Az 1990 tavaszán rendezett első szabad országgyűlési választások előtt úgy tűnhetett, boldog-boldogtalan pártot alapít Magyarországon. Tehették, mert (a taglétszámtól függően) minden szervezet milliós támogatást kapott a költségvetéstől, amivel még csak elszámolniuk se kellett.
Utólag jól látszik, mennyire vízválasztó volt ez a hazai politikai életben: kizárólag a parlamentbe jutott pártok maradtak a felszínen, az összes többi eltűnt a süllyesztőben. Még a már említett Agrárszövetség is túlélt egészen 2002-ig, míg Thürmer Gyula változó nevű kommunista pártja azóta is szorgalmasan asszisztál a választásokhoz. A többiek viszont hosszabb-rövidebb idő alatt felszívódtak.
A televíziós műsorok legszórakoztatóbbika
A kampány egyértelműen azért lehetett emlékezetes, hogy 1990 januárjában 43 párt kapott műsoridőt a Magyar Televízióban és a Kossuth Rádióban, hogy ötperces adásokban bemutatkozhasson a választóknak. Sajnos ezekből csak néhány maradt fenn az utókornak, pedig sok esetben az abszurd humort idéző módon keveredett bennük a politikai dilettantizmus az amatőr kivitelezéssel, ami rendkívül szórakoztató végeredményt hozott. Hajmeresztő ötletek hangozhattak el főműsoridőben, olyan pártoktól, amelyek soha többet nem kerültek ilyen helyzetbe, miközben hatalmas SZTK-szemüvegeken és rosszul szabott öltönyökön derülhettek az ilyesmire fogékonyak. Igaz, nem mindenki látta akkor még a szórakoztató oldalát a programnak: György Péter a Világban „beszédhibás, dadogó önjelöltekről” írt, és „a televíziós műsorok legkevésbé szórakoztatóbbikának” nevezte a választási ötperceket. Abban viszont igaza volt, hogy ez volt az első és utolsó ilyen lehetőség, a további választások már az unalmas profizmus jegyében teltek idehaza is.
De mi történt a resztlivel, a parlamentbe nem jutott pártokkal?
Nagy bukások, tönkretett imázsok
A választások legnagyobb vesztesei egyértelműen a szociáldemokraták voltak, akiket az a pár közvélemény-kutatás mind a parlamenti küszöb fölé vagy legalábbis közelébe mért, végül másfél százalékkal maradtak el, és egyetlen egyéni jelöltjük sem jutott a második fordulóba. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt csapnivaló szereplése egyrészt a belháborúk számlájára volt írható: a pártból először a balszárny vált ki Független Szociáldemokrata Párt néven, majd létrejött egy Szociáldemokrata Párt is, végül a választásokon elindult egy negyedik szocdem párt, a Magyarországi Cigányok Szociáldemokrata Pártja (a Magyar Narancs halhatatlan rövidítésével: MACISZOP). Ám hiába a kilépők, a Petrasovits Anna vezette MSZDP továbbra sem volt egységes: az egykori pártelnök utólag az MSZP-t vádolja a párt szétverésével, de a korabeli nyilatkozataiban erről nem beszél. „Az újrakezdés asszonya” a kampányban azzal vádolta a médiát, hogy negligálja a pártját, ehhez képest a híradó archívumában szép számmal találni a szocdemekkel és magával Petrasovitscsal foglalkozó híranyagot (például amikor Margaret Thatcher nyomában a Vásárcsarnokban kampányolt, és egy idős úr felelősségre vonta, amiért 1948-ban összeálltak a kommunistákkal – hat évvel a pártelnök születése előtt).
Petrasovits aztán másnap nagy butaságnak nevezte a híreket, és azt mondta, nagyon fáradt volt, semmire sem emlékszik a történtekből. „A kampányunk is rossz volt. Sajnos, megesett, hogy a kampányfőnökünk csak utólag közölte az elnökséggel, milyen plakátokat készítettek. Azok pedig enyhén szólva olykor csapnivalóak voltak. Javaslatainkat ugyanakkor nem hallgatták meg. Az imázsomat is tönkretették” – vont mérleget a Népszavának, míg a Népszabadságban azt a meglepő kijelentést tette, hogy befelé forduló típus lévén nagyon zavarta, hogy „túlzottan is a középpontba állították”, de a híradónak is arról beszélt, hogy nem szeret közszerepelni. A választások után a párt eróziója tovább folytatódott, Petrasovits végül 1992-ben hagyta ott a politikát, hogy aztán tavaly egy kormányközeli egyesület 56-os ünnepségén térjen vissza. 2017-ben a Rendszerváltó Szemlében található hosszú interjúban mondta el, hogyan verte szét a pártot háromféle külön irányzat betelepítésével, „titkosszolgálati eszközökkel” a szocdemekben konkurenciát látó MSZP.
Szakadárok voltak a másik nagy történelmi párt, a kisgazdák soraiban is: a dr. Boros Imre főügyész vezetésével kivált csoportból lett a Nemzeti Kisgazdapárt, de mint később kiderült, ez csak előjáték volt az egész évtizedet végigkísérő pártszakadásokhoz: megszámlálhatatlanul sok kisgazda platform és utódpárt alakult, majd tűnt el a semmibe. Végül a bukott történelmi pártok között még a Nemzeti Parasztpárt utódaként megalakult, magát nép-nemzeti irányú pártként meghatározó Magyar Néppártot kell említeni, amely a választások előtt ugyancsak sokat szerepelt a médiában. A párt képtelen volt markáns politikai irányvonalat kijelölni, és azt a Fekete Gyulát választotta elnökül, aki az MDF tagja is volt, megválasztásakor gyakorlatilag az MDF leendő koalíciós partnereként beszélt a pártjáról. A Néppárt végül még az egy százalékos határt se tudta átlépni, Fekete pedig szintén külső erőket tett felelőssé a kudarcért, de azért látta a lényeget is: „Akik, mondjuk, mind a két politikai szervezettel, mind a két párttal – a Néppárttal és az MDF-fel is – rokonszenveztek, természetes módon végül is az erősebbhez csatlakoztak. Ez a legtermészetesebb mozdulata egy állampolgárnak. Így aztán az embereket tényleg el is szippantotta tőlünk az MDF, de végül is jó helyre szippantotta őket” – mondta a 168 órának, majd hozzátette, alig várja, hogy visszamehessen írónak, és azzal ki is lépett a magyar párttörténelemből.
A Magyar Néppárt a választások előtt pár nappal már érezte, hogy baj van, ezért megpróbált közös listát állítani a Vállalkozók Pártjával, de az Országos Választási Bizottság (a Nemzeti Választási Iroda elődje) nem díjazta az ötletet. A Vállalkozók Pártja a korszak sajátos terméke volt, a pártnak azonban nem volt sem arca, sem tömegeket megszólító programja, és végül 1,89 százalékos eredménnyel zártak, később pedig szatelitpártként csapódtak egy-egy nagyobb frakcióhoz. De még így is megelőzték a szintén nagy terveket dédelgető, de pocsékul szereplő Hazafias Választási Koalíciót. A pártállam sajátos társadalmi szervezeteként működő Hazafias Népfrontot és tizenkét másik társadalmi szervezetet tömörítő HVK nagy reményekkel vágott neki a választási kampánynak, országos listáján Bálint gazda és Havas Henrik is feltűnt. A Népfront infrastruktúrájára és káderállományára építő HVK gyakran szerepelt a híradóban is, vezetője, Asztalos László pedig higgadt kampányról, nyugalomról, nagykoalícióról szónokolt. A 120 egyéni jelölttel induló párt végül a kétszázalékos eredményt sem érte el, így megszűnt és Demokrata Koalíció néven futott tovább.
Zavarosban halászók és őseink ködbe vesző múltjának bölcsője
A törpepártok között is akadtak nagy múltú, de valódi tömegbázis nélküli alakulatok. Közülük talán a Független Magyar Demokrata Párt indult a legnagyobb esélyekkel: az egyre balra tolódó Kisgazdapártból 1947-ben kivált Balogh István páter rövid életű centrista pártja 1989 nyarán került az Ellenzéki Kerekasztalba, és Kovár Gyula, a párt főtitkára az év végén már négy-ötezer tagról beszélt, a pártot pedig a parlamenti küszöb környékére mérték a közvéleménykutatók. A magát a középrétegek pártjaként meghatározó FMDP eleinte a többi történelmi párttal tömörült egységfrontba, de januárban már három másik kisebb párttal alapította meg a Centrum Pártok Nemzeti Szövetségét. Addigra azonban máris kínos ügybe keveredett: milliókat vett fel anélkül, hogy nyilvánosságra hozta volna a pontos tagsági létszámát. Végül az FMDP csak Komárom megyében tudott listát állítani.
Túl jól sikerült az indulás és ez lett a vesztünk
– mondta két évvel később Kovár Gyula, 1993-ban pedig így beszélt a Reformnak a kispárti lét nehézségeiről: „Nincsenek luxusigényeim. Jó a 20 éves öltöny, az öreg mosógép. Igyekszem vigyázni rájuk. Nem csupán azért nem voltam vagy három éve szabadságon, mert hihetetlenül kevés az időm, hanem mert nem is lenne rá pénzem….” 1994 januárjában aztán végrehajtók érkeztek az FMDP budapesti irodájába, és a folyamatosan zűrös ügyekbe keveredő párt eltűnt. Az újságíráshoz visszatérő Kovár Gyula haláláig a szentendrei városi tévénél dolgozott, 2005-ben pedig felkerült a neve az ügynöklistára, és el is ismerte, valóban III/III-as ügynök volt.
Hasonló eredményt ért el a Magyar Függetlenségi Párt is, amelyet még Pfeiffer Zoltán alapított 1947-ben, mielőtt Rákosiék elől külföldre menekült volna. A pártot 1956-ban Hornyák Tibor alapította újjá, őt a forradalom leverése után évekre börtönbe csukták ugyan, 1989-ben azonban újra próbálkozhatott. A párt gyakorlatilag egyedüli célja „az országrontó bűnösök” megbüntetése volt, azon túl más elképzelés nem nagyon látszott, ehhez képest a kétezernél is több szavazat nem is volt rossz eredmény. Az MFP azonban már nem folytatta a választások után, Hornyák pedig utána az 56-os Szövetségben viselt tisztséget.
A negyvenes évek másik rövid életű jobboldali pártja volt a Sulyok Dezső-féle Magyar Szabadság Párt, amely külföldi emigrációban élő egykori tagok részvételével alakult újjá Szabadságpárt néven 1989-ben. A Kapu korabeli cikkéből kiderül, hogy a pártnak sok köze nem volt Sulyok szelleméhez:
Az elnökség legjava válaszul még ‘89 decemberében kilépett, a párt azonban folytatta, Gueth Gyula pedig el is tudott indulni a körzetében, és még csak nem is lett utolsó. A szélsőjobb peremén vegetáló Szabadságpárt végül 1993-ban a Torgyán-fél kisgazdapártba integrálódott.
Nem keverendő össze a párttal a Magyar Szabadságpárti Szövetség, mely szintén 1989-ben alakult, Benedek Béla vezetésével, és a legfontosabb követelésük az volt, hogy külföldiek ne vásárolhassanak földet. Jelöltet azonban nem sikerült állítaniuk, viszont hozzájuk fűződik a bemutatkozó műsorok egyik halhatatlan mondata, amit a 168 óra elevenített föl:
Tisztelt tizenegy kerületi választópolgárok! Az imént mondottakhoz még annyit, hogy szüleim hét gyereke közül az egyik vagyok.
Ha már a szélsőjobbnál tartunk, meg kell említeni a Jurta Színház alapítója, Romhányi László nevéhez köthető Keresztény Nemzeti Uniót, amely amolyan ernyőszervezetként a Magyar Nemzeti Pártot is tartalmazta, választási programjából pedig kiemelendő az alábbi gondolat: „Ha sikerül választási győzelmünk, a nyugati világ elengedi Magyarország államadósságát. Ha nem: belepusztulunk.” A Szent Korona folyóiratot is kiadó Romhányi több felvonulást is tartott már az Antall-kormány idején, végül azonban egy gyilkosság felbujtójaként négy év börtönre ítélték, és ezzel eltűnt a közéletből.
Utasi István is kacskaringós pályát futott be a magyar politika peremvidékén. Bár páncélosparancsnok is volt a Néphadseregnél, illetve az MSZMP-be is belépett, a rendszerváltás már a Független Jogász Fórum soraiban az ügyvédet. Gyorsan továbblépett azonban, és felismerve magában a nemzeti radikálist, megalapította a Haza Pártot, mely később Haza és Vállalkozási Párt néven folytatta, és ‘89 őszén a párt köztársaságielnök-jelöltje lett. A választásokon a pártnak nem sikerült jelöltet állítani, de a következő évben a szerencsi időközi választáson elindult, és lett tökutolsó. Ekkorra Utasi már a Nemzeti Társaság nevű szervezetet is vezette, mely 1992 őszén lett ismert, amikor Utasi az általa csak apródoknak nevezett skinheadek vezetőjeként lett állandó figurája a Szent Korona Társaság és hasonló szervezetek fémjelezte, töredezett szélsőjobbnak, de a MIÉP feltűnésével végleg kikopott a neve a hírekből.
Nevünkben őseink ködbe vesző múltjának bölcsőjét ringatjuk
– indult a Kelet Népe Párt ígéretes választási programja, melyben a párt hitet tett a kisemberek, a kisemmizettek, a nyugdíjasok érdekképviselete mellett. A párt háromezer tagot jelentett be, ezért felvett négymillió forintot, ám csupán egyetlen jelöltet sikerült állítania, aki mindössze 346 szavazatot kapott. Ehhez képest a Kelet Népe még évekig velünk maradt, pedig előfordult, hogy a pártról írni szándékozó 168 óra nem talált senkit a pártirodában, csak a hungarista Szabó Albertet, akitől a párt később elhatárolódott.
Hasonló színfolt volt a Pálos László vezette Magyar Legitimista Párt, amely a királyság visszaállítása mellett kampányolt, kevés sikerrel. Később az egyik kisgazda frakcióval szövetkeztek, majd 2004-ben már afféle hagyományőrző szervezetként működtek.
A Magyar Október Párt pisztoly helyett levest ránt
Megjelentek a politikai performanszban utazó pártok is: a Magyar Október Párt tudhatta magáénak a legszórakoztatóbb tévés választási műsorokat, dalokkal és csasztuskákkal, a tántoríthatatlan antikommunista, Krassó György pedig több akciót is szervezett, folyamatosan bírálva az Ellenzéki Kerekasztalt és a választási törvényt. „A törvény csak annyit tett lehetővé, hogy azok kerüljenek a parlamentbe, akik kidolgozták a törvényt” – mondta például. Az „ellenzék ellenzékének” is nevezett Krassó nagyon korán, 1991 februárjában, 58 évesen meghalt, nélküle pedig a párt nem látta értelmét a további működésnek. Szerencsére a párt ötperces tévés bemutatkozása fennmaradt, a dallal és a „Nem fogtok lógni, munkát a kommunistáknak!” szlogennel együtt.
Krassóék egyik legsikeresebb akciójukat a Magyar Radikális Párttal együtt hajtotta végre, amikor átnevezték a Münnich Ferenc utcát Nádor utcának.
A Rózsa Mihály vezette radikálisok egészen szürreális dolgokat is műveltek: a Kacsa magazin megszűnését követelő tüntetésüket a híradó is megörökítette. Az övék volt az egyik emlékezetes tévés bemutatkozás is: a karjában cumizó kisgyerekét tartó Rózsa nem tudta kitölteni az időt, és így fejezte be monológját:
Tudom, hogy még nem járt le az időm, de nem kívánok többet mondani, ugyanis legalább két-három óra kéne ahhoz, hogy részletesen ki tudjam fejteni a pártom programját, és ahogy gondoljuk a dolgokat. Sajnos közbejött, hogy én is beteg vagyok, megfáztam, és megmondom őszintén: erre a tévéfelvételre nem is készültünk. Direkt nem készültünk, mert azt akartuk, spontán legyen, és őszinte… Engedjék meg, hogy egy idézettel zárjam: »Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.«
A párt a választásokon nem rúgott labdába, Rózsa pedig évekkel később az SZDSZ-nél kötött ki, pedig az MRP programja lényege még az volt, hogy „szemben állnak a liberalizmussal és a szociális eszmékkel”. És ha már liberálisok: a 90-es választásokon egy Magyar Liberális Párt (semmi köze a Fodor Gábor alapította, ma is működő párthoz) és egy Magyar Liberális Néppárt is indult, bár az utóbbi visszalépett a választásoktól, és erre hivatkozva nem fizette vissza a négymillió forintos támogatást: „Egyébként is, ha nem lépünk vissza, egészen biztos, hogy sokkal, de sokkal több százaléknyi voksunk lett volna” – zárta rövidre a visszafizetésről szóló vitát Sz. Nagy Sándor pártelnök, amikor arról kérdezték, elérhették-e volna a további támogatásra jogosító egyszázalékos eredményt.
Pártok a peremvidéken
Bár a rendszerváltás idején kevesen érezték úgy, hogy baloldali pártot kell alapítaniuk, dr. Punyi István siófoki rokkantnyugdíjas nem tartozott a többséghez. Pártja, a Baloldali Revízió Pártja először akkor került a hírekbe, amikor a Magyar Vöröskereszt azzal vádolta meg, hogy lenyúlta a Segítsen, hogy segíthessünk jelmondatot. A párt jelöltet nem tudott állítani, Punyi azonban nem adta fel, és tartotta magát a kis pártok között, 1992-ben a 168 órának el is mondhatta politikai krédóját:
Mindent revízió alá veszünk, ami nem felel meg a nép érdekeinek.
Amikor azonban a magát kommunistaként meghatározó párt taglétszámáról kérdezték, nem tudott felelni: „Fogalmam sincsen erről. Egy csomó szimpatizánsunk van, de nincs felépített párthierarchiánk.” A Baloldali Revízió Pártja ezután is évente leadta a pénzügyi mérlegét, melyben az egyedüli bevételi forrás a 600 forint tagdíj volt, de a párttörvény miatt (két egymást követő választáson nem tudtak jelöltet állítani) a párt 1998-ban feloszlatta magát, Punyi István nevével pedig már csak a tarokk kártya versenyeken lehetett találkozni.
Említettük már a Független Szociáldemokrata Pártot, mely Ruttner György ügyvéd vezetésével alakult meg 1989 novemberében. Januárban már négyszáz tagról számoltak be, és balközép tömegpárttá szerettek volna válni, de kizárólag a szocdemekkel való torzsalkodásuk került a sajtóba, és még a választási eredményüket is ebben a kontextusban határozták meg: „Nagyon nagy sajnálattal kell megállapítanunk, hogy mi értük el a jobb eredményt, és nem Petrasovitsék” – mondták, miután Ruttner egyedüli szocdem jelöltként bejutott a második fordulóba. Ruttner később úgy emlékezett vissza, azért hagyta ott a politikát, mert „ott mindennapos a mélyütés és a szabálytalan versenyzés”, erre pedig ő „genetikailag nem alkalmas.” Logikus, hogy inkább a büntetőjogot választotta, Stohl András és Damu Roland védőügyvédjeként lett ismert, de aztán ő került bíróság elé: a sikkasztás és az ügyvédi visszaélés vádja alól felmentették ugyan, de 2016-ban kizárták az ügyvédi kamarából.
Az ökotudatos pártok közül a Bős-Nagymaros elleni tiltakozásokkal életre hívott környezetvédő mozgalomból kinőtt Magyarországi Zöld Párt ért el egyedül említésre méltó eredményt. Szekfű András a választás előtt úgy fogalmazott, nem hatalmat akarnak, hanem ígérik, „bolha leszünk bármilyen kormány fülében”, hogy környezettudatos politikára bírják. A környezetvédelem azonban akkor még nem számított fontosnak a választók szemében, ezért a zöld mozgalom még hosszú ideig képviselet nélkül maradt a parlamentben, a vezetőit vesztett párt pedig egy bizarr fordulattal szélsőjobboldali irányt vett, és a ‘94-es kampányban gyakorlatilag egyedüliként vitte tovább 1990 abszurd örökségét a viccműsort idéző szerepléseivel.
Említést érdemel még Sebeők János Voks Humana pártja, mely inkább az író/esszéista szerepléseihez szolgált háttérként, míg a Magyar Egészség Párt szintén nem sok vizet zavart, viszont elnöke, Illyésné Gyenizse Erzsébet a 168 órának küldött olvasói levélben leckéztette meg a törpepártok ignorálására biztató Tamás Gáspár Miklóst: „Mentse meg a Mindenható a magyar népet attól, hogy T. G. M. és elvbarátai kezébe kerüljön a magyar egészségügy és egészségvédelem! Gyorsan kipusztulna kis nemzetünk” – írta, és szóvá tette azt is, az egyik választási fórumon az SZDSZ-es szakértő „fuldokló-köhögő rohamai ellenére kitartóan és gátlástalanul dohányzott a teremben, mit sem törődve azzal, hogy beteg emberek sokaságát gyötri ezzel.” Ő később a pártpolitikától megszabadulva is egészen haláláig folytatta a dohányzás elleni harcot.
Végül említsük meg a tényleg nyom nélkül eltűnt pártokat, melyek között olyan ígéretes nevek is akadtak, mint a Pártonkívüliek Pártja, a Magyar Ipari Egységpárt vagy a Magyar Veteránok Pártja. Talán egyszer még előkerül az MTVA archívumából az ő bemutatkozásuk is.