A denevérek minden éjjel útra kelnek fészkeikből, beporozzák a növényeket és a rovarpopuláció kordában tartásában is segédkeznek. Ebből a szempontból teljesen hasznosak. Ennek ellenére sok kultúrában negatív kép alakult ki róluk. Az éjszakával, a veszettséggel és egy csomó ijesztő dologgal hozzák őket kapcsolatba, nem is beszélve arról, hogy mostani kutatások azt is felfedték, hogy ők a forrásai olyan súlyos betegségeknek, mint az atípusos tüdőgyulladás (SARS), az Ebola, vagy a kevésbé ismert Hendra- és Nipah-vírus okozta megbetegedések.
Túl egyszerű lenne azonban a denevéreket okolni a járványok kialakulásáért. Igaz, hogy ők hordozzák a vírust, és ha elég kitartóan kutatunk a járvány kiindulópontja után, biztosan egy denevérnél kötünk ki, de a nemrég megjelent új tanulmány rámutat, ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Az emberek ugyanúgy hibáztathatók, mint a vírushordozó állatok.
A vírushordozó
“Igazán keveset tudunk arról, hogy mi bontja meg a gátat és teszi lehetővé a kórokozók szétáradását” – magyarázza a tanulmány szerzője Raina Plowright, a fertőző betegségek terjedését tanulmányozó központ kutatója a Pennsylvaniai Egyetemen. Szerinte ugyanakkor „a környezetváltozás egyértelműen közrejátszik”.
Nézzük a folyamatban lévő Ebola-járványt. A vezető hipotézis szerint a betegség forrásának helye, és ahová a vírus két járvány közt visszahúzódik, az a denevérek teste. A konkrét kiindulópont még ismeretlen, de néhányan úgy hiszik, hogy egy vadászat alkalmával, vagy denevérhús, esetleg más fertőzött vad elfogyasztásakor fertőződhetett meg az első ember.
Bár már évek óta borsódzik tőlük a hátunk, a denevéreket csak mostanában hozták kapcsolatba a fertőző betegségekkel. A veszettségtől eltekintve, a tudósok nem gondolták, hogy ők lennének a zoonózis, vagy az állatokról emberekre átterjedő betegségek fő forrásai. Ez a nézet a kilencvenes évektől kezdve, a Hendra-járvány ausztráliai elterjedése után kezdett megváltozni.
A Hendra-járvány során számos megfertőződött ló és egy tréner is belehalt a betegségbe. A tudósok rájöttek, hogy egy még soha nem látott vírus okozta a halálukat, de nem találták meg az eredetét. Később, miután repülő rókákból álló denevércsoportot teszteltek, rátaláltak a Hendra-vírus antitestjeire. Ez azt bizonyította, hogy a denevérek megkapták a vírust, de azt nem támasztotta alá, hogy ők lennének a hordozók. 2000-ben azonban már elkülönítették testükben a genetikai anyagot és ezzel megerősítették, hogy a vírus tőlük származik.
Malajziában és Bangladesben egy fertőző neurológiai betegség pusztított néhány évvel a Hendra után. Akkoriban a népességnövekedés miatt rengeteg erdőt vágtak ki, hogy helyet biztosítsanak az emberek házainak, farmjainak. A denevérek, melyek régebben az erdők mélyén éltek, ezek után mangófákon, sertésfarmok közelébe kényszerültek. 1999-től kezdve a malacok folyamatosan megbetegedtek a malaysiai Nipah város környékén, így a tudósok hamar ráeszméltek, hogy a Hendrához hasonlóan, a denevérek után kell kutatniuk.
A denevér vírusai
Amióta az atípusos tüdőgyulladást 2005-ben egyértelműen a denevérekhez kötötték, a tudósok egyre többször hozzájuk fordultak, ha vírusok után kellett vadászniuk. “Ha új vírusokat keresel, bennük meg is találod” – támasztja alá a Bucknell Egyetem ökológusa, DeeAnn Reeder.
Tanulmányok kimutatták, hogy a vírusok túlnyomó többségéről még nincs is tudomásunk, így talán nem meglepő, hogy a kutatók egy sor új vírusra bukkannak a denevérekben. Szervezetük kitűnő táptalaja rengeteg vírusnak, az immunrendszerük pedig azt is lehetővé teszi, hogy messzire elvigyék és sokfelé terjesszék azokat.
Fotók: MTI / Komka Péter
Raina Plowright, mivel nem talált egyértelmű kapcsolatot, kutatásaiban azt kereste, hogyan adják át az állatok a betegséget az embereknek. Most publikált új tanulmányában kollégáival a terjedési utakat és az átvitel különböző rétegeit próbálták azonosítani. Öt lépést különítettek el, melyek során a vírus a denevérekről az emberre jut.
“Van egy minta, melyet követve a kórokozók átfolynak a rendszeren” – magyarázza Plowright. Először is, a denevérnek és a vírusnak is jelen kell lennie. Nyilvánvalónak tűnik, de valójában ez egy bonyolult kérdés. Különleges immunrendszerüknek köszönhetően a vírus olyan gyorsan terjed a denevérek közt, hogy az összes állat megfertőződik, mire a kórokozók száma természetszerűleg csökkenne. Szokatlan immunrendszerük miatt egészségesek maradnak, megfertőződve is zavartalanul közlekednek. Ez lehetővé teszi, hogy más, távolabb élő denevérpopulációknak is átadják a vírust.
Amíg fertőző, ontja is magából a vírust, mellyel más állatokat fertőzhet meg. Az emberek sokféle állatfaj által terjesztett betegségnek vannak kitéve, mégsem kapják el tőlük. Nagyon ritka esetekben a vírusoknak mégis sikerül az átjutás. Statisztikailag minél több állat és ember van kitéve az ilyen vírusos impulzusnak, annál nagyobb az esélye, hogy a vírus denevérekről emberekre szivárogjon át.
Denevérről emberre
Az átjutás nem egyszerű. Elfogult képet alkotunk róla, mert csak a sikertörténeteit ismerjük – mondja Uriel Kitron, az Emory Egyetem fertőző betegségek specialistája. De a denevérek már évezredek vagy évmilliók óta együtt élnek ezekkel a vírusokkal, ami felveti a kérdést: hogyan lehet, hogy csak a kilencvenes évek közepétől kezdték átadni az embereknek? A válasz, úgy néz ki, az emberekben keresendő. Az emberi tevékenységeknek ugyanis nagyon fontos szerepük van abban, hogy egyre inkább ki vagyunk téve a vad denevérekkel való kontaktusnak.
Az utóbbi években a népességnövekedés miatti területigény sok erdő kiirtását követelte, főként Délkelet-Ázsiában. Ennek következtében számos denevérfaj otthona, élelmiszerforrása megszűnt. Több faj más lakóhely után nézett, vagy egyszerűen kihalt, de volt, amely alkalmazkodott új környezetéhez, gyümölcsfáról lakmározott. Ott hátrahagyta vizeletét, ürülékét, nyálát. Azok mind tartalmazhatták a vírust. Így könnyen megfertőződhettek a környéken tartott haszonállatok, melyek tovább terjeszthették a betegséget más háziállatokra vagy az emberekre.
“Minél intenzívebb a mezőgazdasági tevékenység, annál több fajta állatot tömörít, és annál nagyobb az esély a vírus átterjedésére” – magyarázza Kitron.
Más tevékenységek, mint a vadászat vagy a vadhús fogyasztása is növelik a terjedés kockázatát. Plowright rámutatott, hogy a denevér sokáig népszerű fogás volt a ghánaiak körében, és ez a fajta étkezési szokás kulturális jelentőséggel bír a világ sok táján.
A denevérekhez köthető betegségek fontossága ellenére, a tudósok keveset tudnak az állatokról, hogy hogyan tudnak együtt élni a különböző vírusokkal, betegség jelei nélkül. Plowright felhívta rá a figyelmet, hogy az Ebolával kapcsolatos ismeretek még korlátozottabbak: “Tulajdonképpen minden, amit az Ebolával fertőzött denevérekről tudunk, csupán egyetlen tanulmányból származik. Ez itt az.”
Plowright azt tanácsolja, hogy a denevérek hibáztatása helyett, az átviteli események megfigyelésébe kell energiát ölni, hogy kiderüljön, hol a legcélszerűbb megtörni a láncot. A Hendra-vírusnál a tudósok a lovak számára fejlesztettek ki vakcinát, ami megvédte őket a megbetegedéstől, és így az embereket is a lovak általi megfertőződéstől.
A denevérek kulcsfontosságúak az ökoszisztéma számára, mivel olyan értékes munkálatokat végeznek, mint a növények beporzása, vagy a rovarirtás. “Ha ostoba módon megszabadulnánk tőlük, nagy bajban lennénk” – mondja Plowright. Most már az embereken múlik, hogy beazonosítsák és megtörjék a terjedési események láncát, melyek olyan járványokhoz vezettek, mint az Ebola.
