Az optikai is jelenségre több kifejezés van, magyarul a leggyakrabban dicsfényként, esetleg német megfelelőjével, a heiligenschein szóval utalnak rá. A jelenség általában akkor tűnik fel, amikor a Nap alacsonyan áll, és a megfigyelő árnyéka egyedi optikai tulajdonságokkal rendelkező felületre esik.
A fűszálakon található gömbölyű harmatcseppek ugyanis képesek lencseként viselkedni. A cseppek összegyűjtik a napsugarakat, és a mögöttük található szálakra fókuszálják azokat, ahonnan a fény egyenesen az árnyékoló szemébe verődik vissza.
Mivel a dicsfény megfigyeléséhez arra van szükség, hogy a napsugarak épp a szemlélődő háta felől érkezzenek, csak saját fejárnyékunknál fedezhetjük fel a jelenséget. Ha az ember fényképezőgépét kicsit eltartja, hogy lefotózza árnyékát, a képen a dicsfény már a készülék – azaz a „megfigyelő” – árnyéka körül fog feltűnni.
A fénygyűrű kialakulásában még egy tényező játszik szerepet: az oppozíciós hatás, más néven az ellenfény. Ez szintén alacsony napállásnál alakul ki, amikor a megfigyelő szemszögéből, a fej árnyéka körül az objektumok – például a fűszálak – kitakarják saját árnyékukat. Ettől a régiótól távolodva azonban az árnyékok már láthatóvá válnak, sőt, egyre hosszabbra nyúlnak. Így a fej vagy az eltartott fényképezőgép árnyéka körül egy árnyéktalan terület lesz látható.
A dicsfény jelenség egyébként nemcsak a vizes füvön, hanem egyéb felületeken is feltűnhet. Az Apollo-11 missziója során például több olyan képet is készítettek az asztronauták, melyeken halványan ugyan, de dicsfény figyelhető meg a sisakárnyékok körül. Ezeket a fénygyűrűket a holdtalajban lévő apró kristályok, illetve a felszín szemcséinek toronyszerű összetapadása hozta létre.
(Kiemelt kép: Flickr/Doug Waldron)
