Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Cseszd meg, Irén, nem tudsz vigyázni?!

Így frissítsd a magyar nyelvtudásodat.
Korábban a témában:

Ebben a járványos időben épp elég nyomott a hangulatunk, elmesélek hát egy vidám, bár cseszdmegelős történetet, hátha jobb kedvünk lesz tőle.

Sosem akartam elhagyni ezt az országot. Úgy nőttem fel, hogy a Himnusz és a nemzeti zászló szent, ráadásul minálunk a siker egyértelmű jele mindkettő, hiszen megnyert nemzetközi versenyek után anyu, apu, utóbb Anduka tiszteletére szólt az egyik s emelkedett magasba a másik.

A sporthoz kellett a nyelvtudás, már csak azért is, hogy beszélgethessek, barátkozhassam külföldi úszótársaimmal.

Édesanyám annak idején a Birodalmi Német iskolába járt (az ő idejében még létezett ilyen), ahol mindent németül tanítottak nekik, s még évtizedekkel később is néhány dolog neve előbb jutott eszébe németül, mint magyarul. „Hogy is mondjuk magyarul, Andukám, azt, hogy spájz?!” „Éléskamra, anyukám. De azt is megértjük ám, hogy a lekvárt a spájzban, a polcon találod.”

Mivel az iskolában németül nem lehetett tanulni, a szüleim kiküldtek Bécsbe egy teljes nyárra. Az elején én nem értettem az osztrákokat, cserébe ők sem értettek engem, de mutogatással azért elboldogultam, és augusztusra már elég jól beszéltem, vagy inkább értettem németül. Az édesanyám idehaza is folytatta a „kiképzésemet”, és otthon kizárólag németül volt hajlandó szólni hozzám, ha magyarul mondtam valamit, úgy tett, mintha süket lenne. Tette ezt, ha kettesben voltunk, mert az is szabály volt nála, hogy csak semmi nagyképűsködés, semmi feltűnősködés.

Az angol gimnáziumi tananyagként jött velem szembe, igaz, tagozaton, de mivel az akkorra beinduló úszás időigényessége miatt angol nyelvterületen nem tölthettem  hosszabb időt, sose ment olyan flottul, mint a német.

Mindkét szülőm több nyelvet beszélt. Pontosabban anyu elég sok nyelven tudott, s mint mindenben, e téren is tökéletességre törekedett, apu pedig az ő életszemléletének megfelelően, vagyis lazán, viccesen kezelte a dolgot, állatira nem zavarta, ha pontatlanul fejezte ki magát, „a lényeg, kislányom, hogy értsd őket, és ők is értsenek téged”.

Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy nincs gázosabb, mint amikor valaki úgy tesz, mintha bírná valamely idegen nyelvet, s kiderül, hogy mégsem.

„Érdekes, hogy Szent-Györgyi Albert magyarja évtizedek alatt sem kopott meg – mondta egyszer apu, nézve a Nobel-díjas biokémikussal készült tévés interjút –, bezzeg más pár hónap külföldi lét alatt elfelejteni mágyárt.”

Fiatal sportolóként sokat utaztam. Igaz, nem városnéző, művelődő túrák voltak ezek, hanem verseny hátán verseny, de azért ablak nyílt számunkra a világra. Rendre a csapattal tartott egy-egy kísérő, áthidalandó a nyelvi akadályokat, amiből elég kacifántos történetek kerekedtek. Mondjuk a vezető bácsi kért valamit pluszban a vacsoraasztalnál, és amikor a pincér kérdezte, hogy „room number?”, vagyis hogy melyik szoba számlájához írja a tételt, azt a választ kapta, hogy „nem kérek rumot”. Mi csúsztunk le a széken, mert a vezető bácsit nem volt tanácsos nyilvánosan megmosolyogni. Egyik srác próbálta menteni a helyzetet, hogy „a szobaszámot kérdezi”, mire a vezető bácsi így szólt:

Jah! Az ilyen pórias angolt nem értem, én Shakespeare angolját bírom.

Sok évvel később megszületett a fiam, ösztöndíjasként rövid időre kikerültem Kanadába, természetesen vittem Mócit is. Eljátszottam a gondolattal, hogy maradok kint dolgozni néhány évet, remek nyelvtanulási lehetőség a gyereknek és nekem is, de nem voltam hozzá elég vagány. Illetve az járt a fejemben, hogy engem Magyarország képzett ki orvosnak, az a dolgom hát, hogy magyar gyerekeket gyógyítsak. Ráadásul, tudom, hiúság, ott nem ismert senki, itthon viszont rengetegen szerettek.

Mások bátrabbnak bizonyultak nálam, köztük az a magyar srác, akivel találkoztunk odakint. Stewardként dolgozott egy légitársaságnál, mesélte sorra a sztorikat az amerikás magyarokról; megosztok itt egyet ezek közül.

Repülőgép, az utasok sorra foglalják el a helyüket, magyar pár, az asszony az ablakhoz ül, egy szék kimarad, a férje, csicsás ing, nagy arc, a folyosói oldalra vackolja be magát. Fölszáll a gép, a személyzet hordja föl a frissítőket.

„Tee or coffee” – kérdezi az utaskísérő a férfit. Aki az asszonyhoz fordul ugyanezzel: „Tee or coffee, Iren darling?”

Irén, vagyis Ájrin Dárling így felel: „Tee please.”

Kap poharat, bele teát, ám ahogy átveszi, sutáskodik, és a forró ital az ura ölében landol.

A sokk kihozza a magyart a férfiből, s így kiált föl:

B… meg, Irén, nem tudsz vigyázni?!

A kérdés egyúttal magyarságteszt is, hiszen az interkontinentális Boeing azon székein, ahonnét azon nyomban röhögés hallatszik, egész biztosan magyarok ülnek.

Mi ebből a tanulság?

Talán annyi, hogy nem árt, ha beszélsz nyelveket, de az se, ha nem felejtesz el magyarul.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Majka: Itt egy egész iparág szopik

Majka és Curtis készül a szezon első nagy fellépésére, augusztus közepén. Az még mindig fáj nekik, hogy rendszeresen a Halott Pénz előtt lépnek fel, és azt sem értik, ha 20 ezer ember lehet egy futballmeccsen, akkor miért nem szabad még bő egy hónapig koncerteket tartani.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.