Fura ez az olimpia a helyszínről. Otthon, a tévé előtt majd’ kiugrik a szívem, még el is érzékenyülök egy-egy nagy magyar hajrá végén, itt valahogy a helyszínen – amiért borzasztóan szerencsés vagyok – valahogy más. Talán a munka okozta kényszer miatt van, hogy olykor nem izgulok eléggé. Már kezdek magamra neheztelni emiatt, igaz, vasárnap délután bepótoltam minden addig elmaradt adrenalinadagot.
Már a vasárnap reggel óriási feltöltődéssel indult, a 98 éves Tarics Sándorral beszélgetni maga volt a csoda, energiát adott egész napra.
Berki Krisztián győzelmével megmenekült a magyar tornasport. Nagy-Britanniában győzött le két britet. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy lehet hinni abban (a fiataloknak), hogy van értelme ebben a pontozásos sportágban dolgozni. Ha nem a magyar klasszist hozták volna ki győztesnek – miközben mindenki, még a végtelen szimpatikus Louis Smith is tudja, hogy ő a legjobb -, végleg eldőlt volna a magyar emberek fejében: itt bizony nem a tudás számít. Van tehát értelme dolgozni, és Berki, valamint Hidvégi Vid rengeteget dolgozott az elmúlt időszakban. Vid elizgulta, vagy talán megcsúszott a keze, ahogy hallottuk, de ez mit sem von le a munkája értékéből.
Büszkén hordtam a tornadöntő után a Magyarország feliratú melegítőt, minden érem után, de anélkül is ezt teszem. Érdekes, többen is megállítanak, ugye Magyarországról vagyok? Merthogy ez az első olimpia, amikor nem Hungary felirat szerepel a pólókon. Igen, Magyarországról – mondom ilyenkor, amire rendszerint mosoly a válasz.
A tornaversenyeknek otthont adó North Greenwich Aréna és az atlétikai stadion közötti buszúton viszont nem mosolygott senki. Én legalábbis nem, ugyanis egy lerobbant autó miatt bent rekedtünk egy meglehetősen hosszú alagútban.
Se előre, se hátra
Mindkét sáv egy irányban megy, és a kettő között a levegőben vasrudak lógnak, alighanem nehezékek. Ez azt jelenti, hogy a veszteglő autót egy emeletes busz, ha akarná se tudná kikerülni. Így vártunk. Úgy negyedórát. Aztán jött egy motoros rendőr, megállította a másik sáv forgalmát, és áttolta oda a kocsit. Megmenekültünk tehát mi is, így odaértünk az Olimpiai Stadionba, Pars Krisztián döntőjére.
Pars hihetetlen figura. Amíg a többiek fel-alá járkáltak a dobásokra várva, ő nyugodtan sétálgatott, sprinteket vágott ki (!), vagy éppen megnézett egy-két futóversenyt. A legvégén, Usain Bolt győzelmekor már arra gondolhatott, hamarosan ő is azt érzi majd, mint a jamaicai. A győzelem ízét. Ez meg is lett, majd következhetett az ünneplés, és nevelő edzőjére, Németh Pálra emlékezve az örömkönnyek.
A két Krisztián miatt lemaradtam Módos Péter birkózó bronzérméről, a női vízilabda-válogatott bravúros továbbjutásáról. És a sok rohangálásban egy kicsit el is készültem erőmmel. Nem úgy a mieink.
Már jobbak vagyunk, mint Pekingben. És még hét nap hátravan.
