Az amerikai polgárháborúban hirtelen óriási szükség lett a harcterekhez, illetve a laktanyákhoz közel fekvő ideiglenes kórházakra, hiszen az újonnan besorozott férfiak sokszor már a bevonulás után röviddel különböző fertőző betegségekkel küzdöttek, a sebesültek pedig korábban nem látott számban árasztották el a rendelkezésre álló ágyakat, így az orvos-, kórház-, gyógyszer- és nővérhiánnyal küzdő Észak és Dél minden útba eső épületet – így szállodákat, dohányraktárakat, farmokat, pajtákat, sőt rövid ideig a Kongresszusnak otthont adó washingtoni Capitolium kupolája alatti teret – megpróbált a helyproblémák megoldására felhasználni.
Az 1861-1865 közt zajlott, legalább 1,7 millió áldozatot követelő háború előrehaladtával persze már ez sem volt elég, így egyértelművé vált:
A tizenegy déli államot tömörítő Konföderáció és az Egyesült Államok vezetői orvosai hirtelen lázasan kutatni kezdték a legegyszerűbb, legolcsóbb, egyben leghatékonyabb megoldást, de végül mindkét oldal a pavilonszerű épületek mellett döntött, melyeknek előképei Európában már
A típus előfutárának a legtöbbször a brit hadsereg katonái számára 1758-1765 között épült, a mai Plymouthban fekvő Royal Naval Hospitalt tekintik, aminek tervezője, az alig ismert Alexander Rovehead a jobb szellőzés és a fertőzöttek más betegségekkel küzdőktől való elválasztása érdekében döntött a külön épületekbe kerülő kórtermek építése mellett.
A szellőzés
A XIX. század első felében úgy gondolták, a rendszeres szellőztetés a betegségek legyőzésének legfontosabb feltétele, miután az úgynevezett miazma-elmélet szerint a kórok nem feltétlenül fizikai érintkezéssel, hanem a levegővel is átadhatók, hiszen a rejtélyes módon születő és terjedő betegségek egyszerűen elrontják annak minőségét, megfertőzve a beteg környezetében fekvőket.
A baktériumokat az emberiség ekkor ugyan már közel kétszáz éve ismerte – hiszen Anton van Leeuwenhoek már megpillantotta őket a mikroszkópjában –, a betegségekkel való kapcsolatukat azonban további két évszázadon át, Louis Pasteur, illetve Robert Koch 1870-es évektől megjelent úttörő publikációinak megjelenéséig nem ismerték fel.
Az ötlet óriási sikernek bizonyult, így az 1787-ben Európa számtalan kórházát meglátogató francia fizikus, Charles-Augustin de Coulomb (1736-1806, nevét egy általa leírt fizikai törvény viseli), illetve a sebész Jacques-René Tenon (1724-1816) ennek a rendszernek a franciaországi adaptálása mellett döntött, hogy példájukat azután más államok is kövessék.
Az ezután születő európai intézmények azonban sokban eltértek egymástól: alakjuk, méretük, arányaik, ablakelrendezésük mind-mind különböző volt, ez pedig
Ennek hatására számos ország kezdett kutatásokba, hogy megtalálják az ideális formát és módot arra, hogy a halálesetek számát minimalizálják, a legjobb megoldáshoz azonban egy, a krími háború (1853-1856) során az angol-török-olasz-francia szövetséges erők egyik kórházába került nővér, Florence Nightingale (1820-1910) kellett, aki egyetértett azzal, hogy a pavilonok jelentik az ideális megoldást, ezzel együtt felismerte azonban Semmelweis Ignác korszakalkotó felfedezésének hatását, így az orvosok és ápolók
de a betegek egymástól nagyobb távolságra való elhelyezését is megoldotta.
Nightingale az Oszmán Birodalomban végzett munkája során nővérek egész sorát képezte ki a katonák ellátására, sőt az Isztambul egyik külvárosában lévő Scudariban (ma Üsküdar) rábízott intézményt saját elvei szerint rövid idő alatt teljesen átalakította. Így míg az érkezése utáni első télen a tábori ágyakba kényszerült, egymáshoz igen közel fekvő katonák 42 százalékának halálát kellett végignéznie, a következő évre
igaz, a rossz mutatókért ekkor még főként a rossz élelmezést és a rossz levegőt hibáztatta. Az itt végzett munkájának köszönhetően kapta az élete végéig büszkén viselt lámpás hölgy jelzőt, hiszen a napi húsz órában végzett munkája részeként éjszakánként olajlámpással járta a kórház folyosóit, hogy megakadályozza a katonák egymással való érintkezését.
A harctéren, illetve hazatérése után szerzett tapasztalatait 1858-ban Notes on Hospitals címmel egy hosszú írásban foglalta össze, majd adta elő egy liverpooli kongresszuson, világméretű forradalmat elindítva ezzel az építészetben.
Hamarosan Viktória királynő belső körének részévé vált, hirtelen jött befolyásának köszönhetően előbb az Army Medical School (1859) megszületésében vállalt oroszlánrészt, majd a St. Thomas’ Hospitalban a világ első, egy kórházhoz kapcsolt nővérképzőjét (1860) alapította meg.
Mindezzel azonban nem érte be, munkájával a katonák szállásait is örökre megváltoztatta, hiszen a statisztikusként is elismert – a poláris diagramot feltaláló –, tehetős családból származó nő sikeresen bebizonyította, hogy a körülmények javításával 16-18 ezer, nem háborús sebesülések okozta haláleset válna elkerülhetővé.
Élete hátralévő ötven évében szünet nélkül hirdette, hogy az alapvető méltósághoz és a megfelelő ellátáshoz mindenkinek alapvető joga van, függetlenül nemtől, nemzetiségtől, vagy épp vallástól.
A fejlődés motorja hamarosan azonban nem a szigetország, hanem az államok közti háborúba csöppent Egyesült Államok lett.
A bonyolult rendszert kidolgozó brit ápolónőhöz hasonlóan az amerikai hadsereg építészei is megszabták az építendő kórházak minden lehetséges jellemzőjét – köztük a barakkok (45 x 7,5 m, 3,5-4 méteres belmagassággal), és az ablakok méretét is –, így a polgárháború sokszor ideiglenes épületei főleg két típusterv szerint születtek meg:
Az eleinte csak katonai célra használt rendszer lassan átszivárgott a közkórházakba is, így a barakkokból erős téglaépítmények lettek, és a világ számos pontján megjelentek. Az orvosok ezután a korábbinál eredményesebben vehették fel a harcot a számtalan halálesetet okozó betegségek, így a szamárköhögés, a kolera, a diftéria, a himlő, valamint a skarlát ellen.
A legtöbb esetben földszintes, egymástól teljesen elkülönülő, más és más betegségek kezelésére kijelölt pavilonok épültek, így a századfordulóra megjelentek a többszintes, sok esetben már hosszú közlekedőfolyosóval is összekötött komplexumok.
A magyar példa
Nightingale elveit az Osztrák-Magyar Monarchiában is követték, a fejlődés azonban jóval lassabban ért el hozzánk, mint a nyugat-európai országokba. Az 1918-1920 közt világszerte legalább ötvenmillió ember halálát okozó spanyolnátha-járvány idején igénybe vett fővárosi kórházak az első világháború harctereiről hazatérő katonák kezelése érdekében megnyitott barakkjai leginkább a fél évszázaddal korábbi tengerentúli megoldással ápoltak közeli rokonságot.
A kórtermeknek otthont adó, egyes esetekben gyalulatlan faanyagokból gyorsan felépített pavilonok jó részében kettő helyett négy ágysor húzódott, így a szellőzésük is rosszabb volt a brit, vagy akár amerikai példákénál, melyekkel ellentétben a mai Nagyvárad tér környékén állt Zita és Gellért kórház épületeit a háború után nem bontották el azonnal. Előbbiek szükséglakóteleppé váltak, utóbbiakat pedig másfél évtizeddel később a tűzoltóság pusztította el egy kontrollált tűzben, vagy épp Budapest ostroma végzett velük.
A spanyolnátha fővárosi leküzdésében fontos szerepet játszó épületeket rövidesen külön cikkben mutatjuk be.
A folyosós megoldásra kitűnő példa az 1889-ben alkoholisták józanság felé való terelésére született Massachusetts Hospital for Dipsomaniacs, ami 1910-től pedig egészen hatvanhat évvel későbbi bezárásáig állami intézményként, Foxborough State Hospital néven működött:
A változás eredményeként lassan megjelentek a ma szuperkórházakként emlegetett óriások előfutárai: a számtalan betegséget egy épületben kezelni tudó, sokszintes tömbök, melyek hosszú folyosókkal elválasztott osztályain évről évre egyre több és fejlettebb eszköz segítette a gyógyulást.
A gondolat egyik úttörője a New York-i Mt. Sinai Hospital volt, ahol 1910-ben bukkant fel a huszonhat ágyas pavilonokból képzett tornyok építésének ötlete, hiszen ezzel nemcsak a különböző osztályok elérése vált egyszerűbbé, de jóval kisebb földterületre is lett volna szükség az emberek százait ellátni képes intézmény építéséhez.
A gondolatot az ország számos pontján tett követte, a toronyház-láz a kórházak szintjén azonban csak évtizedes késéssel tört be Európába, hiszen az öreg kontinens egészségügyi intézményei továbbra is a minél több napfényt kapó, folyamatos szellőzési lehetőséggel rendelkező, a napfényterápia érdekében erkélyekkel is bővített kórtermekre helyezték a hangsúlyt.
Tökéletes példa erre a modernizmus ikonikus finn alakja, Alvar Aalto által tuberkolózis-kórházként megálmodott Paimio-szanatórium (1929-1933), kivételek azonban itt is akadtak: a Párizs egyik elővárosában álló Beaujon (Jean Walter, 1935) tizenhárom szintjén például tizenhat fős kórtermek mellett már egyágyas szobáknak is jutott hely, ezt a szükségletet pedig hamarosan más országok is felismerték.
A XX. század derekától, a gyógyszerek fejlődésével az erkélyek fontossága csökkent, az épületek pedig egyre inkább hermetikusan lezárt vasbeton dobozokká váltak, hiszen a gyógyító munka lényegi részét már rég nem a természet és a környezet, hanem az orvosok felkészültsége, a gyógyszerek és a gépek adták.
Ezzel párhuzamosan a szobákban is egyre kevesebb ágyat helyeztek el: az 1955-ben átadott New York-i Montefioréban már csak 2-4 beteget helyeztek el egy légtérben, akiknek a szomszédos egyágyas szoba lakójával kellett közös fürdőszobán osztozniuk.
Ennek a felfogásnak a gyermeke a világ legtöbb, ma létező közkórháza is, ezek sokszor azonban már nem felelnek meg a modern követelményeknek, az utóbbi évtizedekben egyre több helyen ismerték fel, hogy a környezet minősége is fontos szerepet játszik a gyógyulásban – a nyolcvanas évek folyamán sorra elkezdtek megjelenni tehát a leginkább plázákat vagy egyetemi kampuszokat idéző, játékos formákkal és színekkel teli komplexumok, a hangsúly pedig évről évre egyre inkább
A vezető kórházépítészeti szakemberek egy része már korát messze megelőzve, a hatvanas és hetvenes években is úgy vélte, hogy a többágyas szobák néhány éven belül a múlt mindenki által elfelejteni vágyott részeivé válnak, az ötlet azonban csak az ezredforduló után nyert magának teret a tengerentúlon: az amerikai kórházépítések évről évre frissülő irányelveit tartalmazó szabálygyűjtemény 2006-os kiadása szerint
az új építések esetében a szobánkénti ágyak maximális száma egy lehet, kivéve, ha a funkcionális program bizonyítja a kétágyas megoldás szükségességét.
A szabályok Európa jó részében ma még távolról sem ennyire szigorúak, így az egyre inkább hotelszobaszerű terek sokszor csak felár fizetésével vehetők igénybe – feltéve persze, ha a kiválasztott intézményben elérhetőek a különszobák, amelyek nem csak előnyökkel rendelkeznek, hiszen a minimálisra csökkentett fertőzésveszély, a nővérek koncentráltabb figyelme, illetve a zavaró zajok hiánya ellenére elveszik a lehetőséget a szociális interakcióktól.
A pavilonrendszerű kórházak felállításának ötlete a XXI. századra sem tűnt el teljesen a világból, azokat azonban
mikor egyszerűen nincs idő egy jókora kórház építésére, vagy a rendelkezésre álló férőhelyek nemes egyszerűséggel elfogytak.
Ennek fényében nem meglepő, hogy az elmúlt hetekben Magyarországon is a megvalósulás felé halad egy hasonló épület: a koronavírus-járvány következtébenaz állam a Kiskunhalasra tervezett konténerbörtön helyett százötven ember befogadására alkalmas járványügyi mobil konténerkórházat épít.
A március közepén indult munkák előreláthatólag egy hónapig tartanak majd, de minden jel arra mutat, hogy rövidesen a Hungexpo egyik csarnoka is tábori járványkórházzá alakul.
