Gyarmati Andrea: Anyu hülyét csinált a titkosszolgálatból

A szüleim mindketten 1927-ben születtek. Már az évszámból is látni, sokat megéltek a híres-neves huszadik században. Tűzforró és jéghideg nem volt ismeretlen számukra, a langyosat viszont sose kedvelték. Ebben és sok más dologban is rendkívül hasonlítottak egymásra, vagy ha úgy jobban tetszik, eléggé egyformán gondolkoztak.

A sport mindenekfelett, eredmény, győzelem, siker: ezek voltak a vezérmotívumok, de az indíttatás, a motiváció nem volt azonos. Anyu precíz volt, alapos, szorgalmas és kitartó, hihetetlen akaraterővel. Apu laza, játékos, kicsit mindent a fonákjáról nézett, és az imádott vízilabdázáson kívül látszólag semmit sem vett komolyan. (Illetve hozzátenném, volt még valami, ami szintén fontos volt a számára: mi, a gyerekei.)

Ám a történet, amiről most mesélek, bőven a húgom születése előtti.

Anyu azt vallotta, a dolgokat kézbe kell venni, és meg kell oldani, Apu hite szerint a dolgok így vagy úgy megoldják magukat, nem érdemes rájuk feszülni.

Anyu ráfeszült, Apu elengedte. Jó páros voltak, sokat lehetett tőlük tanulni.

Anyu képes volt életre-halálra megharagudni, ha valaki bántotta őt vagy az övéit, Apu irtó mérges tudott lenni, aztán elfelejtette, mivel is bántották, milyen megjegyzést tettek rá.

Volt azonban néhány esemény, amit nem lehetett elkönnyelműsködni, épp a történelmi helyzet miatt.

Apu olykor hőzöngött. Egy elég szigorú rendszerben hangoztatta igencsak szovjetellenes nézeteit. Anyu stabil volt, megbízható és okos. Gyorsan átlátott mindent, kialakította a véleményét, amihez aztán hű maradt. Kicsit kockamódra éles igenek és nemek jellemezték, Apu szótárában az „is”, a „lehetséges” meg a „talán” is szerepelt.

1956-ban olimpiát rendeztek Melbourne-ben, ahová mindketten aranyéremre esélyesen érkeztek, és ahol meg akarták ismételni a helsinki dupla, közös győzelmet.

Apuék győztek, Anyu második lett, egyszer azt is elmesélem, az hogyan történt. A lényeg: Apu a döntő meccs után sportszerűtlenül viselkedett az egyik szovjet játékossal, akivel egyébként kifejezetten jó barátok voltak, de az itthonról kapott információ úgy szólt ott a messzi Ausztráliában, hogy Budapesten senki nem maradt életben az oroszok bejövetele után. Ez a hír neki azt jelentette, hogy én kétévesen és összes nagyszüleim meghalhattunk.

Apu ott és akkor azt a játékostársát azonosította a bevonuló oroszokkal, így aztán, a meccs után nyílt színen köpött felé egyet, és nem fogadta el a gratulációját.

Hazajöttek, mi életben voltunk, és a szüleim úgy döntöttek, élnek egy kínálkozó lehetőséggel. Aput játékos-edzői szerződés várta Olaszországban: elmegyünk Magyarországról, bár útlevéllel, de mégiscsak disszidálunk, és nem jövünk haza soha többé. Ráadásul Apu butaságot csinált az orosszal, emiatt nagyon megverték, sose derült ki, kicsodák, veszélyben az élete. Menni kell hát, mentünk is.

Éltünk szerteszét a világban három éven át. Megjártuk Olaszországot, Amerikát, de végül hazatértünk. Különféle dolgok álltak a döntés hátterében. Anyunak a családja hiányzott, de nagyon, Apu pedig tovább akart játszani a válogatottban.Volt egy szabálya a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, hogy aki egyszer egy ország színeiben indult olimpián, az soha többé nem versenyezhet más nemzet színeiben. Miután Apu  játszani akart, hazajöttünk. Végül is az élet sportolói és egyéb szempontból is őt igazolta, nyert még egy bronz- és aranyérmet (Róma, Tokió), aztán edzőként is egy aranyat Montrealban – de mindezt persze akkor még nem lehetett tudni.

Mára módosult a szabály, immár egy olimpia kihagyásával lehet két országot is képviselni, bár szerintem az embernek egy hazája van, éljen akárhol is. (Lehet, más másképp gondolja, de a mi családunk biztosan így érezte mindig. És bár komoly viták és cikkezések zajlottak tavaly a „miért nem úszik Hosszú Katinka amerikai színekben” ügyben, nos, többek között ezért, de én szeretném hinni, hogy nem csak.) Egyébiránt nyolc év kihagyás, versenymentesség hatalmas áldozat, amikor fut a szekér.

A szüleim nem igazán gondolták végig, mi minden vár rájuk itthon.Hazajöttünk, és Aput azon nyomban amerikai kémnek tekintették. Minden délután érte jöttek, vitték kihallgatásra, aztán hazaengedték. Kábé annyi realitása volt a dolognak, mintha azt gondolnánk, visszafelé folyik a Duna. Aput csupán a vízilabdáról lehetett volna faggatni, az volt a minden, a nagy szerelem, a munka, a megélhetés meg persze a világhír. Semmi szüksége nem volt egyéb karrierre, mert ebben tényleg csúcs szuper volt. Szó szerint a legnagyobb.

Esténként megbeszélték Anyuval a történteket, úgy tűnt, komoly a helyzet, és talán még komolyabbá is válik majd. „Lehet, téged is előrángatnak majd, Éva, és felteszik neked is az összes ostoba kérdésüket” – mondta egyszer Apukám.

Anyu meg, mint jóval később mesélte, úgy érezte, ellentmondást keresnek kettőjük válaszaiban, amivel bizonyítható, hogy nem ártatlanok, vagyis nyilván kémek, tehát elhatározta, mindenre azt fogja válaszolni, hogy „nem tudom, nem emlékszem”, aztán varrjanak erre olyan gombot, amilyet csak akarnak.

És tényleg, Anyut is bevitték, persze máskor és másvalakihez, faggatták. Hol jártak, kivel találkoztak, kivel, mit beszéltek. És édesanyám, aki  mindig, mindenre jól emlékezett, pengeagya volt, valóban mindenre azt mondta: „Nem tudom, nem emlékszem.”

A kihallgató egyre dühösebb lett, és mivel látta, semmire sem jut, üvöltve azt kérdezte Anyutól: „Mondja, maga  hülye?” Anyukám rámosolygott, és kedvesen így szólt: „Nem tudom, nem emlékszem.”

Hazaküldték, végleg.

Néha ennyi is elég, hogy megvédj valakit, akit nagyon szeretsz, attól, hogy belekeverjék valamibe, aminek soha még a közelében sem járt.