Minden magyar falunak kell egy Gizi mama!

Egy végtelenül összetett és bonyolult társadalmi, gazdasági problémára Magyarországon ma létezik egy kétszavas definíció: borsodi zsákfalu. Mélyszegénység, kilátástalanság, befordulás, bűnözés, drogok és alkohol. Az átlag magyar hozzáértően bólogat ilyenkor, pedig fogalma nincs, valójában miről van szó. Hogy hogyan élnek emberek. A munkanélküli nem otthon tévézik, mert nincs jobb dolga, hanem azon remeg, hogy a mát még túlélje. Hogy a gyerek hiába sír az éhségtől, egy száraz kenyérsarkot nem tudnak elé tenni.

Ilyen falu Balajt. Miskolctól csupán 30 kilométerre fekszik Edelény közvetlen szomszédságában, de vendéglátóim már előre, a telefonban mondták, nagyon figyeljek. Könnyű elvéteni a leágazást, onnantól kezdve pedig nagyon rossz az út. Nem vicceltek, ez hamar világossá válik. Domboldalra épült, a szűk utcán rutinozok a partfal és a valószínűtlenül magas járdaszegély között, amikor a navigátor jelzi: érkezés a célhoz a bal oldalon.

Persze túlvitt, megfordulni képtelenség, lassan tolatok vissza. A helyzet azért nagyon kellemetlen, mert pár házzal hátrébb, a kapu előtt hatalmas termetű ember figyeli szúrós szemmel a bénázást. Első ránézésre nagyon erősnek, és elég haragosnak tűnik.

Hirtelen megjelenik mellette egy idősebb asszony, a nagydarab férfi hónaljáig ér, de felénk integet: „ide, ide! És még halljuk: „…hozzám jött, te!” Hogy mi volt az eleje, inkább tudni sem akarom.

Gizi mama

A hölgy Szabó Lászlóné Gizi, a hatalmas ember pedig – mint később kiderül – Zsolti. Békés, jóindulatú férfi, kosárfonó művész. Tényleg művész, laptoptáskát, lámpabúrát is fon, gyakorlatilag mindent elkészít vesszőből, amire igény van. Ettől függetlenül még mindig örülök, hogy Gizi néni kijött értem a kapuhoz.

A ház mérete és berendezése is szerény, de feltűnően tiszta, rendes és jól felszerelt. Bent kezet szorítunk Szabó Lászlóval, az újságírót az asztalhoz ültetik, mert jegyzetelni is akar, a házaspár leül a kanapéra. Kicsit marad Zsolti is, ő egy fotelban foglal helyet.

Gizi néni tanulókert programot vezet a falu roma asszonyainak. Ezért vagyunk itt, de hamar kiderül, hogy tanulókertnél sokkal, de sokkal többről van szó. „Gizi mama gondoskodik itt az emberekről, foglalkozik a romákkal, ő a jótevőjük” – szalad előre jócskán a történetben Zsolti a fotelből.

„Gizi mama, vagy csak egyszerűen mama, anyu. Igen, így szólítanak” – mosolyog a hölgy. László nyugdíjas mozdonyvezető, felesége közmunkán van, közben lázasan készül az érettségire. Érkezésünkkor épp a töri tételeket pakolta le az asztalról. „Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha megcsináltam volna” – magyarázkodik.

Teljes kilátástalanság

A településről érdeklődve azonnal a mélyvízben találom magam. Pontosabban a mélyszegénységben. A lakosság nincs ötszáz fő, 70 százalék roma – összesen ha negyven embernek van bejelentett munkája. „Miskolcon, Edelényben talán többen el tudnának helyezkedni, de nagyon rossz a közlekedés, az itteni képzetlen emberek emiatt nem tudnak több műszakot vállalni” – magyarázza László.

Boldog, akinek közmunka jut, mások a havi 22 500 forintos segélyen élnek. „Tudja, mire elég az a pénz? Télen két-három hétig a tüzelőre. És ennyi” – folytatja megindultan a házigazda. Gizi néni pár éve közmunkán barátkozott össze négy roma asszonnyal, akikkel egy csoportba osztották őt. Amikor átmentek hozzá, csodálkoztak: van lekvár, van savanyúság, befőtt, de jó magának mama, adjon egy üveggel!

Mama pedig adott, ám egy idő után már neki is alig volt. „Adok még, de jövő éven már te csinálod” – oldotta meg a problémát. Hamar belátta viszont, hogy ez nem így működik, pontosabban így nem fog működni.

Az itteni romák nem tudják, hogyan kell palántázni, kapálni, kertet művelni, állatot nevelni, nem volt senki, akitől megtanulhatták volna. Nincs motiváció sem. Ha természetben kapnak segélyt, nem tudnak vele mit kezdeni, amit lehet, pénzzé tesznek belőle, és amit megenni sem lehet, az az enyészeté lesz.

„Én viszem a sokat, ők a keveset, majd elosztjuk”

A házaspár nagy szívfájdalma, hogy a hatalmas telkek pusztán állnak. Minek a kert, ha nem műveli senki – véli a házaspár. Az asszony egy idő után feltette magának a kérdést, hogy ha megvan az igény az ő tudására, miért ne segítsen? „Egyet gondoltam: itthon vagyok közmunkán, miért ne csinálhatnánk együtt, miért ne taníthatnám meg őket gazdálkodni?” Tavasszal pedig indult a munka, Gizi néni karon fogta leglelkesebb közmunkatársát, és palántáztak.

Aztán jött még egy asszony, még egy és még egy, Gizi néni összesen öt családot vett a szárnyai alá. Van, aki nem akarja megtanulni, nem érdekli. Én nem erőltetek, de el sem zavarok senkit: aki dolgozni akar, az velem megtanulhatja, mit mikor és hogyan csináljon. Aki viszont lusta arra, hogy jobbá tegye az életét, azt én sem kényszeríthetem rá.

Ültettek és kapáltak, közösen művelték először Gizi néniék kertjét, a csatlakozott romák telkeit, majd megkapták a szomszédos, parlagon fekvő területet is. Munkájuk gyümölcse is közös: ami épp érik, azt leszedik, összeadják, közösen befőzik, tartósítják, majd egyenlő részben szétosztják.

Én viszem az enyémet, a sokat, ők is hozzák a magukét, a keveset, aztán egyenlő részben visszük haza a lecsót, lekvárt, befőttet, savanyúságot, miegymást. De így van ez jól.

Annyi kedvesség és szeretet árad ebből az asszonyból, hogy lassan már én is Gizi mamáznm. Nevetve mondja, nem bánja, nyugodtan.

„Ezt a Zsoltit is előveszem még! ”

Mit jelent ez konkrétan a családoknak? „Az éhezéstől menti meg őket! Tízezer forint havonta legalább. Minimum ennyi, amit megtermelnek maguknak ételben” – szól ismét Zsolti. Tudja jól, ő is Gizi mama egyik „fogadott” fia. „Rászoruló az, aki nem kér, hanem megtermeli, amit tud, amit egyébként meg kellene vennie” – erősít rá László. Filozófia ez, sokkal több mintakert programnál mélyszegénységben élő asszonyok számára. Gizi mamaáék tudatosan nevelik környezetüket felelősségteljes gondolkodásra.

„Nálunk nincs felesleg” – folytatja László. Kisujjának utolsó percét mutatja: ”az ilyen pici répát, petrezselymet is megtisztítjuk, megpucoljuk, szárítjuk és ledaráljuk. Ételízesítő lesz belőle, de nem ám olyan sós, mint a bolti! Az enyémben több, mint tíz összetevő van, mind saját termés, só épp csak mutatóba!”

Aztán kap a fotelből néha közbeszóló vendég is. „Ezt a Zsolti fiút sem fogom békén hagyni, amíg meg nem tanítja a férfiakat kosarat fonni” – fenyegeti ujjával László, és fejében már kész is a nulla ráfordítást igénylő vállalkozás terve. „Egyetlen öreg fűz maradt a környéken, a többit kivágták. De nem baj, vágunk róla vesszőket, leszúrjuk a patak partján és pár év múlva ott az alapanyag. A Zsoltit viszont előveszem miatta” – és persze mosolyog.

Zsolti mormog, hogy jól van, megtanítom én őket, aztán mennie kell – acélmarokkal búcsúzik sok sikert kívánva a készülő cikkhez. Gizi mama közben szőnyegeket hoz. Kaptak egy rakás rongyot, csíkokra vágták, bálamadzagot használva csinos rongyszőnyegek lettek belőle. Elkészítették az újrahasznosított verziót is, óriási, kórházi pelenkászsákokból. Hatalmas ötlet, tartós termék, és jól is néz ki.

Kétszemélyes intézmény

A házaspár elválaszthatatlan egységet alkotva dolgozik együtt, gyakorlatilag intézményként tekint rájuk a falu. Hozzájuk jönnek nyomtatni, tanácsot kérni ügyes-bajos dolgaikban, ügyeket intézhetnek itt a neten. Lászlóék segítenek kitölteni az adóbevallást, kérvényt írnak, hivatalokkal való levelezést bonyolítanak. Egy más nevére szóló, bontatlan levelet mutat, a biztosítótól jött. El sem olvasták, vakon megbíznak benne: „megkértek, értelmezzem, mondjam meg, mit tegyenek”.

Gizi mama „asszonyaival” – ahogy maguk közt nevezik őket – és családjukkal egyenesen baráti társasággá alakultak. A férjek és nagyobb gyerekek is rendre jönnek segíteni, ha szükség van férfikézre, a közös munka végeztével szalonnát sütnek, beszélgetnek, együtt főznek, névnapokat ünnepelnek.

Kitanulta a virágkötést, majd tudását megosztotta asszonyaival is, gyönyörű csokrokat, koszorúkat készítenek. Már az egész csapat a helyi polgárőrséget erősíti, ami természetesen László kezdeményezésére alakult évekkel ezelőtt, és az ő vezetésével működik ma is.

A tisztelet és a szeretet hangján

A legnagyobb gond a pénz hiánya. Egy befőttes üveg 90 forint, a tető rá 60, az ötkilós bálamadzag hat-hétezer. Ez itt szinte megfizethetetlen összeg. A kiürült üvegeket kimossák, elteszik jövőre – sokaknak ez sem volt egyértelmű, tanítani kellett. Ha felesleg van, vagy a szőnyegekre van érdeklődő, eladják. A pénzből aztán cukrot vesznek a lekvárba, vagy tojást és lisztet. Tésztát gyúrnak belőle, és elosztják.

„Kinek mi kell, gyertek, gyúrjuk, szárítsuk és vigyétek haza. Ma nagykocka neked, ha újra összejön az alapanyag, metéltet csinálunk nekem. Így megy ez.” Nem kellenének milliók, de van, ami pénz nélkül egyszerűen lehetetlen. Ötvenezer forintból már például melegházat építhetnének, ami óriási előrelépés lenne minden téren.

Vita soha nem volt az elosztásból, senki nem akarta magának a megkeresett kis pénzt sem. „Nem lenne ezzel a faluval semmi gond, ha az emberek normálisan állnának egymáshoz” – elmélkedik Gizi mama.

Amikor belekérdezek, elmondja:

Magyarként nem mindegy, hogy közelít az ember az itteni romákhoz. Ha kedvesen, normálisan szólok hozzájuk, hasonló lesz a válasz is. Ha viszont tiszteletlenül, netán lekezelően, biztos lehetek benne, hogy vagy így, vagy úgy, de visszavágnak.

Több évtizedes tapasztalat tanította erre az asszonyt, és ahogy példája mutatja, neki sikerült ledönteni a korlátokat.

Együtt egymásért

De Gizi mama is folyamatosan tanul. A már említett érettségi mellett közösségi képzésekre jár, ötleteket gyűjt, pályázatokat ír, támogatókat keres, csatlakozott a Közösségfejlesztők Egyesületének (KÖFE) programjához. Amikor nem gazdálkodnak, Gizi mamáék parkosítanak az egyház területén, körforgalmat díszítenek, PET-palackokból varázsolnak karácsonyfadíszt készítenek, programokat szerveznek.

A közeli jövőben Szabóék az állattenyésztésre akarják megtanítani patronáltjaikat. Első lépésként még csak arra, hogyan tartsanak, vágjanak, dolgozzanak fel disznót. Saját erőből szeretnének megszerezni és felújítani egy közösségi házat, hogy ne mindig a szabadban, vagy Gizi mama apró konyhájában sürögjenek akár tucatnyian befőzés közben.

Logikus lenne, hogy a polgármester, a képviselőtestület segítse a falu érdekében munkálkodó közösséget, de Gizi mama csak legyint a kérdésünkre. Eddig kétszer beengedték őket a közösségi házba, harmadszorra már nem. Pedig az épületnek igen hangzatos a neve: Biztos Kezdet Ház.

Ha már három ember ugyanazt akarja…

A segítség viszont mindig onnan jön, ahonnan az ember a legkevésbé várja, esetünkben egy nyugdíjas éveire szülőfalujába visszatérő hölgytől. Kovács Márta mindenét pénzzé tette Budapesten, felújította belőle a szülői ház melletti ingatlant, és Balajtra költözött. Személyes jelenlététől pedig pedig hatalmas lendületet kapott az egyébként is fáradhatatlan Szabó házaspár.

Márti hímez, varr, fest, kézműveskedik. Helytörténeti gyűjteményt hoz össze, tájházat alakít ki a szomszédos telken. Egy másik ingatlan lesz a hölgy műhelye, Gizi néni és asszonyai közösségi tere, egyben vendégház – megmutatnak mindent részletesen. Mártával közös a gondolkodásuk, a céljaik, támogatják, biztatják, segítik egymást, oszlik a teher.

Közben pedig este lett, indulnék, ám Gizi mama senkit nem enged útjára étel nélkül. Hiába szerénykedek, belém diktál egy 50 centis kolbászt arasznyi szalonnával. No, persze az ellenkezésem csak udvariasság, a házi füstölt,  mellé Gizi mama savanyúsága feledhetetlen.

Hazafelé a számtalan gondolat között egy visszatérően lüktet a fejemben: mi lehetne Magyarországból, ha minden falunak lenne egy Gizi mamája?!