Kultúra

Leonardo mondta: minden emberi izom húzásra, és nem lökdösésre teremtetett, kivéve a nemi szervet és a nyelvet

Ilyen egy negyven év után elhált szerelem. Kossuth-díjas magyar író regényével matinézunk.

Amikor először lettünk teljesen egymáséi, picit megkésve, úgy negyven év után, kis híja volt, hogy elinduljon a kezem. Pedig sosem ütöttem meg Illt. Most sem azért történt volna, mert rám pattant, és vad vágtában szinte megerőszakolt, nem. Ez csak meglepett, gondoltam, ez a norvég módi, a nő felül, mint mindenben. Ő irányít, ahogy neki jó. Gondoltam, van idő, csináljuk mi majd máshogy is. De amikor én voltam fölül, tövig benyomta az ujját a seggembe.

Eszednél vagy, Ilon?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ill ártatlan, kerek mosollyal mondja: Én igen! Semmi baja a prosztatádnak.

Rögtön lecsekkolt a doktornő. Mindenki a szakmáját is beviszi az ágyba. Utána már örültem annak, amit mondott. Meg hogy ilyen gyorsan túlestünk egy fájdalmas vizsgálaton. Ahhoz képest, hogy a kamaszkori kapcsolatunk ment rá arra, amit nem tudtunk összehozni, már mindjárt az első szeretkezésnél úgy elröpült, mint fakopáncs a norvég erdőben.

Nem tudtuk megunni, negyven év után. A csókja nem kérdőjel volt, hanem a felkiáltójelből a pont. És volt, hogy nevettünk testészet közben. Picassónak híres volt a szomorú kék korszaka. A mi kék időnk Ill-lel két évig tartott, és sokkal vidámabb volt, mint Picassóé, akinek háromig. Én csak spanyolul tudok festeni, mondta ő. Én meg csak magyarul tudok írni. Kéknek pedig azért neveztem ezt a időt, mert kék volt a Viagra, a legjobb tutajos színe. Nálunk csak vényre lehetett kapni. De Ill felírhatta odahaza.

Dugni a szüzességért all might long? Igen. Negyven év pót-házifeladatunk volt. Én még gyógyulófélben, támogatni kellett. És ez a támogató volt a kék.

Volt egy angol pozitúragyűjteményem, még a bűnös Londonban vettem volt huszonévesen. Visszavettünk valamit az időtől, ettől az enyveskezűtől.

Nekünk semmi mást nem kellett volna tennünk, mint egész életünkben csak szeretkezni.

Amikor jött az ár, mintha félbeharapta volna a pillanatot.

Kiabálj, szarok a szomszédokra!, mondtam neki.

Utána nem kérdeztem, milyen volt, csak feküdtünk szótlanul. Ahogy a jiddis mondás tartja, ne csókolj, de mondd: a szerelemben a csönd a másik tisztelete.

Két évig tartott az előjátékunk a hatvanas években, a múlt században. Most éltük egymást. Leonardo mondta, hogy minden emberi izom húzásra, és nem lökdösésre teremtetett. Kivéve a nemi szervet és a nyelvet.

A hatodikon valaki fúrta a falat. Amikor abbahagyta, megkérdeztem:

Olvashatok valamit? Egy eltávozott baráttól.

Persze. Halott barátaiddal ismerkedek sorban. Én egy temetővel járok. Különben veszélyes lehet veled barátkozni, hisz a legtöbb barátod meghalt.

Csak mert idősebbek voltak nálam. És levettem a polcról Gion Nándor tetralógiájának egyik darabját.

Ugye nem baj, hogy olyan bújós vagyok, mondta Ill, és vállamra hajtotta a fejét. Egészen belülre.

Az olvasás befejeztével feltettem John Lennon Mint egy újrakezdés című számát az utolsó nagylemezéről.

Our life together is so precious together

We have grown – mhm, we have grown…

Igen, felnőttünk.

*

Nem cseréltek be. A Madách Imréről elnevezett általános iskolámban, a kézilabda-válogatottba. Még a 2121. számú úttörőcsapatunkat is Az ember tragédiájának szerzőjéről nevezték el. Azért ez szép, nem? Maga Joyce készített széljegyzeteket egy magyar finánc rossz német fordítása alapján ehhez a valóban világsikerű počme d’humanité-hez. Írtam már erről. Miről nem?

Felső tagozatos koromban a kézilabda tetszett legjobban. A részeges Tóni bácsinál csak a második csapatban játszhattam, a kezdőben nem. A második csapatok bajnokságában, csupa kisebb fiú között, számolatlanul dobtam a gólokat, még ha egy lökéstől az alapvonalig repültem, akkor is bevágtam abból a szögből a kapus lába mellett vagy között. Kedvencem volt egy testcsellel elküldeni a kapust, és a labdát belőni centire az ellenkező kapufa mellé, föl vagy le. A kilencesről is. De Tóni bácsi, miközben a leggazdagabb gyerek uzsonnáját falta két pofára, és rásózott egy másik kölyök fenekére a mászókötél bőrvégével, csak annyit mondott könyörgésemre:

Nem, Márk. Köll a kettő is. Ezt tik nem értitök.

Tóni bácsinak is hoznia kellett a tervet szegénynek, mint mindenkinek a számok bűvöletébe fúlt, tervtől tervig tántorgó szochazában. Az első csapatunk maximum ötödik volt, de a második első a városban. Győzelem nélkül pedig nincs túlélés, Churchill bá szerint.

Eszembe jut a történet, amit odahaza hallottam Tóni bácsiról (a Tóni bát se tűrte tőlünk, szigorúan „tanár úr” volt a megszólítás). Apám, amikor fölvette a Csongrádi sugárúti iskolába, azt mondta neki: Tónikám, te jó tornatanár lennél, de ha a szünetben átjársz ide szembe a Fölsővárosi kisvendéglőbe, elveszett ember vagy.

Tóni bácsi megígérte – persze átjárt. Apám elnézte neki. 1956-ban a forradalom tizenkét napjában is kiderült, hogy jól tette. A Deszkás temető téren volt Tóni bácsi a nyolcadikosokkal focizni, de apám küldöncének hívására (mobil még nem volt, a vonalast hallgatták le), rendben hazahozta a fiúkat. A forradalmas napokban előfordult, hogy apám az iskolakapukat is bezáratta, nehogy a „gyerekei” (nem mi, a nővéremmel) valamilyen balhéba keveredjenek. De hagyjuk a múlt múltját.

Most a Madách-iskola udvarán lévő pályán vagyunk. Esélyünk se volt a Juhász Gyula iskola válogatottjával szemben: ők fiatal férfiak, tőlünk a legerősebb is, Karcsi, fejlett kamasz. Én meg persze sokáig serdülő siheder, vékony dongájú suhanc. (Azt nem tudtam, hogy ez az állapot majd húsz évig tart.) Nem tudom, miben reménykedtem. Ha pályára enged Tóni bá, lehet, hogy sérülten jövök le. De bántam volna is én! Két félidőn át csak ültem a kispadon az iskolai válogatott mezében – és nem tudtam fölhívni magamra a szemközt nevetgélő leány figyelmét, akinek a nevét se tudtam.

Márk a partvonal mögött, egy tűzfal alatt ül a cserepadon a társaival. A nézők között a szomszédos rókusi leányiskola tanulói, köztük egy veres hajú lány, dacos szájú, rozsdabarna szemű. Vörös kutya, vörös ló, vörös embör – éggy sé jó. Mondták a jó porlódiak.

De nekem mondhatták. Osztálytársbarátom, Bandi is vörös hajú volt.

Ilona és Márk még nem ismerték egymást. Valami halovány emlékkép élt a fiúban a gyerekkori szánkózásokból. Talán. Télen aztán a sportpálya fellocsolásával keletkezett jégpályán végre elgáncsolhatta a vers hajú lányt (mindig leesett a nővére korija), ami az udvarlás bevett formája volt akkoriban. Fölsegítette. De ennél többre akkor nem jutott vele.

A veres hajú lány csak akkor tudta meg a nevemet, amikor a gimnázium válogatottjában látott játszani. Kézilabda-válogatottunk nem volt, Jóska bácsi a kosárlabdát favorizálta. Szerencsémre. Itt már számított a magasság, és a szabályok kevesebb durvaságot engedtek meg, mint a kéziben. Kerényi Jóska bácsi népszerű tanára volt a Ságvári-gimnáziumnak. Magas, testes, kék szemű, ősz hajú férfi, fekete keretes szemüveggel. Nem veszítettünk, csak kifutottunk az időből, mondta, ha kikaptunk a mindenben rivális Radnóti csapatától. Könnyű nekik, saját betonpályájuk van, mondta. Több száz dobást elhibáztam életemben, fiúk, sokszor a meccset eldönthető dobást is, mégis válogatott lettem. Igaz, csak egyszer, mert jött a háború.

Tornaórákon el-elaludt a Népsport olvasása közben. Ekkora testű ember hogyan élhette túl a ruszki hadifogolytábort? Hisz az ilyenek halnak meg elsőnek! Ezen bizony el kellett volna gondolkozni.

Temesi Ferenc: 49/49

Scolar, 2018

Ajánlott videó

Olvasói sztorik