetőséget ad a fantázia szárnyalására, és gyakran remek új fogássá nemesedik egy-egy hagyományos étel. Általában, de nem mindig. És amikor nem, az infernális.

Sikerült kapnom bélszínt, ami ritka ínyencségnek számított a nyolcvanas évek elején. Nosza, nézzük, mi varázsolható a csudahúsból. Budapest bélszín! Elkészül, jól néz ki, még finom is, csak kevés a szaftja. A paradicsom viszont elfogyott.

Sebaj, jó lesz ketchuppal.

Ne próbáld ki, nem egyszerűen rossz, annál sokkal több. Pedig elméletileg akár jó is lehetne.

Szerencsére Máté vigasztal: „Nem baj, anyuci, legalább túl vagyunk a rendes évi szaron.”

És ez a kedvesség többet ér, mintha akkor ettünk volna egy jót.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó

Olvasói sztorik