Mészáros Lőrincről már a diliházban is azt beszélik, hogy Orbán strómanja

Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa.

 

Én jövök dolgozni.

 

Olyan viccesen hangzott ez az egész.

Nem emlékszem, hogy bárki is alaposan helyre tette volna Orbán Viktort ezekért a cinikus, meggondolatlan és tulajdonképpen gyalázatos mondatokért. Előrevetítem: nem gyűlöletből mondom ezt, maximálisan tisztelem Magyarország kormányfőjét, már amennyire egy kormányfőt tisztelni kell, ez állampolgári „kötelességem”, erre engem nem kell tanítani, nincs szükségem arra, hogy bárki kioktasson ez ügyben, magamtól tudom, már az iskolában is megtanultam, így tanították: akármi is történik, tiszteld a tanítóidat, a tanáraidat. Abban bízom, Felcsúton és Alcsúton ugyanaz volt a tanterv és a diákokkal szembeni elvárás, hogy a felnőtteket, igen-igen: a szüleiket és nagyszüleiket, ha pedig iskolaközelbe kerültek, a tanítóikat és a tanáraikat is tisztelniük kell. Mivel a jót adják, a nemeset tanítják velünk és nekünk a tanítóink, akkor sem mondjuk, hogy ez biztosan csak tréfa, ha dolgozik bennünk a vagány kisfiú, aki hirtelen fölindulásában azt hiszi, hogy beszólhat akár a tanítójának is, miért is ne, én már majdnem felnőtt vagyok.

Ha pedig azt mondja a tanítónk, hogy édes fiam, amit művelsz, az sok kívánnivalót hagy maga után, ezért most figyelmeztetlek, hogy ezt meg ne próbáld még egyszer, mert legközelebb beírok az ellenőrződbe, és tuti lerontom a magaviseletből eddig kapott hármasodat kettesre, szóval, ha ezt mondja a tanító, eszünkbe sem jut azt mondani, hogy ez „olyan viccesen hangzott”, tanító úr.

Már csak azért sem, mert tudjuk, nem annak szánta. És azért sem, mert ennél több tisztelet jár neki, annak, aki okosabbá akar nevelni minket. Olyan pedig nem létezik, hogy valaki „elég okosnak” tartja magát, tudjuk, a jó pap holtig tanul, és csak a fejfájára szabad kiírni, hogy „befejezte tanulmányait”. Amikor pedig a tanári szobából több tanító vonul az aulába, és ott, a többi diák szeme láttára elmondja, hogy márpedig megsértettem, és igenis ünnepélyesen, az egész iskola előtt kérjek bocsánatot, akkor megteszem, akkor is, ha ez nehezemre esik, és persze ciki is, mert ilyen helyzetben nem mondhatok nemet.

Summa summarum: egy kormányfő, aki négy évtizede még iskolapadban üldögélt, nem nézheti bohócnak, hülyének és viccelődő tréfacsinálóknak a Kossuth teret megtöltő tömeget, azokat a pedagógusokat és szülőket, akik elégedetlenek a közoktatással, az egész mögött álló KLIK-kel, és még sok minden mással. A kormányfő, ha normális, minimum annyit mondd, hogy észrevételeiket meghallgatom, konzultálok róla a szakértőimmel, türelmüket kérem, addig pedig tessenek tanítani, „nem középiskolás fokon”. Nem lehet az „adtunk fizetésemelést” kalapja alá tolni az összes megoldandó problémát. Szóba kell, illik szóba állni mindenkivel, nemcsak azokkal, akik híven követik az utasításait, az ő irányvonalát, nemcsak a rajongóival és vazallusaival, hanem mindenkivel, aki szívén viseli a közoktatás ügyét. Az nem lehet, hogy annyi ész hiába…

Antall József azt mondta, tizenöt millió magyar miniszterelnöke akar lenni, mint tudjuk, óvatosan és diplomatikusan hozzátette: lélekben. Nem egy rossz példa, mondhatom: követhető. 2010 óta várja Magyarország, hogy a kormányfő az ő miniszterelnöke legyen – hiába. Eközben persze megy a rizsa, hogy „mi, magyarok” ilyenek, meg olyanok vagyunk, „a magyar az olyan fajta”, és még hozzá a kétértelmű mondatok, melyekből mindig kiderül, hogy:

csak az „A magyar”, akit Orbán annak gondol vagy tart, a többi aljanép, csupán a személyi igazolványa mutatja, hogy Magyarország lakója, eszerint osztogatja a kitüntetéseket is, meg a díjakat is, legfőképp a pénzeket, fizetéseket és a beruházásokat. Ebben a leosztásban magyar elsősorban Mészáros Lőrinc, akiről már a diliházban is azt beszélik, hogy Orbán strómanja, meg a többiek, de azok nem annyira, mert a többiek a saját vagyonukat gyarapítják, míg Lőrinc barát nemcsak a magáét, hanem a magáét!

Mély lélegzet, „Levegőt!” (József Attila), „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” Ezt még egy kormányfő sem tilthatja meg, sőt: örüljön, hogy nem lett talpnyalóvá az egész nemzet, és maradtak, maradtunk még elég sokan (sokan vagyunk és elegen!), akik kimondjuk, ami bánt, ami azért bánt, mert Magyarország ügyeiről van szó, még ha másképpen is, mint ahogy azt a másfélmillió magyar miniszterelnöke szeretné, akarná, vagy gondolja. „Óh, én nem így képzeltem el a rendet.”, és sokan mások sem, mások, velem együtt, akik úgy gondolják, nem „erre” kapott felhatalmazást ez a kormány, kiváltképp nem ez a magát hatalom birtokosának (hatalmasnak) képzelő kormányfő, aki tényleg azt hiszi (lásd még Mendrey Lászlót!), hogy neki van országa, és nem az országnak van miniszterelnöke.

Szóval, mély lélegzet, és kimondom: nemcsak a tanároktól kellene bocsánatot kérnie Orbán Viktornak, hanem minden magyar állampolgártól, azoktól is, akik bedőltek neki, meg azoktól is, akik, nem. Azoktól, akik hozzátartozóikat vesztették el a valamelyik központilag „kiéheztetett” közkórházban, eszköz- és/vagy humán erőforrás hiánya miatt akárcsak egy kartörés következtében is. Azoktól, akik lecsúsztak arról a földterületről, amit Mészáros Lőrinc szerzett meg strómanként, kinek is?… Azoktól, akik folyamatosan kipottyannak az állami beruházásokból, és akiknek az orra elől viszik el a milliárdokat Orbán kedvenc nagyvállalkozói. Azoktól is, akik azért nem kaphatnak több bért, mert stadionok építésére folynak el a közpénzek. Azoktól is, akiket kopaszok segédletével előz meg egy kamuzó öregasszony a választási iroda előterében. Azoktól is, akik a Quaestor-botrány vesztesei lettek.

Hosszú a sor, végtelenül hosszú, hagyjuk, mindenki gondolja hozzá az általa (ugyanilyen) fontosnak tartott ügyeket.

Kapuszerda lesz, ha minden igaz, megint az utcán próbálják megkísérelni, hogy szóra bírják az öntelt Kedves Vezetőt. Ott, ahol árok is van, gödör is van, meg kátyú is van bőven, ahol senki nem maradt az útszélén Orbán kedvezményezettjei közül. Nem tudom, hogy sikerül polgári engedetlenséggel figyelmeztetni a miniszterelnököt, ami biztos, és erről írtam már: a polgárság már adott, akkor is, ha sokan vagyunk, de (látszólag!) még nem elegen. Thaiföldön bizony kiültek az utcára az emberek, leültek, és egyre szaporodtak az üldögélők (hm, még Gandhi is helyeselte volna!), és addig nem is tágítottak, ültek és ültek, amíg a korrupt kormányt meg nem buktatták. Nem tudom, lesznek-e majd, akik leülnek, de én szeretném, ha lennének.