Emlékszünk még a Larry Flynt, a provokátor c. filmre? A derék szex-iparos cselekedeteit egy igazi nagyágyú, a többszörös Oscar-nyertes, a világ filmművészetének csakugyan egyik legjelentősebb rendezőjeként számon tartott Miloš Forman formálta egy lázadó szellemű ember cenzúra ellen folytatott kitartó küzdelmévé. A Hustler nevű pornó-magazin kiadója már-már forradalmárként bukik el az álszent prüdéria maszkját felöltő elnyomó gépezettel szemben. Nagy marhaság volt, az egyébként zseniális Forman talán legnagyobb baklövése, de legalább gondolva volt valami a címszereplőről.
Itt valami hasonló zajlik, csak brit verzióban. No, jó, Paul Raymond sosem utazott explicit szexben, az Egyesült Királyság visszafogott közegében maga is ízléssel és mértéktartással próbálta kormányozni jövedelmező vállalkozásait: a sztriptíz-bárokat, a szex-magazint és a különféle meztelenkedésekbe torkolló színi- ill. énekes előadásait. Ennek dacára az amúgy neves Michael Winterbottom rendező kitalálhatta volna, hogy vajon miért is érdekes számunkra a sikeres self made man, a szabadosságot nem csupán üzleti vállalkozásaiban hirdető, de magánéletében is gyakorló szex-mágnás amúgy szomorú véget érő élete. Az ugyanis, hogy egy nagy szegénységből felkapaszkodott félárva gyerek felfedezi a kukkolásban és a maszturbálásban rejlő üzleti lehetőséget, ezen vagyont szerez, kicsapongó, érzéki örömökkel, alkohollal és droggal gazdagon fűszerezett, ám mindvégig kontroll alatt tartott életet él, majd élete végén elveszti szeretett lányát, akihez érzelmi kapocs egyedül fűzte, (drog-túladagolásban hunyt el a rákot is túlélő, apja árnyékából kilépni sosem tudó gyerek), nos, mindez csupán történések sora. Történetté, netán drámává akkor tudna válni, ha akadna olyan – akár külső akár belső – szempont, ahonnan nézve valamilyen felismerésre jut a befogadó. Külső: vagyis pl. korfestés, amelyben az ember cselekedetei a társadalommal való tragikus összeütközésként értékelődnek – ez a klasszikus életrajzi film metódusa, ezt választotta egyebek között a Larry Flynt is. Belső: az önreflexió megjelenése, annak az állapotnak a megteremtése, amikor egy ember őszintén számot vet sorsával és felelősséget vállal cselekedeteiért – az életrajzi filmek tengerében elég kevés jut el erre a pontra, hirtelen nem is tudok, csak nyilvánvalóan fikciónak tekinthető filmet felhozni (Aranypolgár). (Mondjuk, dokumentumfilm azért akad ilyen.) Itt viszont sem ez, sem az nincs. A korfestés erősen korlátos: tökéletesen be vagyunk avatva a szórakoztatóipar ezen szegmensének életmódjába, ám igencsak jelzés-értékű az ezen kívül létező valóság; a számvetés motívuma meg olyan erőtlen, hogy már nincs is. Így viszont csak az ilyesfajta közhelyek maradnak, hogy „a pénz nem boldogít”, meg „a siker árnyoldalát” emlegető sopánkodás.
Ez az ostoba magyar címmel megvert angol film minden színészi, díszlettervezői, operatőri invesztíció ellenére sem lép túl ezeken a falvédő-bölcsességeken.
Ajánljuk: azoknak, akik szívesen elábrándoznak a cicik mutogatásából szerzett s cicik között kiélvezett gazdagságon.
Nem ajánljuk: azoknak, akik néhány villantásért nem hajlandók a fokozódó melodráma elviselésére.
TPP
Rendező: Michael Winterbottom. Szereplők: Steve Coogan (Paul Raymond), Imogen Poots (Deborah Raymond), Anna Friel (Jean Raymond), Tamsin Egerton (Fiona),Shirley Henderson (Rustie), Stephen Fry (Barrister), Simon Bird (Jonathan Hodge). Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Hazai bemutató: szeptember 5.
