Kis ország vagyunk, nekünk csak egy csőcselékre telik. Kis ország vagyunk, nekünk csak egy elitre telik.
Azért jelentkezem Királyhegyi Pál mondásával és annak parafrázisával, hogy már a szöveg elején összekeverhessem a csőcseléket és az elitet. Méghozzá azért, mert azt állítom:
A posztmodern látványvilágnak, a valóságon túli politikának köszönhető, hogy általános társadalmi megbecsültségnek örvendhetnek társadalmunk legelvetemültebb árulói.
Ez már nem az az időszak, amikor egykor munkaszolgálatos zsidókat önfeledten rugdosó honfitársaink aztán már ávós maskarában tépkedtek elégedetten körmöket. Itt már nem kell bepiszkolnia a kezét annak, aki elég könyörtelen, cinikus és hitetlen ahhoz, hogy saját jólétét válassza a közösség igazsága helyett. Itt ugyanis már elmostak minden erkölcsi, morális normát, mintha már nem lehetne tudásunk arról, mi a jó, mi a gonosz, mi a helyes, mi a helytelen, mi az, ami erkölcsös, és mi az, ami erkölcstelen.
Ő az a gyáva ember, aki a nevét, az arcát sem adja árulásához. Simán, csöndben aláírja, hogy a magyar állam tulajdonában álló cég a magyar emberek pénzéből több mint félmilliárd forintot adjon a csak posztmodern politikai bohóctréfaként értelmezhető Békemenet-bulika szervezőinek. Ő nem néz a szemünkbe, ahogyan nem néznek azok sem, akik tömegmédiumokat állítanak a hazugság szolgálatába. Ahogyan nem néznek azok sem, akik állami cégeknél írják alá a kifizetéseket a pártközpontból érkező utasításoknak megfelelően. Ahogyan azok sem, akik menedzselik azokat a közbeszerzési eljárásokat, amelyeknél már a kiírás előtt meg lehet tartani az eredményhirdetést. Ahogyan azok sem, akik multinacionális vállalatok vezetői posztjain ülve aláírják például a felcsúti futball támogatásáról szóló megállapodásokat.
Ez utóbbi magyarázhatatlan aktus legalább olyan fontos válságtünet, mint az ismeretlen MVM-vezér cinikus együttműködése. Amikor ugyanis azt látjuk, hogy multik és magyar topcégek rohannak szponzorálni a felcsúti futballt, tudnunk kell, hogy éppen elárulják értékeinket, politikai közösségünket.
Mert nincs racionális, piaci logikával, lokálpatriotizmussal indokolható oka a kiemelt figyelemnek. Elvégre tudásunk szerint a befektető a pénzét oda teszi, ahonnan a megtérülését reméli: marketingpénznél várhatja, hogy növekedjen a márka értéke, a termékéből többet adjanak el és így tovább. Esetleg régiós identitását erősíti, ha a helyi klubot köti magához.
Márpedig ha Orbán Viktorba fektet valaki, akkor nem azért teszi, mert abban reménykedik, hogy Prosser támadó cseleinek köszönhetően telt ház lesz a stadionban, majd BL-t nyer a csapat. Hanem mert más területen várja befektetése megtérülését. Azaz amikor Orbán magánbuliját támogatja, az állam, a közösség lehúzásában reménykedik: közbeszerzési győzelemben, megrendelésben, az állammal kötött külön megállapodásban, extra adókedvezményben.
Így működik ez ma Magyarországon – vonják meg vállukat az érintettek. Például a Polt család, amelynek története tanmese. A Polt Péter vezette ügyészség nem vizsgálódott, ugye, minden idők egyik legnagyobb közpénz-privatizációs ügyében, amikor a Matolcsy György vezette jegybank 260 milliárdot szórt szét az ismeretségi körben. Nem vizsgálódott, de Polt Péter felesége közben a jegybank egyik vezetője, jegybanki alapítványoknál is pozícióban van, havi 5 milliót keres az MNB-nél. És felel a személyzeti ügyekért. És akkor odakerül az MNB-hez dolgozni Polt Petra, Polt Péter leánya, aki pályakezdőként havi bruttó fél millióval számolhat.
Ha egy ilyen történetet végigolvasunk, nem is az összefonódások, a lehetséges korrupciós kockázatok a legszomorúbbak, hanem az ifjabb nemzedék karaktere, jelleme. Ha a család arra törekszik is, hogy állami helyen, családtagok közelében helyezze el az ifjút, benne lehetne annyi, hogy akarjon teljesíteni, versenyezni. Már csak azért is, mert az elit tagja, édesapja és annak felesége az ország legjobban kereső emberei között vannak, minden bizonnyal mindent megtettek taníttatásáért, anyagi gondokkal aligha küzdött életében.
Mégis a jegybankba megy.
Mert ez a világ az, amelyhez nem érdemes tartozni, amelybe nem érdemes törekedni, amellyel csak szemben állni érdemes. Mert ez szünteti meg Magyarországot. Ott ugyanis nincs Magyarország, ahol a társadalmi mobilitással szemben áll minden struktúra, ahol a kapcsolati tőke adta előnyt lehetetlen ledolgozni, ahol tehetségek, irdatlan munkát végző fiatalok tömegeit zárjuk a kitaszítottak börtönébe, ahol állami vezetők gyerekei állami helyekre igyekeznek, ahol politikusok gyerekei kiskirályokként éldegélnek.
Ők ugyanis azért kötnek kompromisszumokat, hogy éljenek. Annyit keresnek ugyanis, hogy éljenek, de annyit már nem, hogy éljenek. A pénz elég a mindennapokra, az éhezés elkerülésére, de semmire, ami élhetővé teszi a mindennapokat. Aki rajtuk kéri számon a lázadást, a felháborodást, annak hamis a haragja.
Az igazi haragnak ugyanis azok felé kell irányulnia, akik gazdagszanak gyávaságukon, alkujukon, akik karriert építenek a rendszerben, amely a kevésbé szerencséseket elnyomja.
Így, ha valaki felelőst keres azért, mert ezzé lett magyar hazánk, szemét vesse az ismeretlen MVM-vezérekre, a Polt Péterekre, a NER-arisztokrácia ifjabb nemzedékére, a némán tűrő, állami bizniszekkel vigasztalódó milliárdosokra.
És ne tévesszen meg senkit, hogy közben a gazdagok létrehoznak egy-két alapítványt, amellyel támogatják a szegény gyerekeket, mert ezek – fájdalom – minden jó szándékuk ellenére a struktúrát konzerválják. Sőt, akár cinikus gesztusnak is mondható azok részéről támogatási projekteket indítani, akik közben újabb alkut kötnek az állammal hetvenharmadik milliójuk vagy milliárdjuk megszerzésére.
És akik eddig megkötötték alkujukat, ezután is megkötik. Csak egy valami nagyon fontos, hogy amikor vége lesz, mindenki jól emlékezzen arra, mit tett ebben az időszakban, melyik oldalon állt.
Már csak azért is, mert most viszonylag egyszerű választani. Az egyik oldalon ugyanis ott van Orbán Viktor és felcsúti kalandparkja, Mészáros Lőrinc meg Rogán Antal meg Habony Árpád. Mellettük biztosan nem lehet ott az igazság, csak velük szemben.
Fájdalmunkra, Magyarország.
