A politikatudománynak az elmúlt fél évszázadban három igazán nagy mestere volt. Jonathan Lynn és Anthony Jay azt tanította meg nekünk a Yes, Minister! című sorozattal, hogy milyen iszonyú erős önfenntartó ösztöne van az államnak és a közszolgáknak, és azt, hogy a bürokrácia sokkal nagyobb úr, mint a politika.
Ennél csak egy furcsa nevű skót ember volt nagyobb tudósa annak, hogy mi is valójában a politika, és hogyan csinálják. Armando Iannucci írta a valaha volt legviccesebb sorozatot – és filmet – a valódi politikáról.
A Thick of It, és az azt követő különálló egészestés film, az In the Loop egy brit kabinetminiszter történetét mutatja meg, a kivenezésétől a bukásáig. Miközben a sarokban szűkölve, sírva nevetünk a poénokon, azt tanuljuk meg belőle, hogy a politika alapvetően ad hoc és esetleges dolog. Többnyire nem egy kiszámított, előre elgondolt sötét tervet hajtanak végre, hanem az emberi butaság uralkodik.
Az In the Loop ennél kicsivel még összetettebb is. A történet azt meséli el, hogy egy szerencsétlen másodrangú brit minisztert hogyan ránt be az amerikai háborús infrastruktúra, hogy támogassa a britek belépését az Irak elleni konfliktusba. A történetből semmi nem igaz, és valószínűleg mégis pont így történt az egész.
És itt kapcsolódunk rá Iannucci legújabb filmjére, a Sztálin halálára. A film a vártnál kicsit nagyobb felhajtással indult, miután Oroszországban gyakorlatilag betiltották. A premier előtt nem sokkal visszavonták a terjesztési jogot, mert az orosz hatóságok szerint megszégyeníti a nemzeti szimbólumokat és emlékeket, sőt, egyenesen szélsőségesnek bélyegezték, mert képes volt viccet csinálni olyan karakterekből, mint Georgij Zsukov, a vörös hadsereg egykori vezérkari főnöke, a Szovjetunió marsallja, aki legyőzte a fasizmust és a nácizmust. Az orosz kulturális miniszter szerint pedig a film idiótának állítja be Zsukovot. Egyébként ez nem igaz, de a felháborodás érthető, Zsukovot Oroszországban megkérdőjelezhetetlen tekintélyű hősként tisztelik, a magyar történelmi személyek között talán Szent István áll hasonló szinten.
A Sztálin halála, meg fognak döbbenni, Sztálin haláláról szól. Illetve arról az időszakról, amikor Malenkov, Molotov és Berija irányították a Szovjetuniót, majd a puccsról, amelyet Hruscsov Zsukov marsall támogatásával hajtott végre ellenük, végül az egész Szovjetunió talán legvisszataszítóbb emberi lényének, Berijának a kivégzéséről.
Ahogy a jelenleg élő talán legkomolyabb nyugati Oroszország-szakértő, Mark Galeotti írja, az sűrűn be szokott sülni, ha egy ilyen történelmi film túl komolyan veszi magát, és erre remek példa Churchill és a Legsötétebb óra.
A Sztálin halála pár hétbe sűríti össze a Szovjetunió második vezetőjének halála utáni cselszövéseket és puccsot, és ez jót tesz neki. Egyébként ha a tények néhol megváltoztak is, a film még mindig igazabban ábrázolja a szereplőket és az eseményeket, mint várnánk tőle. Ez pedig pont azért van, mert Armando Iannucci az egyik legérzékenyebb és ügyesebb rendező, ha politikai szatíráról van szó.
A film maga sajnos messze nem olyan vicces, mint mondjuk az In the Loop volt, de egy csomó más dolog kifejezetten jó filmmé teszi. A színészek fantasztikusak, főleg a Zsukovot agresszív vörösnyakú katonaként ábrázoló Jason Isaacs, és Simon Russell Beale, aki még Lavrentyij Beriját is képes volt pillanatokra szórakoztatóvá tenni. Az is csodálatos, hogy a történelmi szereplőkre első blikkre egyáltalán nem hasonlító színészek valójában – Berija kivételével – szinte teljesen úgy néznek ki, mint azok, akiket megformáltak. Steve Buscemi tökéletes Hruscsov, ahogy Jeffrey Tambor is kiváló Malenkov lett.
A film betiltásának több oka is lehet. Az egyik az, hogy Oroszországban a Krím annexiója óta elképesztő tempóval tombol a patrióta filmgyártás, és egyre erősebb a Sztálinnal és a dicső szovjet múlttak kapcsolatos nosztalgia is. Emiatt nehéz is lenne megróni az oroszokat, hiszen az Egyesült Államokban hetven éve győzködnek mindenkit a filmek arról, hogy a második világháborút az amerikaiak nyerték meg, és nem mondjuk az oroszok.
Vlagyimir Putyin, ha megnyeri a mostani orosz választásokat (meg fogja), második elnöki ciklusát tölti majd egymás után. Ha nem módosítanak alkotmány, akkor az addigra viszonylag idős Putyinnak ismét el kell játszania azt, hogy formálisan átadja a hatalmat valakinek, lehúz öt évet miniszterelnökkként, majd a nyolcvanadik életéve környékén visszatér az elnöki székbe. De erre igazából senki nem számít Oroszországban, és az már tisztán látszik, hogy a következő pár év Putyin utódlási harcairól fog szólni Oroszország erős emberei között.
A Sztálin halálában erre az egészre tökéletes metafora az, amikor a négy nagyhatalmú ember körbeállja az agyvérzést kapott, saját vizeletében és hányásában fekvő Sztálint. Igazából senki nem szeretné, hogy életben maradjon, de kicsit mindenki úgy csinál, mintha tenne érte valamit, hogy ez megtörténjen. Végül az a megoldás születik, hogy bizottságot kell összehívni, hogy orvost hívjanak-e, mert ezt a döntést a szovjet népnek közösen kell meghoznia.
Nehéz mérce az, ha valakinek a filmjeit a Thick of It-hez, vagy In the Loophoz kell hasonlítani, de Iannucci sorozatai közül igazából a Veep is elég erős volt. Ezt az összehasonlítást nem is bírja el a Sztálin halála, pedig az utóbbi időben ez talán a legigazabb film, ami Oroszországról készült.
Sztálin halála (The Death of Stalin), 2017, 107 perc. 8/10
