A sötét égből lassan hull az eső. Az épületek fakó fénye harmincméternyire emelkedik a tetők fölé. Szélcsend van, és a fénylő esőcseppek homályos búrát borítanak egész Djursholmra.
A Germania-öböl csillogó víztükrének partján egy tágas villa áll.
Odabent – akár egy éber állat – egy fiatal nő fel-alá járkál a lakkozott parkettán és a perzsaszőnyegen.
Sofia Stefanssonnak hívják.
Aggályosan megfigyel minden apró részletet.
A kanapé karfáján egy fekete távirányító pihen. Valaki körbetekerte celluxszal, hogy az elemtartó fedele ki ne essen. Az asztalon poharak halvány lenyomata látszik. A nagy szőnyeg rojtjaiba beleragadt egy régi sebtapasz.
Sofia léptei nyomán recseg a parketta, mintha valaki lopakodva követné a szobákon át.
Látni, hogy a kerti köves út sara felfröccsent a nő magas sarkú cipőjére és a lábszárára is. Még mindig izmos a lába, pedig a futballozást már két éve abbahagyta.
Sofia a markába rejti a könnygázspray-t, hogy a férfi meg ne lássa. Magában azt ismételgeti, hogy önként jött ide, képes uralni a helyzetet, és valóban itt kell most lennie.
A férfi, aki ajtót nyitott neki, most az egyik fotel mellett áll, és leplezetlenül figyeli.
Sofia arcvonásai szabályosak, az arca kerek, mint a fiataloké általában.
Tudja, hogy kereshetne kifogásokat. Mondhatná, hogy nem érzi jól magát, és talán az lenne a legjobb, ha hazamenne. Lehet, hogy a férfi megharagudna rá, de elfogadná.
Olyan iszonyúan kiéhezve néz a nőre, hogy Sofiának remegni kezd a gyomra a félelemtől.
Hirtelen beléhasít a felismerés, hogy látta már a férfit valahol. Talán valami nagyfőnök volt az egyik munkahelyén, vagy valamelyik régi osztálytársa apja.
Sofia megáll, nem messze a férfitól, elmosolyodik, szaporán ver a szíve. Úgy tervezi, távolságot tart tőle, amíg rá nem jön, mit akar.
Körmei ápoltak, sima karikagyűrűjén a karcolások arról árulkodnak, hogy régóta házas.
– Szép ház – jegyzi meg a lány, majd hátrasimít egy fényes hajtincset az arcából.
– Köszönöm – feleli a férfi, és elengedi a fotel támláját.
Nem lehet sokkal több ötvennél, mégis olyan komoran és nehézkesen mozog a saját otthonában, akár egy öregember.
– Taxival jöttél? – kérdi, és nagyot nyel.
– Igen – feleli a lány.
Ezután ismét csend támad, és a szomszédos szoba ingaórája éles hangon kétszer elüti a felet.
Egy vázában álló, kinyílt liliomszál közepéből sáfrányszínű virágpor hull alá.
Szereti a megbecsülést, amelyben ilyenkor része van, kiváltságosnak érzi magát, és még soha nem szeretett bele egyik kuncsaftjába sem.
– Találkoztunk már valahol? – kérdezi a férfitól.
– Ha úgy lenne, biztosan emlékeznék rá – feleli a férfi elhaló hangon.
Őszes szőke haja már ritkul. Hátrafésülve hordja. Ernyedt arca kissé sápadt, és a homlokát keresztben mély ránc barázdálja.
– Maga műgyűjtő? – tudakolja a nő, fejével a fal felé biccentve.
– Érdekel a művészet – feleli a férfi.
Világoskék szeme a lányra mered szarukeretes szemüvegén keresztül. Sofia hátat fordít neki, visszacsempészi az apró könnygázpalackot a táskájába, azután odalép egy nagy méretű, aranykeretes festményhez.
A férfi követi őt, és talán túl közel kerül hozzá. Az orrán keresztül lélegzik. Amikor jobb kezét felemeli, hogy mutasson valamit Sofiának, a lány összerezzen.
– Tizenkilencedik századi… Carl Gustaf Hellqvist alkotta – mondja a férfi, mintha előadást tartana. – Fiatalon halt meg, kemény élete volt, egy csomó fájdalmat kellett kiállnia, elektrosokk-kezelést is kapott… de fantasztikus művész volt.
– Elbűvölő – jegyzi meg a lány halkan.
– Szerintem is – helyesel a férfi, majd az étkező felé indul.
A hatalmas szobát, amelynek zsalugáteres ablakai a vízre néznek, hasznavehetetlen ülőbútorokkal és fényesre lakkozott szekrényekkel rendezték be.
Sofia észreveszi, hogy az ovális étkezőasztal peremén két vörösborral teli pohár áll.
– Megkínálhatlak egy pohár borral? – kérdezi a férfi, és ismét Sofiához fordul.
– Inkább fehéret kérnék, ha van – feleli a lány, aki attól tart, hogy az ismeretlen esetleg megpróbálja bedrogozni.
– Pezsgőt? – kérdezi a férfi, s közben nem ereszti tekintetével a lányt.
– Kérek – feleli Sofia.
– Hát persze, pezsgőznünk kell – dönti el a férfi.
Amikor egy eszkortlány belép egy vadidegen ember lakásába, kicsire összehúzza magát, hiszen bármelyik szoba csapdát rejthet, és bármelyik eszköz fegyverként szolgálhat.
A férfi után megy a konyhába, ahol különös, nagyon magas frekvenciájú hang zümmög. Sofia nem tudja megállapítani, honnan jön. Úgy tűnik, a férfi ügyet sem vet rá, ő azonban megtorpan, és a sötét ablaküvegre néz, s már éppen megszólalna, amikor egy koppanást hall, mintha jégkockát ejtenének egy pohárba.
– Biztos, hogy senki sincs itthon? – tudakolja.
Arra gondol, hogy ha valami történne, pillanatok alatt lerúghatná a cipőjét, és máris rohanna a bejárati ajtó felé. Biztosan sokkal gyorsabb a férfinál, és ha ott hagyja a kabátját a fogason, megmenekülhet.
Ott áll a konyhaajtóban, amíg a férfi elővesz egy palack Bollingert egy üvegajtós borhűtőből. Ki is nyitja, tölt két karcsú, antik üvegpohárba, megvárja, amíg a hab leülepszik, rátölt még egy kicsit, majd odalép a lányhoz.
Lars Kepler: Nyúlvadász
Animus, 2019
