A kormány és a vele szövetkező önkormányzatok mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék a civil szervezetek működését. Az Auróra kicsinálása csak az egyik – igaz, nagyon is jellemző – tünete ennek a törekvésnek.
Pár évvel ezelőtt néhány barátommal elkezdtünk ételt osztani Budapest belvárosának egyik terén. Az ötlet a kedves kocsmánk szakácsától jött. „Unom már, hogy csak vastag turistáknak főzök, miért ne etethetnénk rászoruló embereket?” – mordult fel egy karácsony előtti éjszakán, aztán azzal a lendülettel vissza is bólintott a söröskorsójába. „Tényleg, miért is ne?” – szaladt végig a kérdés a társaságon – és a következő vasárnap már cipeltük is a teli kondérokat a térre. Kicsit túlbecsültük a keresletet, száz emberre főztünk, de jó ha harmincan eljöttek. Aztán ötvenen. Aztán százan. Kétszázan. Kétszázötvenen. Jó kajákat főztünk, sok hússal, hamar híre ment az osztásnak. Volt olyan vasárnap, hogy háromszázötven embert etettünk meg, és jutott még repeta is.
Eleinte illegálisan osztottunk. Nem volt se területfoglalási engedélyünk, se ÁNTSZ-papírunk, se gumikesztyűnk, se folyóvíz. Pénzünk se nagyon – volt viszont szociálisan érzékeny vendéglátós ismerős, jószívű zöldséges, segítőkész hentes, pék. Sok mindent ajándékba kaptunk, amire meg végképp költeni kellett, azt a környék vendéglátóhelyein kirakott perselyekbe dobott pénzből vettük meg. Kicsik voltunk – csak egy maroknyi naiv, idealista ember –, de lelkesek. Hamar megtanultuk, hogyan lehet a Facebookon önkénteseket toborozni, pénzt gyűjteni, felajánlásokat szerezni. Gyorsan nőttünk, és ahogy nőttünk, egyre nagyobb lett az önbizalmunk is.
A fiatal biológus, a holtfáradt egyetemista, az agyondolgozott, de mindig jókedvű szakács, a csóró újságíró mellett hamarosan már jól menő vállalkozók, budai úriasszonyok, jószándékú nyugdíjasok pucolták a hagymát, kevergették a ragut, porciózták a süteményt. És persze ott volt a Meske meg a Karcsi is. Ja, meg a Bandi; a Bandi egy főnyeremény, soha nem láttam még senkit, aki akkora hittel, szeretettel és profizmussal vetette volna bele magát valamibe, mint ő.
Egyre többen lettünk. Ételt osztani jó dolog – még akkor is, ha először nagyon szíven üti az embert, amikor a nyomorral szembesül. A nyomor különböző szintjeivel és minőségeivel: mert a közhiedelemmel ellentétben ingyenkonyhára nem csak hajléktalanok járnak, beáll a sorba a sokgyerekes, munkanélküli apa, a gyerekét egyedül nevelő anya, a vidékről feljött, kószáló fiatal is. Meg a nyugdíjas pár, azok, akiknek hétről-hétre dönteniük kell: laknak vagy esznek. Akik minden vasárnap felveszik a legjobb ruhájukat, kézen fogják egymást, lejönnek a térre és beállnak a sorba. Leszegett fejjel, szégyenkezve, szerényen, mert az, hogy be kell állni a sorba, azt jelenti, hogy már nem tudnak gondoskodni magukról – és persze azt is, hogy a család, a gyerekek sem tudnak vagy akarnak gondoskodni róluk.
Mert azzal az érzéssel mehet haza a térről, hogy ahelyett, hogy közömbösen vagy szégyenkezve, elfordított fejjel elsétált volna a az utcán kéregetők mellett, esetleg az öklét rázva dühöngött volna a „büdös hajléktalanok” miatt, tett valami hasznosat. Tett valamit egy probléma megoldásáért, ami rajta kívül mindenki mást is nyomaszt, az egyszerű városlakóktól a hajléktalanokra ráküldött rendőrökön át a politikusig, aki legszívesebben kitakarítaná őket a közterekről. Mert tudja, hogy rá, a csupalyuk szociális hálót foldozgató civilre, szükség van. Hogy hozzájárul ahhoz, hogy a saját és a körülötte lévő emberek számára is élhetőbb legyen a hely, ahol lakik, dolgozik, gyerekeket nevel – él.
A civilekre szükség van. Szükség van rájuk, mert olyan feladatokat látnak el, amelyeket az állam vagy a város nem tud vagy nem akar ellátni. Ezért is olyan szomorú, hogy a kormány Gyurcsány, a baloldal, a menekültek, Brüsszel és a szabad sajtó után éppen a független civil szervezeteket pécézte ki magának, mint a legújabb legyűrni való ellenséget. Azokat a társadalmilag érzékeny, tudatos és felelősségteljes aktivistákat és önkénteseket, akik a saját szabadidejükben, egy-két ritka és örvendetes kivételtől eltekintve teljesen ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül hajlandók tenni a náluk elesettebb, gyengébb, rosszabb helyzetben lévő emberekért. A hajléktalanokért, a nagycsaládosokért, az idősekért, a cigányokért, a lakhatási szegénységben élőkért, a melegekért, a fogyatékossággal élőkért, a háború elől menekülőkért, az elnyomott vallási vagy nemzetiségi kisebbségek tagjaiért, a szenvedélybetegekért, a mélyszegénységben tengődő gyerekekért – a segítségre szorulókért.
Ezért olyan szomorú, hogy a kormány kegyét leső önkormányzatok sorra záratják be, lehetetlenítik el azokat a helyeket, ahol a civilek találkozhatnak, dolgozhatnak, szerveződhetnek, gondolatokat cserélhetnek egymással. Először a Tűzraktér, aztán a Sirály esett el; de az elmúlt hónapokban sorra került az egykori Közvágóhíd területén működő R33 és az Auróra is. Nemrég minket is elzavartak arról a belvárosi térről, ahol már évek óta ételt osztottunk a rászorulóknak.
Azoknak a rászorulóknak, akik közül sajnos sokakra éppúgy hatással van a kormány civilellenes propagandája, mint az egyszeri Fidesz-szavazókra, akik éppúgy benyelik a norvégozást és a sorosozást, mint a békemeneten masírozó Marinéni és Gyulabácsi. Hozzánk is visszajutott, hogy az terjed a téren, százezreket keresünk az ételosztással. Ráadásul éppen az egyik legkedvesebb törzsvendégünk indította el a pletykát; amikor megkérdeztem tőle, honnan veszi ezt a sületlenséget, csak annyit mondott: „Mindenki tudja, hogy a Soros alaposan kitömte a tiétekhez hasonló civil szervezetek, ráadásul a migránsoknak is adtatok enni, ne mondjátok már, hogy a két szép szemünkért segítetek! Különben is, milyen lúzerek lennétek, ha ingyen osztogatnátok itt a zabát a sok csóringernek!”