Aztán eltört bennem valami, és elkezdtem más szemmel figyelni az előttem kibontakozó kavalkádot, melyet szavakkal nehéz visszaadni. Ráébredtem, hogy ami innen nézve rettenetesen kínos, megalomán nemzeti giccs, az kissé hunyorítva akár bátor, szürrealista előadásnak is tekinthető, mely büszkén felvállalja a parodisztikus elemeket, a mozgalmas káoszt és az önreflexiót legyaluló érzelgősséget. Trikolór látomás. Mintha csak bevettem volna egy nemzeti színű LSD-t, a biztonság kedvéért ráküldve még egy szatmári szilvapálinkát is (hungarikum), majd a fotelbe ülve elindítottam volna Koltay Gábor kétórás Trianon-dokumentumfilmjét.
Mert Koltay nem ma kezdett ezzel foglalkozni, régi szívügye a téma (ahogy általában a kínosan amatőr történelmi tanmese is, lásd Honfolglalás, Sacra Corona). Azonban számomra csak most vált világossá, hogy valójában csak ezt hihetetlen erőfeszítéssel ismeretterjesztő filmnek álcázta.
A pénteken bemutatott Trianon rockoperával azonban visszaterelte a témát a számára legtesthezállóbb műfajhoz, ahol végre nem kell beszélő fejek mögé rejteni a mélyen buzgó sérelmeket és indulatokat. A világ által soha meg nem értett magyar fájdalom olyan szabadon áradhat, akárcsak Rudán Joe öblös hangja a Hősök terén.
Koltay tehát hozott anyagból dolgozott és tulajdonképpen saját dokumentumfilmjét adaptálta nagyszínpadra: nemcsak a központi tanulság egyezik, hanem ugyanazok a versek és idézetek bukkannak fel itt is, és amúgy az egész darabon végigvonulnak a bölcs tanár bácsis narrációk, hogy megadják a helyes értelmezést és gondosan eligazítsák a nézőt a történelem útvesztőjében. Csak itt megszűnnek a fals hangok és végre minden a helyére kerül. Mert az egész valahogy sokkal őszintébbnek hat Varga Miklós és Palcsó Tomi tolmácsolásában, néptánckarral, lovakkal, tűzijátékkal és Semjén Zsolttal megspékelve, mint a történészi objektivitás látszatába csomagolva.
Látvány és show-elem tehát van bőven, de hagyományos értelemben vett történetet, karaktereket vagy drámát nem szabad várni a Trianon rockoperától (a leírások alapján kísértetiesen hasonló lehetett Koltay előző show-ja, az Itt élned, halnod kell is).
Egy tematikus szavalóverseny, egy városligeti majális és egy tetszőleges X-Faktor-epizód hangulata áll össze zavaros történelmi tablóvá, az elmúlt százhúsz év szenvedésein nyargalva végig röpke két óra alatt.
A Millenniumtól eljutunk a Nemzeti Összetartozás Napjának dicsőséges törvénybe iktatásáig, közben felvillantva a Tanácsköztársaság borzalmait, a bécsi döntéseket, a holokausztot, az 56-os forradalmat, a rendszerváltást és az EU-csatlakozást, de mindezt csak és kizárólag Trianon giccsbe fojtott traumája felől értelmezve. Röpködnek az idézetek, az archív felvételek és a történelmi nevek, de közben nemhogy hús-vér, még kétdimenziós figurák sincsenek igazán a darabban.
Pár dolgot viszont megtudhatunk a magyar történelemről. Például azt, hogy az istenadta nép az elmúlt száz évet népviseletben töltötte és többnyire körtáncokat járt. Hol fájdalmasat (területek elcsatolása), hol örömtelit (területek visszacsatolása), de ritkán bonyolította túl a koreográfiát. Az előadás elején és végén még a mai fiatalok is feltűnnek egy pillanatra, de furcsa módon rikító, bohócszerű jelmezekben álldogálva fúrják tekintetüket az előttük álló jövőbe.
A hatalmas téren izgő-mozgó több száz szereplő végső soron két elvont, de élesen kirajzolódó karakterré áll össze. Az egyiket úgy hívják, hogy MAGYAROK, a másikat meg úgy, hogy MINDENKI MÁS, akiket nevezhetnénk akár NEM MAGYAROK-nak is.
A MINDENKI MÁS-ba természetesen beletartoznak a fenekedő külső és belső ellenségek is, a párizsi szabadkőművesektől a szomszédos népeken át a nemzetvesztő liberálisokig és szociáldemokratákig. A lényeg, hogy a 20. század minden eseménye csak az eredendő bűnre, Trianonra, és az ebből fakadó ősfájdalomra vonatkoztatva érthető meg. Nincsenek is egyéni sorsok vagy komplex élethelyzetek, hisz az emberi lét többi vetülete teljesen lényegtelen.
A darab ezt a sérelmet dagasztja a végletekig, hogy semmi más ne férjen el mellette a magyar identitásban – majd lubickol benne bő két órán keresztül, mozgásba hozva a nemzeti giccs Disneylandjének teljes apparátusát.
Azért ártalmasak az ilyen előadások, mert épp azt nehezítik meg, hogy érdemben és árnyaltan foglalkozzunk a 20. századi magyar történelem legsúlyosabb traumáinak egyikével. Megértés és szembenézés helyett az indulatokat és az önsajnálatot szítják, gigantikus show-vá duzzasztva a Nagy-Magyarországos matricák egykomponensű világnézetét. Pedig fontos lenne, hogy Trianonról ne csak a túláradó pátosz és szirupos nosztalgia hangján lehessen beszélni, és a történészi berkeken túl is megjelenjen az erről folyó árnyaltabb párbeszéd.
Koltay rockoperája ilyesmit nyomokban sem tartalmaz. Hiába temetik el szimbolikusan Trianon traumáját, a reménykeltő szólamok alól mindig kikandikálnak a múlhatatlan sérelmek. Amit gyönyörűen szemléltetnek a finálé veretes, a Ha én rózsa volnék dallamára énekelt sorai:
Volt valamikor
egy régi világ,
akkor élt apám,
dédapám s nagyapám,
Tették a dolgukat,
nem kérdeztek semmit,
tudták az életet,
jó volt magyarnak lenni.
1920 után
jött egy másik világ.
Elválasztott apát,
fiút, egy új hazát.
Szétszakadt a család,
lesz mit elmesélni,
hogy volt valahol egy hely,
hol jó volt magyarnak lenni.
Legyen végre egy ország,
ahol a szavakat kimondhatják,
legyen végre egy nép,
mely elmondhatja kínját.
Legyen végre sok ember,
kik tudják hol a mennyország,
az lesz az a hely,
melyet úgy hívnak, Magyarország.
De nemcsak a Bródy-slágert, a Tiszta szívvelt is sikerül elsekélyesíteni, az etnikai alapú bosszúvágyban oldva fel József Attila privát, mégis univerzális dühét. Érdekes figyelni, hogy a dagályos érzelmek mindent trikolór cukormázzal vonnak be, még az amúgy elgondolkodató idézeteket is, nemhogy az ehhez hasonló költészeti szörnyszülötteket, amikkel csurig van a kétórás játékidő.
Magyar, legyen hited, és lészen országod, minden nemzetek közt az első, az áldott
– énekli például Varga Miklós teljes átéléssel. Bár nem számoltam , de azt hiszem, soha ennyiszer nem hallottam indulattól és meghatottságtól reszkető hangon elrebegni a „haza”, „nemzet”, „hit”, „nép”, „szent” és „áldott” szavakat.
És hiába ünneplik az EU-csatlakozást, az országhatárok halványodását és a megbékélést, ha közben Kalapács Józsefék „Bosszút állunk érted” feliratú táblát tartanak a magasba. A Trianon rockopera itt-ott félszívvel úgy tesz, mintha mindenkihez akarna szólni, miközben nyilvánvalóan egy jól körülhatárolható rétegigény kiszolgálására épül, amit maximálisan teljesít is. Nem mellesleg ez a rétegigény az, ami egyre inkább uralja a hivatalos emlékezetpolitika fősodrát. Ezt jelzi, hogy az előadás fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, akit az ősbemutató végén külön köszöntöttek, miközben a kivetítőn érzelmes montázst nézhettünk a Szent Korona Parlamentbe szállításáról.
Kiemelt kép: Szigetváry Zsolt / MTI
