Egy magyar szakértői csapat többéves munkája eredményeként névtáblák kerülhetnek két, 1944 nyarán lelőtt harci repülő hősi halottainak sírjára. Összesen tizenegy, különlegesen képzett szovjet katonáról van szó, akik amerikai gyártmányú B-25-ös bombázókkal épp hazafelé tartottak, amikor német vadászok lelőtték őket Magyarország területén.
Az önmagában is érdekes történetről és a lehetetlennek tűnő kirakós összeállításáról Nagy Gábort, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésztechnikusát, a roncsvadászat elindítóját és vezetőjét kérdeztük. A szakember 1995 óta folytat repüléstörténeti kutatásokat, érdeklődésének homlokterében eleinte a hazánk területén hősi halált halt angol és amerikai pilóták sorsa állt. De kezdjük az elején.
Különlegesen képzett pilóták
1944 augusztusában a második világháború végkimenetele nem volt kétséges, a magyar honvédség már a Kárpátok védelmére rendezkedett be. Hazánk egén megszaporodtak a szövetséges bombázók, de élénk volt a – mondjuk úgy – átmenő forgalom is. A szovjet Vörös Hadsereg repülőgépei például Magyarországon keresztül juttattak élelmet, hadianyagot, fegyvereket a jugoszláv partizánoknak, a köznyelv Tito-buszoknak vagy Tito-járatoknak nevezte ezeket a kötelékeket.
Az augusztus 9-ről 10-ére virradó éjjel egy ilyen Tito-járat, 21 szovjet felségjelzésű gép indult a Kijev melletti Kalinovkáról a megszállt Jugoszlávia felé:
Veszélyes küldetés volt, ellenséges területen, éjszaka kellett repülni sokszor rossz időjárási körülmények között, és megtalálni a célpontot. A pilóták és a személyzet ehhez mérten különlegesen képzett katonákból állt
– emeli ki a 24.hu-nak Nagy Gábor.
Szovjetek a B-25-ösökben
Visszafelé tartottak, amikor a riadóztatott német éjjeli vadászok két B-25-öst lelőttek, az egyik hatfős legénységgel Nagymányok térségében egy erdőben zuhant le, a másik öt fővel a fedélzetén Akasztón egy családi ház udvarán fúródott földbe. Mindkét gép legénysége életét vesztette, őket ismeretlen halottként eltemették, a roncsokat elszállították és nyersanyagként beolvasztották.
Az akasztói eset különösen tragikus volt. Az iszonyú robajra ugyanis a tulajdonos 21 éves fia az ajtón át próbált menekülni, de a roncsból fröcskölő üzemanyag őt is elborította.
Itt érdemes tisztázni, hogyan kerültek szovjet katonák az amerikai gyártmányú, kétmotoros bombázók, a B-25-ösök fedélzetére? A válasz egyszerű. A későbbi hidegháború csírái ugyan már megvoltak, ám a közös ellenség összefogta a szövetségeseket, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok úgynevezett kölcsönbérleti szerződésekkel abban segítette Sztálint, amiben csak tudta. Ruha, repülők, járművek, hosszan sorolhatnánk.
Közös sírban
A nagymányoki áldozatokat tehát ismeretlenként, a tragédia helyszínén az erdőben temették el. Sírjuk fölé a háború után emlékművet emeltek, amit az 1956-os forradalom során helyiek ledöntöttek.
Ezt követően a maradványokat exhumálták és Nagymányok belterületén temették el őket, majd egy újabb exhumálás után 1957. április 4-én a bonyhádi szovjet katonai temetőben, egy külön parcellában helyezték örök nyugalomra, mint ismeretlen szovjet katonákat
– részletezi Nagy Gábor.
Az akasztón lezuhant katonákat darabokra tépték a robbanások, a helyiek csak testrészeket vagy azok darabjait tudták összeszedni, ezeket a helyi temetőbe vitték, de sírjukat nem ismerjük.
Tűt kerestek a szénakazalban
A két esettel a világháború óta senki nem foglalkozott, a katonákat ismeretlen helyen nyugvó hősi halottaknak tekintették Oroszországban, hozzátartozóiknak nem tudtak részletekkel szolgálni. Nagy Gábor figyelmét egy kanadai szakember hívta fel a két szovjet B-25-ösre, a kutatást 2012-ben kezdte.
A munka Magó Károly zászlós, a MH 86. Szolnok Helikopter Bázis szakembere, hazánk egyetlen államilag elismert roncskutatója csatlakozásával vált „hivatalossá”, a csapat pedig Derner Tamás repülőgépoktatóval vált teljessé. Céljuk annak meghatározása volt, melyik gép hol zuhant le, hogy ebből megállapíthassák személyzetük személyazonosságát és nyughelyét.
Felkutatták és meg is találták a becsapódások helyszínét, ám ott kisebb roncsdarabokon kívül már semmi nem volt, főleg nem olyan gyártási számot, motorszámot, azonosítót rejtő darab, ami perdöntő lehet. Ahogy Nagy Gábor fogalmaz: „mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban”.
A maradványok exhumálása szóba sem jöhetett diplomáciai bonyodalmak miatt, és lényegi információval az orosz hatóságok, a még élő szemtanúk, az eset emlékét őrző helybeliek sem tudtak szolgálni.
Megtalálta az édesapját
Maradt hát a fennmaradt dokumentumok, a két gépről hazaküldött rádióüzenetek leiratainak, időrendbe rendezése, majd összevetése a visszaemlékezésekkel. Így sikerült 2015-re végül minden kétséget kizáróan azonosítani a nagymányoki B-25-öst, és így már nyilvánvaló az is, melyik gép zuhant le Akasztón. Egy évvel később igazolást nyert, hogy jó nyomon jártak, ugyanis Tálosi Zoltán kutatónak egy nagymányoki lakosnál sikerült néhány a roncsokról készült eredeti fotót fellelnie, amelyek egyikén látható volt a repülőgép szériaszáma.
Az orosz fél azonnal reagált az eredményre. Az Akasztón életüket vesztett öt fős legénység egyetlen hozzátartozóját sem tudták felkutatni, ám a nagymányoki hat fős személyzet közül öt családját értesítették
A gép parancsnoka, Armen Artemovics Karakazov gárda-százados fia azonnal jelezte, hogy szeretne Magyarországra jönni. Édesapja halálakor ő csak pár hónapos volt, de egész életében gyötörte a kérdés: hol és hogyan halt meg
– emeli ki a roncskutató.
Az akkor 74 éves Jurij tavaly májusban járt hazánkban, megnézte a roncsokat, tisztelgett a közös sír előtt, az erdőben pedig, ahol apja életét vesztette kért néhány perc magányt kísérőitől. A pilóták neveit idén augusztus 9-én napra pontosan a tragédia 75. évfordulóján, ünnepség keretében helyezik el bonyhádi nyughelyükön, de a történetnek itt még nincs vége: a csapat továbbra is elszántan keresi az akasztói áldozatok sírját.
Kiemelt kép: a Nagymányokon lezuhant gép legénységének néhány tagja egy B-25-ös mellett, balról a harmadik a parancsnok, Armen Artemovics Karakazov. Forrás: Borisz Davidov kutató gyűjteményéből
