#MeToo – tettem ki én is, persze, mint ahogy gyakorlatilag tényleg minden nőtársam, mármint aki követi, mi is történik körülötte a világban.
És igen, közben, több férfi is jelzi (feltételezem egy részük azért, hogy bagtelizálja az ügyet), hogy őket is érte zaklatás, de azért lássuk be, hogy a legtöbb szexuális abúzus a nőket éri, mutatva, hogy a nőket még mindig sokan másodlagos lényként, másodosztályú állampolgárként kezelik. Mert megtehetik. Mert nincs retorzió.
Torz csönd van, lapulás, gyalázat.
Kerültek ki sorra a történetek. És jöttek persze a reakciók. Talán nem vagyok egyedül azok között, akiket a spontán kialakult kampányra adott spontán reakciók a tényeken felül is duplán kikészítettek. Van, aki – és igen, pasi – kiírta, hogy idegesíti az egész, unja ezeket a picsogásokat (konkrétan ezt a szót használta), meg hogy miért épp most kell ezzel jönni.
Mintha nem fogná fel a közösségi megszólalás felszabadító erejét. Hogy valóban segít, ha nem egyedül kell cincogni, hanem látod, hogy hadsereg áll mögötted. Hogy vannak sorstársaid. Hogy nem kell egyedül lapulnod és szégyenkeznek tovább, mert a közösség kikiabálja, hogy nem, nem te vagy a rossz, nem kell magad megalázva érezned. Mert nem a te bűnöd és nem a te szégyened, ami történt. Ellened vétkeztek, és elhitették veled, ezt megtehetik.
Hány olyan nőt ismerek, akinek évekre tönkrevágta a szexualitását az abúzus! És hányat, akiből most valósággal kiömlik az egész!
Persze érdekes megnézni a gyújtóbombát. Mert az alap nem a puszta zaklatás, hanem konkrétan a hatalommal összefonódott zaklatás esete volt. Mikor gyakorlatilag az, akinek a kezében van a sikerünk (sorsunk, munkánk, jövőnk) ezzel visszaélve
Csak éppen a bomba túl nagyot robbant. És nyilvánvalóvá vált, ez nem csupán színésznők ügye, nem csak a művészvilágról szól. Nem is csak a munkahelyi szituációkról. Hanem minden szituációról, ahol nőt egy férfi részéről bántalmazás ér. Mert azt sugallták nekünk, abban nőttünk fel, hogy a férfi mindig domináns. Mindig főnök. Mindig felettünk áll. Ezt mondta a hatalom, ezt mondták a munkahelyi viszonyok – „nekem egy nő ne dirigáljon!”, „nő vagy, kevesebb a fizetésed”,
Szóval azt tanultuk, abba nőttünk bele, hogy nekünk minden, de minden szituáció hatalmi szituáció. És el kell viselnünk. És a fogunkat is úgy kell összeszorítani, hogy az bájos mosolynak látsszon. Mert ha nem így teszünk, mi vagyunk a hibásak. Ma például kitettem a falamra egy művészeti projektemből egy fotót. Sok látszik belőlem, valóban, de még csak meztelen sem vagyok. Elkezdtek özönleni a levelek.
Szép gondolatok, ugye? És ne higgyük, hogy a macsóizmusra nevelt férfiak nem így viszonyulnak a nőkhöz. És a #MeToo üzenetén csak háborogni tudnak, túlzásnak, ócska panaszkodásnak, nevetséges feministáskodásnak nevezve az egészet.
Az egész a Weinstein-botrányból indult, ami persze hűen mutatja Hollywood szemforgatását, még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy az egész egy szimpla lejárató kampány, és egyáltalán nem nőügy áll mögötte. Hiszen az álomgyár gyakorlatilag a kezdetektől nyíltan hirdette a szereposztó díványok szerepét, a nőket gyakran színésznőcskéknek aposztrofálták, a kártyák felfordítva:
(Ami nem jelenti azt, hogy csak és kizárólag így lehetett boldogulni, de a producerek ágya sokszor volt trambulin a sikerhez. Persze nem feltétlenül úgy, hogy ’na, feküdj le velem ezért a szerepért’, hanem elég volt úgymond kedvesnek, odaadónak tűnni, mozdulatokkal és gesztusokkal ígérni, és
Vagy ez csupán a mítosz?
Nem, nem hinném, már csak a saját tapasztalataim okán sem. Több művésztársam még természetesnek is vette, hogy a szexen keresztül (és hangsúlyozom, nem úgy, hogy azt mondom, lefekszem veled, ha én kapom a szerepet, vagy ha engem hívsz ide-oda, ha nekem ítéled a támogatást, nem ilyen direktben!) jut előnyökhöz.
Még az egyetemen is nyílt titok volt, melyik tanárhoz kell miniben és átlátszó blúzban menni vizsgázni. És tudni lehetett, melyik oktató mennyi hatalommal bír, azt is, a HÖK-ben ki felel a szociális támogatásokért,
Mert így ment/így megy ez. És akik nem vették természetesnek, azok belebetegedtek. Te jó ég, én hány ocsmány dolgot hallottam magamról. Hazug hencegéseket, ilyen-olyan pletykákat.
Én ezeket a szinten aluli szavakat is abúzusként éltem meg, mert ezek is azok. Ki formál jogot a hazugságokra? Mi hatalmaz fel erre valakit? Tovább árnyalja a képet, hogy több nő is kiírta, hogy lassan a testtel, sokaknak ez direkt eszköz, csak így tudják elképzelni az előbbre jutást, ez a nők útja, hallgasson el a káráló antinőbanda, egy nő simul, egy nő belemegy, a nőt azért szeretjük, mert odahajol és teszi a dolgát, vagy legalábbis tűr. Szerintem ez is a társadalom és a nevelés sara. És nem látom a törekvéseket.Weinstein nevétől hangos most minden, pattannak ki az ügyek.
De hol a többi név? Miért nem hangzik el a többi? Nem ér a nevem? Miért a kussolás?
A hatalom megváltoztat. A hatalom azt az érzést kelti, hogy fölötte állsz mindennek. De főleg a nőnek. De ha kiordítanánk a neveket, ha a hatalmasok tudnák, hogy a tettük nem kerül a lelkünk szégyen-széfjébe, más lenne a helyzet.
Neki jobb az ügyvédje, kicsinál, utánad nyúl, ellehetetlenít. Ha nincs bizonyíték, bezárul a kör. Ha van, összezárnak és lesöpörnek. Részeg voltál, nevetnek a szemedbe. Amúgy is csak egy ribanc voltál, kacérkodtál, megérdemelted, ez a büntetésed,
Na, hátha ezt a falat töri át a sok történet, a sok sikoltás, hogy velem is, velem is megtörtént, ne történhessen meg többé.
Én is hallgatok, pedig velem is megesett persze, többször, akkor is, mikor már sikeres szerző voltam. Az egyik esetet annak idején a Magyar Narancs oldalán vezetett Seggfejkatalógusom első esetei között jegyeztem. Egy laptulajdonos invitált a lapjához, mesés fizetést ígérve. Már mindenben megállapodtunk, mikor a szerződés aláfirkantása előtt közölte az apróbetűt. Hogy miben kell még a rendelkezésére állnom.
Azt hittem, elhányom magam. Mocskosnak éreztem magam. Én. Pedig nem voltam a szennyes. De lám, én sem mondom a nevet. Mert utánam tud nyúlni, el tud lehetetleníteni. És mivel tekintélyes, neves ember, neki hinnének. De azt sem csinálom, mint például Björk, vagy még páran, hogy kenek, maszatolok. Meg is nevezek meg nem is, Szóval nem könnyű a helyzet. Ma már több esély van magnóra venni, bizonyítékokat gyűjteni. Tegyük meg. És elő a nevekkel aztán. Bátran. Nem csak magunkért. Mindenkiért. Igen, a férfiakért is. Mert nem mindegy, hogyan élünk egymás mellett. Mennyi sérelemmel és fájdalommal. A #MeToo bebizonyította, hogy van hangunk. Fel kell tekerni a hangerőt.—
Ezt a versemet tavaly írtam, az Élet és irodalomban jelent meg, még mindig aktuális. Akkor épp egy barátnőm kiborulása hívta elő, de évek óta érlelődött bennem. Van benne saját történet is. Nyilván. És nyilván hallgattam.
Végtelen
Rita
Neki a hűtőpultnak, a raktárban savanyú tejszag.
Ilyen a mellecskéd, játszadoztak, heccelődtek ujjai a zacskóval.
Lássuk azt a mellecskét, ez vigyor, ez taszítás, nagyon közel.
Nem tudom, honnan volt erőm. Rúgtam. Karmoltam.
A Boltos Józsi, így hívta mindenki, hát az isteni jó fej!
Hideg a hátnak, sajt és túró, fehér, ragad, áporodott.
Csak megcsúsztam, kacag a jó fej később, előfordul mindenkivel.
De a neje sírt, hallgassak, hallgassak, „ő ilyen vicces, tudod”.
Gyöngyi
A rongybabám vagyok, nem is kell lefogni.
Kerek baba, szétvetve, ő talán már az utolsó.
Az egyikük ordított, ebből geci nagy gáz lesz.
Pár utcával lejjebb löktek ki az autóból.
A füttyögéstől mindig megfájdul a fejem, migrén.
De akkor tetszett, az ereje, az üressége, az éle.
Juli rángatott, rossz arcok, húzzunk el gyorsan.
Később valahogy visszabuszoztam a Moszkva térre.
Kati
arcomhoz ér beszél mit mond nem értem hajamhoz ér
vállamhoz kap szuszog nyálcsepp a szájszél bontja már a copfom
támaszkodik nyel nekem dől szuszog beszél tovább nem értem
a padlón gyűrődnek a bélyegek liheg zihál az én szobám az otthon
a kisrókás kiáltom ezt meg ő nem érti
sóhajt szuszog felnyög a végén hosszan harákol
a rongyzsebkendővel végül az én arcom is végigtörli
a kedves lengyel bácsi az IBUSZ szobából
Hajnalka
A lánynevelőnél, az alagútban már tényleg féltem.
Éjfél elmúlt, gyalog indultam haza.
Hangosan énekeltem, már csak néhány utca.
A lány testét nem néztem, de véres volt a haja.
Már csak néhány utca, rohanni kezdtem,
alig találtam a zárat, úgy remegett a kezem.
Apám üvöltött, máskor szóljak, jön értem,
kész szerencse, hogy nem történt semmi sem.
Niki
Anya a szemben lévő tömb egyik ablakában énekel,
áthallatszik, persze, repdes a házak között a hangja.
Anyád megint megkúratta magát, hallom a hátam mögül.
Nem vagy különb te sem. Ezt már a hátamnak mondja.
A fülem hallja, szemem anyán, az izzadságot érzem.
Mindent érzek, épp csak kellemetlen.
Itt bent teljes sötét, lehet, nem is így volt.
Anya megint elrontja a refrént. A lemezt elő kell majd keressem.
Lola
„She was a showgirl with yellow feathers in her hair”,
zúgott az üdülő, vastaps, kész hölgy, ez ám a búcsúest!
A ruhácskám is úgy van vágva, hogy táncolok, de édes!
És a rúzs! A csillogó kis ajkam! Meg kell zabálni, nem?
„Music and passion were always in fashion”,
de később a partra már nem szűrődött át a zene.
Másnap mindenki hazautazott,
és a hiányzó tollakat nem kereste senki se.
Magda
Ritkán jött haza, de már a lépteit is felismertem.
Hazudni bűn, mondta a papa, ne hazudj Magda.
Hát innentől nem szóltam egy szót sem.
Se a nyálról a számban. Se a kézről a bugyimban.
Kerekecske, gombocska, lehelt rám, nevetett,
a nyulacska hol szalad, na merre szalad, kislány?
Szőrös- e már az a huncut, virgonc kis nyuszi?
Nyalom a szívedet, nyalom azt is, bízd rám.
Emese
A kémiaszertárba jártunk, legtöbbször a nagyszünetben.
Ez Sors! Ez Végzet, a Legnagyobb Titok, csak a miénk!
És nevettem, ugyan már, tanár úr, én készültem!
De ő mindig feszült volt kicsit, nem értettem, miért.
Aztán könyörgött, szinte csúszott-mászott,
majd fenyegetett, hogy megöl, ha köpök.
Tényleg nem beszéltem róla, azóta sem.
Mert mindig a hallgatás. Az, ami közös.