„Nem lehet ép ésszel felfogni, ha egy szatyorban elfér az életed”

Fecske a vidéki ház ajtajában fogad, majd rögtön azzal kezdi, hogy a színpaduk közel két évtizeddel ezelőtt nem terápiás céllal alakult, sokkal inkább hasznosan szerették volna eltölteni az idejüket. 2001 őszén értekezletet tartottak a karácsonyi műsorral kapcsolatban, amiben szociális gondozók adtak elő a hajléktalanoknak. A beszélgetés közben kiderült, eggyel kevesebb az alkalmi színész, mint a szerep, jelentkezett viszont egy hajléktalan, hogy ő szívesen eljátszaná. A hatás elképesztő volt, Fecske fejében pedig ekkor fordult meg, hogy mi lenne, ha megfordítanák a dolgot. Nevük jelentése egy rövidítés: A hajléktalanok színpadának első három betűje.

Az étkezőben közben komoly munka folyik. Beindult a főzés, valaki pedig a zsákokból pakolja ki a kellékeket, jelmezeket, nagy a nyüzsgés.

A vacsoránál hét idegen férfi ült velem szemben, az este során pedig mindenki történetét megismerem.

A színpadi lámpák beállítását Laci bácsi felügyeli, ő a felelős a technikai dolgokért.

A József Atilla Színházban voltam színpadi berendező

– kezdi, majd hozzáteszi, mindent, amit ott megtanult, most hasznosítja.

A szállón megőrülünk, ha nem csinálunk semmit. Így legalább van értelme. Nem sok, de van.

A beszélgetésnek hirtelen vége szakad, mert Laci bácsi észreveszi, hogy rossz helyre kerül az egyik vezeték. Egyből rá is ripakodik Lászlóra, aki csak pár hete része a társulatnak és egyébként a legfiatalabb a csapatban. Később újra hozzám fordul.

Két agyvérzést is kaptam, sajnos most már nagyon nehezen mozog az egyik felem, és az agyam sem az igazi, de a feladatot akkor is el kell látni. A mi fizetségünk a taps. Nem vagyunk művészek, csak az alapoknál járunk. Volt olyan fellépés, hogy kaptunk ebédet is, de egyébként önzetlenül csináljuk, érvényesülünk végeredményben. A legjobb talán az, hogy bekerültem egy közösségbe, mert egyébként senkim sincsen.

Volt, nincs

A konyhában a 2009 óta társulati tag Krisztián pucolja a krumplit az esti vacsorához, tőle megtudom: hiába volt otthona, édesapja és ápolásra szoruló nagymamája miatt elveszítette.

Szép életem volt. 24 évesen már volt egy lakásom, de nagyanyámat kellet gondoznom és ezért azt eladtam. Úgy volt, hogy apám abból a pénzből felhúz egy házat vidéken, ahova kiköltözhetünk, viszont kiderült, hogy mire a házszerkezete felépült, minden pénzt elköltött. Tudtam, hogy vannak adósságai, de erre nem számítottam. Utána kerültem a szállóra.

Közben elkészül a rögtönzött színpad, mindenki kimegy az udvarra. A szövegkönyveket nem találja senki, még szerencse, hogy Fecske már ismeri a társaságot, így újabb példányokat oszt szét. Megkezdődik a próba. Gyermekeknek szóló programot állítottak össze, ugyanis holnap egy nevelőotthonban lépnek fel. Elhangzanak vicces nyelvtörők, gyerekszáj idézetek a szeretetről és két humoros színdarabot is megnézhetek majd a kisebbek. A helyzet még kissé kaotikus: előfordulnak hibák, ám ez cseppet sem frusztrálja a társaságot. A próba végére mindenki éhes, de végre eljön a vacsoraidő.

A gulyásleves mellett sör is kerül az asztalra. Azt gondoltam, ez náluk tabu, ugyanis több volt alkoholista is van a társaságban, viszont hamar felvilágosítanak.

Ha tehetném, bármikor ihatnék, nem csak itt. De úgy döntöttem, nem iszok többé. Nem akarom, hogy szétmenjen a májam. Apám is alkoholista volt, majd átment rajta egy teherautó, amikor részegen jött hazafele. Az első feleségemnek is szétrobbant a mája. Akkor még én is ittam rendszeresen. Ebből állt az életem. Aztán beteg lettem, és úgy döntöttem nem ér annyit. Azóta egy kortyot sem iszok.

– meséli Tóni bácsi, akiről kiderül, Vácon három évet húzott le a börtönben, amit a karján lévő tetoválás is igazol. Garázdaság, testi sértés, rablás kötődik a nevéhez.

Az alkohol meghülyítette az agyam. Akkor csináltam őrültségeket. Most talpra akarok állni. Ez a közösség sokat segít. Fecske kicsit olyan, mintha mindannyiunk apja lenne.

Az erősítőre kötött hangfalból AC/DC szól, mindenki beszélget, nosztalgiázik. Kiderül, a színtársulat még a pápa áldását is magáénak tudhatja. Egy szereplés kedvéért volt, hogy reptéren aludtak, de az is előfordult, hogy egy ötcsillagos szálloda vendégei lehettek.

A színpaddal 60 év után először repülőre ülhettem és láthattam az óceánt is

– mondja Laci bácsi.

„Egy szatyor az életed”

Fecske telefonja megcsörren: egy hajléktalan rosszul lett az utcán, bevitték a Honvédba. Mindenki tudta, kiről van szó.

1994-ben volt az első nagy hajléktalanhullám Magyarországon, 1996-ban a második. Sokakat elveszítettünk azóta. Én a Madridi Úti Hajléktalanszállón dolgozom. Az évek alatt mindenkivel összecsiszolódik az ember és valahogy egymás részeivé válunk

– mondja azután, hogy letette, majd hozzáteszi: egyébként nem is akart szociális munkás lenni.

Közöttük valahogy minden fekete vagy fehér. Ők megmondják, ha valami jó, mert jónak élik meg, nincsenek körmondatok. Túlélni ezt a helyzetet ép elmével rettentő nehéz. Például azt, hogy az egész életed egy szatyor. Feldolgozni azt, hogy minden formában egyedül vagy. Nincs bennük a számításnak az a hétköznapi formája, amivel egyébként nap mint nap találkozhatunk.

Hajnali fél kettő,  a férfi pedig lelket önt a még ébren lévő csapattagokba. Van akinek ez lesz az első fellépése, érthető az izgalom. Egy gyors alvás után, reggel nyolckor csatlakozom hozzájuk. Misi bácsi mellé kerülök. Kedvesen mosolyogva jegyzi meg, mennyire emlékeztetem a lányára és büszkén mesél unokáiról is. Azt mondja, emlékszik rám, mi ugyanis egyszer már találkoztunk. Ő éppen diót árult az utcán, én pedig a barátnőimmel voltam. Azt is elmondja, volt az RTL Klubon, méghozzá a Mónika show-ba ment el azért, mert kíváncsi volt, hogyan működnek ott a dolgok.

Misi bácsinak szélütése volt, fél évig kórházban feküdt, és mire kikerült, a felesége elköltötte minden pénzét, ráadásul mindezt már egy új férfival. A férfi a szállóra került, a pereskedés pedig azóta is folyik. A beszélgetés ismét Fecske miatt szakad meg: arra kéri a többieket, próbáljanak egyet indulás előtt. Egyedüli közönségként igyekszem a tőlem telhető legnagyobb tapssal jutalmazni az előadást, ami szinte hibátlanul sikerült.

Európában négy olyan színház van, mint a miénk. Kettő, aki igazán hajléktalan színházzal foglalkozik. Az AHA egy módszertan Magyarországon, mi vagyunk a vezérhajó. De ez nem az én sikerem, hanem az övék. Remélem, be tudjuk bizonyítani, hogy értékeket képviselünk, jelenleg ugyanis ott tartunk, hogy előbb támogatnak bármi mást az emberek, mint a hajléktalanokat. Szó szerint átlépnek rajtuk az utcán. Persze ezen a rengeteg sztereotípia sem segít. A színpad segítségével ebből is megpróbálunk kilépni

– mondja Fecske a próba után.

Azt mondja, hatalmas szükségük lenne például egy kisbuszra is, a társulat most ugyanis csak akkor utazhat, ha a Vöröskereszttől kölcsönkap egy autót. Szintén a Vöröskereszt az, amelyik egy évben kétszer ad lehetőséget arra a táborra, amiben én is vagyok. Laci bácsi meghallja, miről beszélgetünk, közbeszól:

Én azt mondtam, ha olyan beteg leszek, hogy nem tudom már ellátni magam, inkább ne éljek. Ha béna leszek, megyek a vonat alá. Most két agyvérzés után sem akarom feladni. Minden reggel felébredek és örülök, hogy van még egy napom. Itt végre azt érzem, hogy ember vagyok. Van értelme, hogy élek.

Ezután szó nélkül pakolásba kezdenek. Mindenki tudja a dolgát, így hamar elkészülnek. Búcsúznak tőlem, én pedig tőlük.

Kiemelt kép: Horváth Erika / 24.hu