A majd tíz évvel ezelőtti romagyilkosságok nemcsak a kioltott emberéletek miatt tragikusak, hanem azért is, mert a bíróság által is elismert nyíltan rasszista indíték révén lesújtó képet adnak a magyar társadalom állapotáról.
Azonban az erről játékfilmet forgató Bogdán Árpád meglepő módon mintha ezt egyáltalán nem így gondolná.
A Berlinale Panorama szekciójában bemutatott Genezis – a címre még visszatérünk – klasszikus, fejezetekre osztott struktúrában meséli el az egyéni sorsokra kihegyezett, többször kifejezetten melodramatikusra hangolt történetet. Három különböző szereplőt követünk ugyanazon eseménysor kapcsán. Ez a megoldás akkor szokott izgalmas lenni, mikor a verziók mindegyike új, fontos részleteket, információkat tesz hozzá az egészhez, így biztosítva a folyamatosan megújuló értelmezést ugyanahhoz a történethez. A Genezisben azonban ez két ponton megbicsaklik, ami rámutat a film egyik fő gyengeségére, a forgatókönyvre, és az abból kibomló koncepcióra. Egyrészt az alaptörténetről minden lényeges információt megtudunk az első részben, a másik kettő semmi lényegeset nem tud hozzátenni. Másrészt az utolsó fejezet eseményei időrendben az első kettő után kezdődnek, tehát esélyük sincs egy újabb, megvilágító verzióját bemutatni a korábbiaknak.
Ez azonban csak a kisebb, ha tetszik, műfaji probléma, ami pusztán az elbeszélés módját és annak élvezhetőségét érinti. Ami sokkal súlyosabb, hogy számomra nem világos: egy egész országot megrázó rasszista gyilkosságsorozat kapcsán miért annyira fontos egy a környéken lakó hányatott sorsú tinilány (Illési Enikő Anna), vagy egy az ügy képviseletét végül el nem látó ügyvédnő (Cseh Anna Mária) története, hogy őket tegyük meg egy-egy fejezet kulcsfigurájának. Ezek olyan mellékszálak, amelyek a film egészét nézve pusztán arra alkalmasak, hogy rámutassanak: a gyilkosságok áldozatain, illetve a roma közösségen kívül mások is vannak, akiknek életét megrázta ez a bűncselekmény.
És ezzel elérkeztünk a Genezis legnagyobb problémájához, az eset médiareprezentációjának kérdéséhez. Ez a film ugyanis a nyilvánvaló jó szándék ellenére nem más, mint „szerecsenmosdatás”: az elkövetők egyikének (Ravasz Tamás) emberközelbe hozása, valamint egyéb ügyek bekapcsolása révén relativizálja a gyilkosságsorozat jelentőségét, és felmenti magát a rendszert a felelősség alól. Már az is árulkodó, hogy egy elvileg romagyilkosságokról szóló film kétharmadában alig szerepelnek romák, azonban sokkal súlyosabb, hogy az itt most el nem árult történet és végkifejlet azt hangsúlyozza, hogy
Ezen a ponton kell megemlítenünk Fliegauf Bence 2011-ben pont itt Berlinben Ezüst Medvét nyert alkotását, amely szintén a romagyilkosságokat dolgozta fel. Bár a Csak a széllel médiaszociológusok szerint voltak problémák, szerintem egyik nagy érdeme éppen abban állt, hogy rengeteg figyelmet fordított az egész társadalmat átható, lappangó, hétköznapi szófordulatokba és gesztusokba rejtett cigányellenességre, amivel azt sugallta, hogy ezek a gyilkosságok egy sokkal nagyobb probléma tünetei csupán. Úgy tűnik, mintha Bogdán Árpád ezt a diskurzust kívánta volna megfordítani azáltal, hogy a gyilkosságok jelentőségét egyéb, kisebb-nagyobb tragédiák és traumák közé helyezéssel csökkentette (például nemi erőszak, balesetben meghalt kisgyerek, idegösszeomlás, hallássérültség, kutyajárvány).
Bár sokat gondolkodtam rajta, sajnos a címet csak úgy tudom értelmezni – vigyázat, spoiler következik –, hogy a film azt sejteti, mintha minderre a szenvedésre és pusztításra az utolsó jelenetben ultrahangon megjelenő újabb gyermek megszületéséhez, egyfajta ószövetségi, noé-i értelemben vett megtisztulás miatt lenne szükség. A félreértés elkerülése érdekében: biztos vagyok benne, hogy Bogdán Árpád ezt nem így gondolja, de valamiért nem látta be, hogy filmjének címéből és szerkezetéből ez a következtetés vonható le.
A Genezis legnagyobb érdeme Dobos Tamás operatőr és Politzer Péter vágó munkája, amelyek színvonalasan valósítják meg a koncepciót: a szépen (időnként talán szépelgően) szerkesztett képek az egyénre fókuszálnak, a kompozíciók előterében sok beállításban valamely főszereplő arcközelijét látjuk. A film képi és hangi világa elsősorban az érzéki, testi tapasztalatokra fókuszál, a szereplőkkel együtt látunk, hallunk és időnként izzadunk, így válik az individuális, zsigeri benyomás a Genezis középponti elemévé. Azonban a szinte minden esetben papírízű, mesterkélt dialógusok, a valószerűtlen szituációk és apró forgatási hibák (a gyújtogatás kipróbálásához használt kiégett autó már két-három jelenettel korábban megjelenik egy beállításban) tovább erősítik azt a kínzó érzést:
Borítókép: Berlinale
