Nemrég lamentáltam rajta, hogy egészen kevés film készült az első világháború sokkjának feldolgozására – ez továbbra is igaz, azzal együtt is, hogy közben befutott egy újabb jelentkező, ha csak érintőlegesen is. A Viszontlátásra odafönt ugyanis csak részben háborús és poszt-háborús dráma a világégés morális rombolásáról – legalább ugyanekkora részben egyszerű emberi hibák, szülő-gyerek terápiás törések végtelenül emberi meséje, némi emberszeretetből, humorból és artisztikumból főzött franciás ízzel.
A tengerentúlon buddy movie-nak, bromance-nak neveznék, rém ízléstelenül, maradjunk annyiban, hogy ez itt két férfi furcsa, bajtársi barátságának története. Két hősünk, Edouard, a csodás rajztehetségű művész és az egykori könyvelő Albert sorsa az első világháború utolsó napjaiban, a lövészárkokban kezd összefonódni. A harcok hosszú ideje megrekedtek, ott van a levegőben a fegyverszünet, a béke illata, és valóban, el is jön, és véget ér ez a borzalom, de azért előtte még utoljára, köszönhetően a – nincs jobb szó – seggfej Pradelle hadnagynak, aki élvezi a háborúsdit, néhány ember a másvilágra jut. Vagy csak majdnem, és nem kizárt, hogy ők jártak rosszabbul.
Így például egyik főhősünk, Edouard, aki, miközben a fegyverszünet előtti utolsó, teljesen felesleges, de legalább gyakorlatilag öngyilkos csatában megmenti Albert életét, elveszíti a saját állkapcsát. Az életét szívesebben adta volna, és abban is biztos, hogy egyébként sem túl szeretetteljes apja nem fogadná kitörő örömmel immáron hadirokkant fiacskáját, kihasználva a háború utáni zűrzavart, elintézteti barátjával, hogy papíron halottnak nyilvánítsák, még kamu sírhely is akad, és így tovább. Közben Edouard nagyon is él, a szomszéd árva kislánnyal még megértetni is képes magát – pedig csak torokhangú hörgésre képes –, sőt, kieszeli az év bizniszét: hősi emlékműveket fog tervezni és eladni a rokonaikat gyászoló gazdagoknak, persze valóban elkészíteni eszében sincs, de a csalást olyan szövevényesen fundálta ki, hogy senki sem gyanakszik, sőt. Legalábbis egy ideig. Ám hőseink újra szembe találják magukat Pradelle-lel, egykori hadnagyukkal, aki a háború vége óta sem lett kevésbé seggfej – az ő és főhőseink macska-egér harcába pedig a múlt szereplői és a hatóságok is belekeverednek.
Mindezt visszatekintésben, Albert elmondásában tudjuk meg, akinek az eset végével el kell számolnia tetteikkel. Ez a keret nem csupán formai eszköz, a történet végkifejletére is hatással van, mert hát a franciák is szeretik a drámai fordulatokat, így érthető, hogy jut belőlük az utolsó másodpercekre is. Ugyanakkor ez Ugyanis a bevezetőben említett dupla bravúr egyik fele Albert Dupontel. Már csak az elvégzett munka mennyisége miatt is, amit Dupontel végigcsinált, Pierre Lemaitre könyvéből vászonra adaptálta a történetet, majd megrendezte a filmet, és főszerepelt benne, a színvonalat is magasan tartva mindeközben.
A bravúr másik felét társa, a másik főszerepben brillírozó Nahuel Pérez Bizcayart szállítja, akit a 120 dobbanás percenként című remek HIV-filmben nemrég láthatott a magyar közönség, itt pedig a filmidő jelentős részében csupán a tekintetével, néhol pedig csak a mozgásával alakít olyat, amilyen néhány kollégájának teljes arccal sem mindig sikerül. Persze az is segít, hogy karakterét nem lehet nem megszeretni, annyira megejtő és érzékeny, és hogy pont úgy kódolva van a figurába a tragédia, mint Bizcayart ábrázatába.
A film ügyesen egyensúlyoz a közönségbarát és a pszichedelikusba hajló művészi hozzáállás között, a tündérmesei jelleg – kis királyfi, gonosz király, hű segítő, őrült kaland, méltó jutalom és büntetés – szépen szolgálja a nézőt, miközben formailag az alkotók néhol megengedtek maguknak némi szabadságot látvány, szimbolika, vagy csak szimpla művészet- és tehetségpornó terén. Így tényleg a legmegátalkodottabb anti-artfilmes néző is érti és élvezi a megtörtnek látszó, de intellektusában, tehetségében győzedelmes szélhámos történetét, pláne, hogy a sok csúfság és szépség között okos humor a kenőanyag. Kell is, a két filmfesztivált – Friss Hús, Titanic – leszámítva siralmas az április felhozatal.
Viszontlátásra odafönt (Au revoir là-haut), 2017 – francia filmdráma, 117 perc – értékelés: 8/10
