Ahol morális válság van, ott morális válság van…
Hölgyeim és Uraim!
Az első történetben beperelnek egy internetes újságot meg egy Facebook-kommentelőt.
Előzmény: tavaly ősszel néhány, viszonylag nagyobb tömeget megmozgató kormányellenes tüntetés arra sarkallta az akkor még kormánypárti sajtót – Magyar Nemzet, Hír tévé –, hogy kikezdje a demonstrátorok egyik-másik figuráját, amivel be is próbálkoztak a karaktergyilkosságban nagy tapasztalatú médiamunkások, akik bőszen kriminalizálták a szószólókat. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ez a momentuma kamaszos dacreakciót váltott ki Jámbor Andrásból – Kettős Mérce -, aki olvasóit megelőző csapásra biztatta, hogy önként és dalolva sározzák be saját magukat egy erre alkalmasnak tűnő korábbi cselekedetükkel.
Hölgyeim és Uraim!
Nincs kalamajka, ha az egyik önfeljelentő nem lő túl a célon. De túllőtt, és mást is bemártott egy több mint harmincéves katonatörténettel, amiben volt „részeg lövöldözés” meg fogdabüntetés. A sztori nem keltette volna fel az Index érdeklődését, ha az emlékező nem Vágvölgyi B. András, a másik meg nem Áder János. Az Index óvatos volt, mivel nem talált írásos bizonyítékot, az Áderrel kapcsolatos mesét – aminek további árnyalatot ad, hogy alkotmányos szerepe szerint a magyar honvédség főparancsnoka – nem vette készpénznek.
Az elbizonytalanodó Vágvölgyi nem hátrált ki a történetből, helyette irodalmi előzményeket emlegetett, amire anno nem érkezett cáfolat. A köztársasági elnök sem kezelte félvállról sem a filmrendezőt, az exmancsos főszerkesztőt, sem a hírportált, hanem azonnal cáfolt. Ha azt sugallták tanácsadói, hogy a sztori átlépte a honi érzékenységi küszöböt, szerintem tévedtek. Ha szerintük ez egy álcázott hadművelet volt, akkor csaltak a szemek, gólbíró után kellett volna kiáltani, mert ők csináltak a rétből bal- és jobboldal közötti csatateret. Az elnök tehát nem békült, sőt, azzal fejezte be hivatalos közleményét, hogy nem tekint el a jogi elégtételtől. Ezen felhorgadtak az ellenzéki orgánumok, amelyek felsorolták, hogy hány témában háborodhatott volna fel az elmúlt időben az Elnök Úr, aki nem reagált, ahogy helyreigazítási kérelemmel sem állt elő.
Fotó: MTI
Hölgyeim és Uraim!
Telt-múlt az idő, már-már a feledés pora lepte be az egész hóbelevancot, amikor levelet hozott a posta, és arról értesült az Index, rajta keresztül pedig Vágvölgyi, hogy perre, soknullás kártérítésre vitte a dolgot a köztársaság első embere, aki egyebek közt azzal indokolta tettét, hogy az ügy miatt magyarázkodnia kellett.
A sztorit a nemzetközi sajtó helyett én kaptam fel, mert igen-igen nagyon hozott ki a sodromból az ügyintézés személytelensége, a párbeszéd hiánya, a múlt értelmezése, de különösen a metódus, ahogy ágyúlövedéket csináltak egy piszlicsáré ügyből. Golyót a szekértáborok közötti harchoz.
Hogyan képesek egymást sárba tiporni anélkül, hogy elszégyellnék magukat? –, tettem fel előbb magamnak, aztán a rádióműsorom hallgatóinak a kérdést, de nem váltottam ki különösebb izgalmat, így egyedül döntöttem el, hogy nem nézem tétlenül az alázást, aminek következtében a szemem láttán hullott a porba az emberi méltóság, amit szerintem nem reparálhatott meg semmilyen bíróság.
Próbáltam tréfálkozni, hogy párbajozzanak első vérig, de nem bíztam a felek humorérzékében, ezért készítettem telefoninterjút Vágvölgyivel, aki akkorra már bejelentette, hogy közadakozásból fog fizetni, ha veszít, mert nincs pénze. Bocsánatot nem kért. Áder sajtófőnökét nem lepte meg közvetítési szándékom, de nem kért belőle.
Ez csak azért nem dühített, mert időközben felmerült, hogy nem inkább Simicska és Orbán között legyek moderátor.
Hölgyeim és Uraim!
A második történetben két kollégiumi szobatárs, két megkésett fényes szél válik el.
Előzmény: Orbán és Simicska évtizedeken át egymásnak vetett vállal bontotta le a szocializmus drótkerítését, hogy utána együtt építsék előbb ellenzékben, majd hatalomban azt a szép, új világot, amit sokáig demokráciának hívtunk velük együtt. Szép pár voltak: egy ábrándozó majdnem fantaszta, aki fővárosi évértékelőkön, majd Kötcsén és Tusnád-fürdőn hirdette az igét centrális erőtérről, meg il-liberális államról, attól függően, mikor mit álmodott, miközben a másik létrehozta a bázist, amin a barátja megkísérthette a lehetetlent. Ehhez idővel kapott egy másik párttal, klérussal, határainkon kívül élő magyarokkal kiegészült hátországot.
A Nemzeti Együttműködési Rendszere egy papír volt, néhány szám, egy ötlet a sosem múló szabadságharc finanszírozására, hogy valósággá váljon, kétharmados győzelem kellett, utána már szembe lehetett menni a fél országgal és világgal, annyi esélyt hagyva az elemzőknek és politikai ellenfeleknek, hogy kudarcot valljanak. Csalafinta módon antipatikus ellendrukkereknek állították be őket, miközben ők abban a reményben hozták szerepüket, hogy beváló jóslataik miatt szeretni fogja őket a nép. De tévedtek. Legalábbis rövid távon biztosan. Valaki egyszer megírja majd, hogyan működött a vabank, miért sikerült többször is tizenkilencre lapot húzni, de Simicska jól számolt, és Orbán kiválóan kártyázott. A kaszinót a nemzetközi sajtó szeme láttára, kamerák előtt fosztották ki. Polt Péter, Pintér Sándor lehettek volna ugyan aktívabbak, de nekik valószínűleg tetszett a csibészség, ahogy a közönség sem véletlenül szavazott bizalmat másodszor is nekik az apparátus tapsa kíséretében. Nem véletlenül tettek szert tetemes előnyre az ellenzék előtt.
Hogy a sérelmi politizálásra alapozott, székely zászlóba burkolt sebességváltó mégis megakadt, annak valószínűleg telhetetlenségük volt az oka, mert más ellenfelük már nem akadt. Sikerük szinte mindenkit megtévesztett. Az emberek elhitték a győzelmi jelentéseket, mert már minden cél és eszköz szent és sérthetetlen volt.
Hölgyeim és Uraim!
Azt tetszenek kérdezni, hogy mi volt a cél? Nos, mindig más. Csak az számított, hogy legyen, és újra és megint és újra és megint elérjük. Szinte mindegy volt már, hogy mit nyerünk vele: rezsiharcot, focit vagy amőbát.
Orbán Viktort és az anyósülésen helyet foglaló Simicska Lajost sokáig visszaigazolta az élet, amit olyan trófeák jeleztek, mint a görög csőd elkerülése, a világtrenddel való sikeres küzdelem, az IMF kirúgása, a szinte nulla infláció, a szabad szemmel nem látható ellenzék és a folyamatosan távolodó unió. A cél mindig ott volt, ahova ők ketten meghúzták a vonalat, és amikor mi, a nép odaértünk, szóltak, és mi kinyitottuk a szemünket, és örültünk. Boldogan biztosítottunk nekik hol kétharmadot, hol egy káprázatos békemenetet.
Ennek a párnak akkor már nem volt más célja, mint a küzdés, mert ha egyszer megalkották a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, akkor azt mindenáron fenn is kellett tartaniuk. Ehhez csak azok nem asszisztáltak, akik azt a nyugatot választották, amit a maradóknak le kellett nézniük erkölcsi feslettsége miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Mi, az ellenzéki sajtó nevetséges szélmalomharcot vívtunk, mert miközben két pofára szidtuk őket, nem élhettünk nélkülük: az egyiknek a jelenléte, a másiknak a reklámja kellett. Porig alázottan, erkölcsi hullákká válva jutottunk az utóbbihoz, mivel pénzt fogadtunk el azoktól, akiket naponta tűztünk mérgezett tollhegyeinkre.
Ádám és Éva megtalálja Ábel testét
Forrás: wikipedia, alkotó: William Blake
Ágálásomat elnyomta a cirkusz zaja, ahol a publikum azt a két barátot éltette, akik a külföldi tőke legyőzésével rezsicsökkentettek, miközben nekem csak az emberi gyarlóság és az alkalmazkodó képesség határtalanságának dicsőítése maradt. Akaratlan váltam a hatalom cinkosává, olvadtam a kétharmadba, miközben egy új nemzedéket is elveszítettem, akik tehetetlenségükben öngyilkos módon lemondtak huszonöt évről egy olyan országban, ahol nem túl magas az átlagéletkor.
Már-már határán voltunk Orbán és Simicska Kánaánjának – a megalkotott gép forgott önmagától rendesen -, amikor egymás ellen fordult a két jó barát – akiket akkor már maffiafőnöknek meg oligarchának csúfoltak -, s lett belőlük Káin és Ábel.
Sok mendemonda kering szembenállásuk kialakulásáról, aminek szakítás lett a vége, merthogy a jövőt másképp gondolták felélni.
A vége főcím azonban akkor jelent meg, amikor leléptek Simicska sajtószövetségesei, akik nem akartak úgy hadba állni Orbán ellen, ahogy azt a gazda állítólag elképzelte – a jól értesült Magyar Nemzet és Hír tévé még nem jött elő hangfelvétellel -, aki erre pár órán át nyomott egy nyomdafestéket nem tűrőt, sokat sejtetett exbarátjáról, átrendezte médiaportfólióját, majd szánkózni ment Ausztriába, ahonnan továbbra sem a megmaradt emberein keresztül üzen, hacsak nem mindannyian azok volnánk.
Hölgyeim és Uraim!
Ami történt, szembement a józan ésszel, nem véletlen, hogy most mindenki találgat, fejti Simicskát, mint egy keresztrejtvényt, aki talányos volt, ahogy annak idején Medgyessy és Gyurcsány.
Eközben Orbán csak mosolyog. Nem érti a problémát. Nincs mire válaszolni, hiszen nem történt semmi. Perre vinni? Mit? A barátja járatta le magát minősíthetetlen viselkedésével. Ha most felülkerekedne, alulmaradna és elvesztene bennünket, az embereit.
Lehet, hogy tényleg nem történt semmi? Lehet, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nem várt felvonását bámuljuk csupán tátott szájjal, ami egyáltalán nem kizárt, mert mi, megélhetési magyarok csak azon tudunk töprengeni, hogy ki mellé álljunk, mert gazdátlan nem maradhatunk a nagy pusztaságban.
Most a homlokomra csapok.
Kik között akarok én itt közvetíteni?
És hiányérzetem támad. Már-már olyan pótcselekvésre ragadtatnám magam, ami katarzist válthatna ki, de nem véletlen, hogy semmi sem jut az eszembe. Azt tanultam magyarórán, hogy tragédia csak ott lehet, ahol a hősök erkölcsi magaslatról zúgnak le, itt pedig nincs erkölcsi magaslat, csak lezúgás, egymás aktív és tétlen lehányása, ami persze zavarba ejt, és ha magánemberekről lenne szó, elfordítanám a fejem, de itt köz-szerepelnek, ezért néznem kell őket, akkor is, ha közben zavarban vagyok, mert illetlenséget csinálok.
Fotó: Hír24
Hölgyeim és Uraim! Zárom soraimat.
Korábban azt mondta Orbán a kampányban, hogy folytatjuk. Nos, megint őszinte volt, legfeljebb azt nem közölte, hogy közben permanensen le leszek járatva, blamálva, közmunkában kényszerítve magyarázkodásra itthon és külföldön.
Szembe kell néznem a szomorú tényekkel, hogy azt kaptam, amit megérdemeltem, mert csak én tehettem arról, hogy a cirkusz a számig ért, ami Orbán Viktort nem zavarta. Ő ezt vagy nem, vagy másként látta, ezért folytatja. Csak az a kérdés, hogy én és te, ő meg ti, végül ők, akarnak-e szégyenkezni olyan miatt, amihez nincs közük?
A kérdés csak látszólag költői, mert amikor ennek az írásnak az első verzióját a hallgatóim elé tártam, a süket csönd után elsöpört a népharag: engem kárhoztattak mindenért.
Rövidesen hazajön Ausztriából a szánkózó, és én addig bírnám szóra egy szebb jövő reményében, amíg egy újabb lehetőséget nem kapok, hogy végre érdemben közvetíthessek.
Hölgyeim és Uraim!
Ilyen egy következmények nélküli, morális válságban szenvedő ország 2015 elején.
