Az első éjszaka
Az első éjszaka a tatamis szobában nem várt meglepetést tartogatott. A nyolcvanéves faházat vékonyka deszkákból tákolták, ráadásul tizenhét évig nem lakta a gerendák belsejét lakmározó rovarokon kívül senki sem, így aztán, amikor este tíz felé hűlni kezdett az idő odakint, ugyanez történt odabent. Mindez nem jelentett volna gondot, ha ez a hűlés nem tart reggel hatig, illetve, ha tudtam volna róla, hogy hajnalra 5 fok lesz a szobában. Már korábban, amikor először vettem szemügyre a matracot, észrevettem, hogy egy rózsaszín zsinór fut ki a takaró alól, amelynek feje a konnektornál hever. Húztam kifelé, de nem jött. Félredobtam a takarót és a lepedőt, hogy megkeressem: a vezeték egy rózsaszín szövettel borított, műanyag párnában végződött, éppen a lábnál elhelyezve, az ember úgy kell feküdjön összezárt lábbal a hátán, mint egy koporsóban.
Miután bedugtam a konnektorba, egy pillanat alatt felforrósodott. Visszatettem a helyére. A tolóajtó túloldalán, Chika-chan a számítógépénél ült, a réseken átszűrődött a fény. Sálban volt és pulóverben, de ennek sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, kicsi lány, gondoltam, negyvenhét kiló, meg aztán a nők fázósabbak. Másfél méterre volt tőlem. Már Okinawán tapasztaltam, hogy a japán háztartásnak más az elképzelése a magánélet fogalmáról, és bár nem igazán lehet egyedül az ember, cserébe fekvés után megszűnik az emberi zaj, valódi csend van, nem szól zene, tévé, a japánokkal orrsövényferdülés tekintetében elnézőbben bánt az evolúció, ami pedig a belső szerveik magánéletét illeti, ott is családiasabb és meghittebb az éjszaka.
Felkészültem az alváshoz, ahogy szoktam, alsógatyára és pólóra vetkőztem, a zoknimat pedig betettem a bőröndöm külső, zárható zsebébe, amit utazásaim alkalmával szennyestartónak használok. Éjszaka arra ébredtem, hogy reszketek. Úgy ömlött be a hideg a házba, mint a víz. Kerestem még egy takarót, és bekapcsoltam a hősugárzót, de ezek sem segítettek. A fűthető kispárnát a legmagasabb fokozatra állítottam és úgy helyezkedtem, ahogy kell, háton fekve, összezárt lábbal, mint egy koporsóban. Az volt az első gondolatom, hogy másnap fogom a sátorfámat, elhagyom a szigetet, és kiveszek egy hotelszobát valami városban.
Mindig is kényszeresen az elképzeléseimhez szerettem igazítani az életemet, és ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna, akkor hagytam a fenébe az egészet. Az alkalmazkodást lemondásként, felesleges áldozatként tartottam számon. Másnap, a probléma megoldására összpontosítva észrevettem magamban egy szokatlan erő, a fegyelem bizsergését.
A felzabált gerenda
Chika-chan többször is elmondta, mennyire sajnálja, hogy ilyen alacsony a mennyezet a házban, én pedig annyiszor nyugtattam meg, ahányszor elmondta, ugyan, semmiség, az ember odafigyel, lehajtja a fejét, nem nagy dolog. Figyelni kell mindenhol, a konyhában, az étkezőben, a fészerben, a pottyantós budiban, hol jobbra, hol balra döntve el fejünket. Az első két napban nem is történt személyi sérülés.
Ugyanazokon a helyeken, ahol az első két napban sikeresen hajtottam le a fejem, később minderről megfeledkeztem, így baszom be a fejem naponta többször a fészerben, a konyhában, a pottyantós budiban, az étkezőben, sőt, már a pókhálónak is majdnem nekimentem egyszer a kertben. Másnap reggel, ahogy a ház előtt ültem és teáztam, láttam, hogy a pók hálójával nem stimmel valami. Magasabban van. Nem hittem a szememnek. Felálltam, hogy megnézzem, jól látom-e, és jól láttam, ezúttal már én is elfértem alatta.
Chika-chan nem tudta ilyen könnyedén átépíteni a házat a kedvemért, viszont látva, hogy mennyire fáj a hátam, felajánlotta a fekvőpadját, aminek segítségével minden nap öt percet fejjel lefelé tölt a nappaliban. Este, vacsora előtt lógtam ott egy kicsit fejjel lefelé én is, bár a fejemet itt is oldalra kellett döntenem, ezúttal fejjel lefelé, mert a 170 centiméter az fejjel lefelé is 170 centiméter, nincs mese, de miután végeztem, azt hazudtam, minden rendben.
– Uh, most már sokkal jobb! – mondtam.
– Áh! Hai! Nagyon jó! – felelte Chika-chan.
– Vacsorázhatunk! – csaptam össze a tenyeremet, és elindultam az étkezőbe a vértől vörös fejemmel.
– Áááááááá! – kiáltotta Chika-chan.
A fejem fölé néztem. A gerenda, amely a ház tetőszerkezetét hivatott tartani, mint valami filmgyári díszlet, egyszerűen berepedt, eltört, beszakadt.
