Miért nem biciklizik Karácsony télen?

Bócz Endre: A Ménesi úttól napjainkig

A kezdetben szinte „szabadcsapat” módjára működő Fideszt a nyilvánosság előtt szóvivői – köztük az akkor még csorbítatlan hitelű Orbán Viktor – jelenítették meg. Sajtóbeli és egyéb – sokszor újszerű, látványos – szerepléseik az ismertségüket és a népszerűségüket rohamosan növelték. 1989 tavaszára felzárkóztak a Szabad Demokraták (különböző neveken az adminisztratív üldözés ellenére már az 1970-es évek óta működő) Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum mellé mint ellenzéki szervezet, és alapítóként vettek részt az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Nagy Imre újratemetése alkalmából a Hősök terén tartott, merész hangvételű beszéde Orbán Viktort méltán tette országosan ismertté; nem túlzás tehát, ha ezt tekintjük párját ritkító pályafutása kezdőpontjának.

Sikeresen pályáztak az akkor még nem démonizált Soros György alapítványánál, és az onnan kapott jelentős anyagi támogatással olyan – létfontosságúnak bizonyult – infrastruktúrához juthattak, amely lehetővé tette, hogy országos hálózatot építsenek ki. A Soros-ösztöndíj elnyerése – mint a tehetségnek egy hozzáértőkből álló, rangos és igényes testület részéről való elismerése – akkoriban vitathatatlan tekintélyt adott, és a Fidesz esélyeit is inkább javította, mint csorbította az, hogy a szervezetet Soros György alapítványa támogatja; ha ezt néhány állambiztonsági beosztott talán gondolta is, senki nem mondta róluk, hogy Soros ügynökei. A tőle kapott támogatást manapság – gondolom – csak azok felejtenék el szívesen, akik (mint a párt jelenlegi vezetői közül sokan) tudják: önmagukat és egész pártjukat is becsmérlik, amikor ezt a kifejezést megbélyegző felhanggal próbálják használni.

Tóth-Czifra András: A lehetőségek művészete

Január 15-én Vlagyimir Putyin megtartotta éves beszámolóját az Oroszországi Föderáció Szövetségi Gyűlése, azaz a közvetlenül választott Állami Dumából és a főként a régiókat képviselő Föderációs Tanácsból álló parlament előtt. A beszéd úgy indult, mint általában: Putyin a gazdaság állapotáról, a következő évekre tervezett szociális programokról beszélt, nem fukarkodva a részletes statisztikai adatokkal (Putyin nyilvános szerepléseinek évek óta lényeges eleme az elnök memóriájának csillogtatása). A hallgatóság egy része eközben szokás szerint csak színlelte az érdeklődést: az első sorban helyet foglaló Dmitrij Medvegyev miniszterelnök talán el is bóbiskolt. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie, hogy mindenki felriadjon a teremben.

Putyin ugyanis az orosz közjogi rendszer olyan gyökeres átalakítására tett javaslatot, amely alapjaiban változtathatja meg az oroszországi politika működését.

De nem biztos, hogy meg is fogja. És a cél valószínűleg éppen ez a bizonytalanság.

Ungváry Krsiztián: A nemzeti büszkeségről és a történelmi tényekről

Bármilyen ideológia jegyében gondoljuk is újra a múltunkat, annak a szakemberek, vagyis a történészek által létrehozott „igaz tudáson” kell alapulnia. Ha nem így járunk el, akkor konstrukcióink légvárakként fognak összeomlani. Ezen semmit sem változtat, ha több százmilliárd forintot költenek el rá. Láttunk már ilyent. 1945 és 1949 között Révai József és Andics Erzsébet vezérletével zajlott le egy hasonló gleichschaltolási és új kánont kialakító folyamat, csak akkor éppen ellenkező irányba: jobbról balra. És mi történt? Bár a vágányátállítás mögött idegen szuronyok meredeztek, Sztálin 1953-as halála az egész új konstrukciót megingatta, 1956 pedig teljesen elsöpörte. Az akkori fiatal titánok egy része szégyenkezve hamut szórt a fejére, mások búcsút vettek a szakmától és eltűntek az ismeretlenség homályában.

Ami pedig a „felhúzott létrákat” illeti:

minisztereket, államtitkárokat és intézményvezetőket ki lehet nevezni egyik napról a másikra, függetlenül attól, hogy van-e diplomájuk, s ha van, akkor az milyen. Művészeket és tudósokat azonban nem.

Ők tehetségük és hosszú évek kitartó munkája révén válnak azzá, amik. Ilyen emberek vidéki falvakban és városokban természetesen éppúgy születnek, mint a „bűnös városban”: Budapesten. Ha pedig valaki szerény képességekkel jött a világra és/vagy lusta, akkor – lett légyen vidéki vagy fővárosi – semmiféle létra nem segít rajta. Eötvös József, Trefort Ágoston, Klebelsberg Kunó és feletteseik, Tisza István és Bethlen István ezt még pontosan tudták. Mai utódaik azonban mintha elfeledkeztek volna erről az axiómáról. Költhetnek milliárdokat új NER-kompatibilis „tudományos” intézeteikre, akadémiáikra, alapíthatnak maguknak kitüntetéseket és díjakat, de ezek ugyanúgy a történelem szemétdombjára fognak kerülni, mint ahogyan az 1990 előtti rendszer munkásmozgalmi történetírása is került. Abban pedig biztos vagyok, hogy erre nem is kell annyit várni, mint ameddig a pártállami diktatúra tartott.

Váncsa István: Körletrend

Az egy főre jutó (reálértékben számolt) egészségügyi közkiadásokat a csehek 36, a szlovákok 44, a lengyelek pedig nem kevesebb mint 77 százalékkal növelték 2006 és 2018 között. Nálunk ugyanez a növek­mény mindössze 3, azaz három százalék. Ezt Orosz Éva egyetemi ta­nár (ELTE Egészségpolitika és Egészség-gazdaságtan Tanszék) mondta múlt hét kedden az Egészségügy öt dimenzióban című konferencián. Azt is mondta, hogy 2010 és 2016 között 285 ezer magyar halt meg olyan betegségben, amely normális esetben (értsd normális kormány ál­tal irányított normális országban) megelőzhető vagy kezelhető lett vol­na.

Extrapoláljunk. Amennyiben hat év alatt 285 ezer hazánkfia tért meg időnap előtt az ő teremtőjéhez, akkor a 2010-től 2020-ig tartó dia­dalmas tíz év alatt, Magyarország történetének legdicsőségesebb korszakában Árpádnak mintegy 475 ezer hős magzatja adta vissza lel­két az Úrnak csak azért, mert a magyar egészségügy olyan, amilyen.

Ez a veszteség Nógrád és Zala megye összesített népességét is meghaladja.

Vagyis két megyényivel több magyar élhetne abban az esetben, ha – a mondatot ki-ki úgy fejezi be, ahogy neki jólesik. Természete­sen hiba volna mindezt apostoli kormányzatunk nyakába varrnunk, hi­szen (1) az egészségügyi kiadások visszanyesegetése már a kilencve­nes években elkezdődött, (2) a magyar nép egészségi állapotának fenntar­tásáért és további acélozásáért kormányzatunk nagyon is sokat tesz, csak persze másképp. A maga észjárása szerint. Orosz Éva is említi, hogy vizsgált időszakban a „szabadidő, sport, kultúra, vallás­ügyek” fe­jezetre költött összegek növekedtek erőteljesen. Kezd­jük a végén, hiszen Kásler professzor országában a hit és az egészség kapcsolata semmifajta magyarázatra nem szorul. A kultúra ugyancsak tiszta ügy, még több Mága Zoltánt, még több Wass Albertet, aki mást mond, ha­zudik.

Kovács Zoltán: Minek ez?

Nyilván nem Mészáros Katán kell elverni a port, mert azt, ami a köztévében megy, nála sokkal romlottabb és züllöttebb emberek szervezik, Mészáros csak egy termék, aki legalább sejthetné, hogy az az ember, aki vele szemben ült kedden, olyasmit képvisel főpolgármesterként, ami megmentheti a későbbi Mészáros Katákat, hogy ilyen megalázó helyzetbe kerülhessenek. Lehet, hogy nem a legjobban képviseli – ez száz nap után nehezen megítélhető –, de mégiscsak nyíltabb, szabadabb, világosabb értékrendű világot kínál. Más kérdés, hogy mögötte nem áll egy egész kormányzat, mint volt ez Tarlós esetében. Erre a körülményre elfelejtett rákérdezni a riporter, mint ahogy még sok minden másra, amire alighanem a kormányszimpatizáns nézők is inkább kíváncsiak lettek volna, mint hogy miért nem biciklizik Karácsony télen.

Nem újságírói bátorság, hogy egy tévéstúdióban a riporter háta mögött tudva az egész konglomerátumot, kormányzatot és politikai erőt, nekiront egy ellenzéki politikusnak.

A kedden látott riporternek lehetősége volt arra, hogy tartalmas és érdekes interjút készítsen, de ehhez nem volt meg az újságírói bátorsága. Ott zizegett a papírjai között, bebújva a kormányudvar egyik politológusának, Farkas Örsnek az ilyen-olyan felmérései mögé. Hogy egyébként mennyire bízhat azokban a papírokban, javaslom, olvasson a politológus korábbi szakvéleményeiből, például abból, amelyikben az őszi választások előtt kerek perec kimondja: Szétrobbantja az ellenzéki együttműködést az előválasztás.