A századforduló Magyarországa óriási számban termelte ki a művész- és építészzseniket, jó részük azonban nem a határokon belül, hanem Nyugat-Európában, illetve a tengerentúlon kamatoztatta a tehetségét. Ismeretlen magyarok címet viselő sorozatunkban (melynek korábbi részei itt érhetők el) jórészt őket mutatjuk be – köztük a fura nevű magyar színészt, akit a Casablanca főpincéreként ismert meg a világ, a Marilyn Monroe-t felfedező divatfotóst, a James Bond egyik legádázabb ellenségét ihlető építészt, Goldfinger Ernőt, a modern szobrászat egyik legfontosabb alakját, a Franciaországban befutott Székely Pétert. Ők mind-mind saját területük legelismertebb alakjai közé tartoznak, és választott hazájukban még ma, évtizedekkel haláluk után is sokan ismerik a nevüket, nem mindenkivel bánt azonban ilyen kesztyűs kézzel a XX. század, hiszen sokakat már életük alkonyán elfelejtettük, műveiket pedig csak a művészettörténészek, vagy épp a műgyűjtők rejtélyes világának sokszor nagyra nyíló pénztárcájú tagjai ismerik.
Ilyen sors jutott az 1902 szilveszterén, egy háromgyerekes budapesti családban született Prinner Annának is, aki nem szülővárosában, hanem Párizsban vált a művészeti élet egyik ünnepelt alakjává. Az 1920-tól négy éven át a Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult Anna mesterei Vaszary János (1867-1939) és a bajai művésztelepet alapító Rudnay Gyula (1878-1957) voltak – előbbinek szívügye volt a francia festészet a hallgatókkal való megismertetése, utóbbi pedig sokkal inkább az igényesség és az erkölcsi tartás fontosságát adta át a hallgatóknak, kijelentve:
Akkor lehetnek majd csak valódi művészek, amikor igaz emberré válnak. Előbb nem.
Az első képét, a Vak leánykát tizenhét évesen, alig egy évvel a sikeres főiskolai felvételije előtt festő (majd 1944-ben ezt szoborként újra elkészítő) lány minden bizonnyal mindent megtett azért, hogy sikeressé váljon, karrierje mégis egy véletlennek köszönhetően ívelt fel:
Prinner azonban nem a magyar közönség szeretetére és hazai sikerekre vágyott, hanem úgy döntött, hogy a következő évben – a főiskolán kapott oktatás, illetve már ott élő barátja, Szenes Árpád hatására – a kortárs művészeti világ központjába, Párizsba költözik, hiszen ott nőként is sikeressé válhat.
Így is tett, habár egyáltalán nem volt könnyű dolga, hiszen a kor legnagyobbjainak nem volt elég a közelébe férkőzni – ehhez csak el kellett mennie a Montparnasse-ra, és beülni a sztárként tisztelt művészek egyik kedvenc helyére –, ahhoz azonban jóval több igyekezet és szerencse kellett, hogy azok fel is figyeljenek az alig másfél méter magas Annára. A siker nem jött könnyen, így a Grande Chaumière szabadiskolájában való tanulás mellett, megélhetése biztosítása érdekében éjszakai klubokban készített karikatúrákat.
Ez értelemszerűen nem elégítette ki az alkotói vágyát, így jókora döntésre szánta el magát, hogy kiemelkedjen az átlagból, és a megközelíthetetlennek hitt körökbe jusson: levágatta a haját, pipázni kezdett, szándékosan mélyített hangon beszélt, Anna helyett Antonnak kezdte nevezni magát, és törzsvendég lett a Párizsba költözésével egyidőben nyílt, de máris felkapott helynek számító La Coupole-ban.
Minden héten ugyanannál az asztalnál telepedett le, hogy megegye a szokásos szendvicsét, valamint gyakran beesett, hogy akár csak néhány szót válthasson a többi vendéggel, és megmutassa nekik a konstruktivizmus jegyében született munkáit, hiszen élete a harmincas években hosszú időn át ezek körül forgott.
A rézkarcai, metszetei és szobrai által kikövezett úton haladva egyre inkább érdekelni kezdte az ókori Egyiptom, illetve az okkult tanok, így geometriai formákat rejtő munkáiban az egykori birodalom művészetének egyre több motívuma köszönt vissza: ennek szuper példái később az Apokalipszis metszetei (Gravures de l’Apocalypse), vagy a háború után (1947-1949) készült egyiptomi Halottak könyve hetven képe.
Érdeklődése egyáltalán nem volt egyedi, hiszen a világ ekkor már hosszú évszázadok óta Egyiptom-lázban égett, Tutanhamon sírjának 1922-es felfedezése pedig még feljebb tornázta az emberek kíváncsiságát. Hozzátett persze mindehhez fiatal festőbarátjának, Peterdi Gábornak – a költőnő Várnai Zseni fiának – a városba érkező testvére, az egyiptológusnak készülő Mária, illetve a francia főváros művészeinek okkult tudományok iránti érdeklődése is, melyet akár a modern new age mozgalmak előhírnöke, a ma is létező, egykor számos híresség által követett teozófia népszerűsége is indukálhatott.
Mégsem ezek lehettek a fő mozgatórugói, hiszen
Ugyanez igaz az Antonná vált Anna munkáira is, hiszen nemük nem dönthető el egyértelműen, így néhány esetben mindkét nem elsődleges jegyeit viselik, más esetekben azonban az egyiptomi istenábrázolások ember-állat hibridjeire hasonlítanak.
Alig négy évvel Párizsba érkezése után, 1932-ben metszést kezdett tanulni a brit szürrealista nyomdász-festő Stanley William Hayternél, és még ugyanebben az évben új eljárást dolgozott ki: a papyrogravure nevet kapott technika jellegzetessége, hogy a kliséket nem rézlemezek, hanem kartonlapok adják, így a metszés sokkal olcsóbbá vált.
Ugyanebben az évben indult el az absztrakt szobrászat felé, öt évre hátrahagyva a figuratív ábrázolásokat. Ez volt Prinner igazi sikert hozó korszaka, hiszen egyre komolyabb tárlatokon – köztük a párizsi művészek 1936-os és 1938-as kiállításán – jelentek meg munkái, a fontos sajtótermékek pedig gyakran írtak róla, de a művész 1937-ben, mindenféle előjel nélkül az ekkor kevésbé népszerű figuratív szobrászathoz tért vissza.
A negyvenes évekre bizalmas viszonyba került Picassóval, aki nem csak a Madame Monsieur nevet ragasztotta rá, de előszeretettel emlegette kis harkályként is, hiszen Anton mindenkinél legalább egy fejjel alacsonyabb volt, de ennek ellenére fáradhatatlanul készítette a nagyszerű műveit. Épp ezért megesett, hogy Picasso egy társaságban így mutatta be:
a kis ember, aki nagy szobrokat készít.
Prinner kakukktojás volt a Picasso körüli emberek tengerében, hiszen a zseniként tisztelt alkotót körülvevő nők és múzsák, hiszen míg sokszor kimondottan mérgező viszonyt ápolt, addig a kis harkállyal jól megértették egymást, kapcsolatuk pedig szoros volt. Mindez persze nem teljesen meglepő, hiszen mindketten a portrék szubjektív és elvont formáin keresztül próbálták felfedezni az emberek társaikkal, vagy saját magukkal ápolt kapcsolatokat. A magyar gyökerű művész az utóbbira helyezte a hangsúlyt, erről pedig hibrid munkái – így a férfierőt és nőiességet is rejtő Bikaasszony (Femme-taureau) szobra, illetve más művei is egyértelműen mesélnek, azt sugallva: „Én is megérdemlem, hogy itt legyek, így, ahogyan vagyok.”
A negyvenes évek hozták el Prinner első két önálló kiállítását is: 1942-ben a város egyik legfontosabb galériája, a Kandinszkij, Picasso és Miró számos művét is bemutató, a művészt rue Bellonin (ma ez a rue d’Arsonval) lévő stúdiójában meglátogató Jeanne Bucher, 1945-ben, röviddel Párizs német megszállása előtt pedig a szürrealisták és kubisták egyik legfontosabb művészeti pártfogója Pierre Loeb mutatta be azokat a saját üzletében.
A második világháború alatt rövid időre tintára és papírra váltó, majd rémálmokat erotikával keverő Prinner 1950-ben elhagyta Párizst, pedig barátai, így a szürrealizmus-alapító André Breton, és a pályáját a szürrealistáknál indított költő, Jacques Prévert is igyekezte marasztalni, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult.
A művész délre, a francia kerámiagyártás egyik központjának számító Vallaurisba költözött, és gyertyatartók, kisebb tárgyak, dísztányérok, illetve a korábbiaknál jóval nagyobb szobrok készítésébe fogott, de ebben az időben készítette el a közeli Roquefortles-Pins kápolnájának faliképeit is.
A Riviérára való költözés azonban nem csak ezt, de művészete gyökeres átalakulását is elhozta: az évek múltával egyre erősebben érezte, hogy munkaaódója, a Tapis Vert manufaktúra kizsákmányolja, mások pedig szinte másolják a munkáit, így lépnie kellett. A harcot nem vette fel ellenük, de hirtelen felhagyott a szobrászattal – írja a Messy Nessy Chic.
Prinner önéletrajzi írásában így vallott a hirtelen váltásról:
Olyan dolgokat akarok készíteni, amit senki sem szeret, hiszen úgy senki nem fog lopni tőlem.
1965-ben visszatért Párizsba, az életéből hátralévő közel két évtizedet pedig a festészetnek szentelte, és újra a La Coupole törzsvendége lett.
A szobrászat elhagyásának okát Cserba némiképp árnyalja: kutatásai szerint Prinner Párizsba való visszatérése után bérelt otthona nemes egyszerűséggel
Élete utolsó két évtizedét egyre nagyobb csendben töltötte, hiszen rendszeres kiállításai ellenére egyáltalán nem vágyott arra, hogy tömegek ünnepeljék, sőt, nagyobb anyagi hasznot sem kívánt húzni a műveiből. Végül 1983-ban, Párizsban hunyt el – nincstelenül, mindenki által elfelejtve.
Magánéletének részletei ma sem teljesen ismertek a kutatók előtt – rejtély például, hogy tekinthetünk-e rá az első transzszexuális alkotók egyikeként, vagy azoknak a művészettörténészeknek van igaza, akik szerint a művész csak azért vált Annából Antonná, hogy helye legyen a szürrealizmus, a figurativizmus, vagy épp a konstruktivizmus zsenijeinek asztalánál.
A kurátor Cserba Júlia az Artmagazinból már idézett írása még tovább színesíti a magyar művészeket támogató, spanyol polgárháborús menekülteket befogadó alkotó kiismerhetetlenségéről alkotott képet:
Ha igaz történetbe fogott, azt kitalált mesével folytatta. Választékosan fogalmazott leveleket írt magyarul és franciául, eközben rézkarcait nemegyszer a legsúlyosabb helyesírási hibákkal teletűzdelt, primitív stílusban írt kis szövegekkel „gazdagította”. Azt állította, hogy sohasem vesz könyvet a kezébe, de hosszú verseket szavalt fejből. Gyakran idézett klasszikusokat, ugyanakkor Goethéről azt „terjesztette”, hogy magyar. Társasága állandó mulattatója volt, miközben a földi és az azon túli világ kérdéseivel foglalkozó, elmélyült gondolatok foglalkoztatták és lelki fájdalmak gyötörték.
Legfőbb ideje lenne tehát a szélesebb közönségnek is újra felfedezni a fél évszázados, páratlan életművet, illetve a mögötte álló Annát, akit rejtélyek egész sora övez, hiszen itthon mindössze a Műcsarnokban 1970-ben rendezett, Magyar származású művészek külföldön című tárlaton volt jelen öt szoborral, de a rendszerváltás óta is csak egy kiállítást kapott itthon: 2007-ben az Ernst Múzeum száznegyven Prinner-munkát, köztük metszeteket, rézkarcokat, absztrakt és figurális szobrokat, reliefeket, kerámiákat, festményeket és róla készült fotókat, illetve egy sor Peterdi Gábor-festményt hozott össze.
