A szakítás fájdalommal jár, mindig, akkor is, ha három hétig tartott a kapcsolat és akkor is, ha húsz évig. A fájdalom mértéke és a gyászfolyamat hossza viszont attól függ, mennyire volt intenzív érzelmekkel teli a kapcsolat, hogy mennyire szerettük, tiszteltük a másikat. Félreértés ne essék, akkor is fáj a szakítás, ha már az utolsó években se szerelem, se szex nem volt, hiszen a kötődés ezek hiányában még lehet erős két ember között. Ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kellene okosan csinálni, érdemes először azzal foglalkozni, mi is történik egy emberben akkor, amikor a szakításra sor kerül, akár ő szakított, akár őt ejtették, mindkét oldal piszkosul tud fájni.
Nagyon fáj
Amikor az egyik fél kimondja, hogy vége, nem akarja tovább folytatni, általában erős érzelmi indulatok zajlanak le mindkét félben, majd a megnyugvást követően higgadtan is elmondják egymásnak, hogy akkor tényleg vége. Ezek között akár hetek is eltelhetnek, sőt, mindez sajnos telefonon vagy cseten is történhet, és nem lehet rá érzelmileg felkészülni. Akkor sem, ha utólag azt érezzük, hogy benne volt a levegőben. A záró beszélgetés után általában a hosszabb kapcsolatokra jellemző, hogy megbeszélik egymással, jóban szeretnének maradni, barátokként tekintenek egymásra. Hogy szeretik egymást, de már nem úgy, és tudni szeretnének egymásról. A szakítás gyászfolyamat, így a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás mindenkit érint. Ezek a szakaszok összemosódhatnak egymással, nem minden zajlik papírforma szerint, de ez így van rendjén, hiszen emberek vagyunk.
Az alkudozás folyamatában benne van az is, hogy bárki is legyen a szakító fél, újra és újra szeretnék folytatni a kapcsolatot. Ez is a folyamat része, és nem lehet azt mondani, hogy itt már tényleg vége, hiszen számos pár ebben a folyamatban jut el oda, hogy akkor párterápiára mennek, és segítséget kérnek abban, hogy mit rontottak el. Ez egyrészről jó, hiszen ami volt, azt valamennyire lezárhatják és újraépíthetnek egy jobbat. Másrészről viszont jobb lenne még a szakításról való gondolkodás fázisában segítséget kérni, akkor biztosabb alapokról lehetne indítani a kapcsolatot.
Sokan érzik magukat becsapva, a bűntudattól kezdve a haragon át mindenféle érzelmeket bejárnak, és sokszor nehezükre esik a mindennapokat élni, azt érzik, hogy olyan fájdalmat élnek meg, amit még soha életükben. És ez így is történik, hiszen nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma mélységű érzelem, a kötődés pedig akkor is jelen lesz a házaspárok között, ha évek óta egymást gyűlölve élik az életüket.
Akkor hogyan is kellene jól csinálni?
Mindenképpen úgy, hogy tiszteljük egymást és az érzéseket, számolunk azzal a ténnyel, hogy mindketten kiszámíthatatlan érzésekkel szembesülünk, hogy egyikünknek sem lesz könnyű. A méltóság megtartásának egyik legfontosabb eszköze a kommunikációs csatorna megválasztása: ne cseten, ne telefonon, ne SMS-ben szakítsunk, hanem személyesen. Ez fontos része a felnőtt párkapcsolatoknak, tehát a ghostingolás sem megoldás.
A tisztelet tehát valahol ott kezdődik, hogy leülünk, és megbeszéljük, hogy vége, de ez önmagában még kevés. Ha várható, hogy szex lesz belőle, akkor inkább étteremben, kávézóban találkozzunk, ahol sokan vannak. Ha túl fájdalmas lenne a közös otthonban, akkor is a nyílt tér a legjobb választás. Fontos az is, hogy tényként mondjuk el, mi volt a kapcsolatban mindaz, amit nem tudtunk elfogadni, ami miatt nem éreztük jól magunkat. Ha ez esetleg megcsalás volt, akkor se legyen üvöltözés, hanem higgadtan mondjuk el, a bizalom végleg elveszett, és hogy ezt tovább így nem vagyunk képesek folytatni. Akkor tesszük igazán könnyebbé a szakítást, ha nincsenek elvárásaink, és ha elkezdünk azzal is foglalkozni, mi mit rontottunk el a kapcsolatban, mi a saját felelősségünk abban, hogy a párkapcsolat idáig jutott.
Amit ne várjunk el a másiktól:
- hogy nem lesz dühös, mérges,
- hogy ne írjon soha többé,
- hogy legjobb barátok maradjunk,
- hogy néha együtt aludjunk, szexeljünk.
A játszmázást hagyjuk el
A szakítással kapcsolatban arról a jelenségről is fontos beszélni, hogy vannak, akik azért szakítanak, mert ezzel akarják kicsikarni a másik figyelmét, játszmáznak. Ezt egy ideig-óráig lehet csinálni, aztán egyszer csak olyan mély sérülések közepén találják magukat, hogy a bizalom is megtörhet, és aztán a kidobott fél többé látni se akarja a folyton szakító felet. Ez is egy fajtája a se vele, se nélküle kapcsolatoknak, amiknek mélyebb a pszichológiája, viszont a fentebb említett gyászfolyamat újra és újra elindul, állandó hullámvasúton tartva mindkét embert. Ez egészségtelen kapcsolat, és nehéz belőle kimászni.
A szakítási folyamatban a támogató barátok gyakran mondják azt, hogy engedd el, lépj tovább. Könnyű azt mondani, de az elengedés és a megbocsátás kemény munkával járó folyamatok, amik valóban egy tudatos döntéssel kezdődnek, de rengeteg meló van bennük. Ezt elvárni bárkitől, ilyet mondani bárkinek nem biztos, hogy okos dolog, a legjobb, ha hagyjuk megtörténni a gyász folyamatát, a haragot, dühöt, hiszen ha ezeket valaki elfojtja magában, vagy új kapcsolatba menekül, akkor még nehezebbé teszi a szakítás tényének feldolgozását. Az elengedés és továbblépés tehát nem azt jelenti, hogy regisztrálunk a Tinderre, aztán nyomás a fesztiválszezon és az egyéjszakázás. Ezt az elengedési folyamatot csak az adott egyén végezheti el saját magán, ebben nem tud segítséget kérni senkitől, a volt partner sem tud ebben támogatást nyújtani.
Ahhoz, hogy később jóban legyünk egymással, tudatosítani kell azt is, hogy soha többé nem leszünk olyan jóban, mint voltunk korábban. A továbblépéssel együtt jár az is, hogy a kapcsolat minősége átalakul, tudhatunk egymásról, megmaradhat a szeretet, de határokkal, térbeli távolsággal együtt. Ahhoz, hogy továbblépjünk, le kell zárni a múltat, és a lezárás milyensége is meghatározza, hogy mennyire lehet a későbbi párkapcsolat kiegyensúlyozott. Ez a szakító félre is igaz, mindenkinek tudnia kell, miért kérne bocsánatot a másiktól, milyen hibákat követett el korábban, mi az, amit ma már másképpen csinálni. Szakítani csak így érdemes.
