Az elmúlt negyedszázadban a dzsihadista erőszak több hulláma söpört végig a világon. A kilencvenes években a szovjetellenes afgán dzsihadisták szétszóródtak, csatlakoztak más felkelésekhez. A második hullám az al-Kaida szeptember 11-i támadásakor kezdődött, a harmadik pedig az Egyesült Államok iraki inváziójakor indult útjára. A jelenleg is tomboló negyedik hullám az eddigi legpusztítóbb, részben az ISIS területfoglalásai és ideológiai újításai miatt, mellyel nem csak a helyi szunnitákat, de az egész világot meg tudja szólítani. Nagyrészt azonban azért, mert a közel-keleti káosz, az állam és társadalom közti kapcsolat megromlása csak tovább duzzasztják a hullámot, és kifogyhatatlan emberi erőforrást biztosítanak a szalafi-dzsihadistáknak.
2011 első felében az egyiptomi, tunéziai, líbiai és jemeni forradalmak az arab politika egy új korszakának eljövetelét harangozták be, az utcára szólították az embereket, akik méltóságot, lehetőségeket és politikai pluralizmust követeltek. A megdöntött tekintélyelvű vezetőség helyére nagyrészt iszlamista pártok kerültek, amelyek készen álltak egy békés, demokratikus politikai élet kialakítására.
Jelenleg azonban az egész Közel-Kelet háborúban áll. Tágabb értelemben a Nyugat-Afrikától Dél-Ázsiáig terjedő régió sorsa veszélyben van. A háború egyértelmű győztesei pedig a szélsőségesek. Számos különbség mutatkozik meg e csoportok vallási meggyőződésében, stratégiájában, taktikáiban és célpontjaiban, de összességében mindannyian szent kötelességüknek tekintik az erőszakos dzsihádot. Egy tisztább iszlám társadalmat szeretnének létrehozni, és úgy hiszik, ennek érdekében kötelesek erőszakot alkalmazni azokkal a muszlim vezetőkkel szemben, akikről úgy vélik, hogy politikájuk nem felel meg az iszlám (saját értelmezéseik szerint fennálló) követelményeinek.
Az Iszlám Állam Irak és Szíria nagy részén kalifátust hozott létre, és folyamatosan toboroz harcosokat a világ minden részéről. Bár veszített a területeiből, egy tucat más mozgalmat állított a saját oldalára, és számos támadást koordinál és inspirál a muszlim és a nyugati országokban.
Az al-Kaidához köthető Dzsabat al-Nuszra az egyik legerősebb ellenzéki csoport Szíriában. A jemeni káosz közepette az Arab-félsziget al-Kaidája (al-Qaeda in the Arabian Peninsula, AQAP) könnyedén elfoglalta az Ádeni-öböl egyik stratégiailag fontos pontját, Mukallát és a környező területeket. Az ISIS egyik ága tartja ellenőrzése alatt Líbia mediterrán partvidékének nagy szakaszát, de több más városban is megtalálhatók a milicistái. Több dzsihadista csoport, köztük az Iszlám Maghreb al-Kaidája (al-Qaeda in the Islamic Maghreb, AQIM) továbbra is jelen van a Száhel övezeteben.
A Nigériai Boko Haram az ország egész észak-keleti részét lerohanta 2013 és 2014 folyamán és jelenleg is rettegésben tartja a Csád tó környékét. Az al-Shabaab szomáliai bázisán kívül Kenyára is veszélyt jelent. Afganisztánban újjáéledtek a tálibok, néhányan közülük pedig a pakisztáni, közép-ázsiai csoportokhoz hasonlóan csatlakoztak az ISIS-hez. Miután Oroszország leverte a szocsi olimpiai játékok előtti észak-kaukázusi dzsihadista felkelést, több száz kaukázusi harcos Irakban és Szíriában tevékenykedett tovább, az otthon maradók pedig hűséget fogadtak az Iszlám Államnak.
Ami a káoszból táplálkozik
Ha közelebbről szemügyre vesszük a dzsihadista erőszak negyedik hullámát előidéző közvetlen okokat, választ kapunk rá, miért ez a legpusztítóbb, és miért olyan nehéz megfékezni.
2011-ben a szíriai tüntetőket is hasonló célok motiválták, mint az arab tavasz más felkeléseit. A legtöbben nem is feltétlenül Basár Ásszad távozását szerették volna elérni, csupán kormányzati reformokat, nyitott politikát és fejlettebb gazdasági kormányzást követeltek. 18 hónap alatt azonban a békés tüntetések, főleg északon, dzsihadisták által irányított fegyveres felkeléssé nőtték ki magukat Ebben nagy szerepe volt a kormánynak is, hiszen kegyetlenül lépett fel a tüntetések során, szándékosan radikalizálta és mélyítette tovább a válságot, erősítette a szektariánus megosztottságot, szembehelyezte az uralkodó alavitákat, és más kisebbségeket a szunnita többséggel, kollektív büntetésekkel élt, városokat semmisített meg, milliókat telepített ki az otthonából, szélsőségesek börtönbüntetését függesztette fel és üldözte az ellenzéki frakciókat. A kormány erőszakossága számos szunnitát bosszúra sarkallt, a szélsőséges iszlamista szekták pedig inkább tűntek a kisebb rossznak a kormányhoz képest.
Irakban is hasonló gyökerekből táplálkozik a dzihadista erőszak. Az amerikai invázió és a nyomában kiépülő megszállási politika megágyaztak a 2005-től 2008-ig tartó polgárháborúnak, de a harcok kirobbantásában Abu Muszab az-Zarkavi, az iraki al-Kaida, az ISIS elődjének a vezetője is segédkezett. Később a siíta vezetés szisztematikusana elnyomta a szunnita kisebbséget, majd a siíta biztonságig erők erőszakkal fojtották el a 2012-2013 folyamán a szunnita többségű városokban rendezett nagyrészt békés tüntetéseket. Ezzel lehetetlenné tették a mérsékelt szunnita vezetőség és ellenállás megerősödését, és megnyitották az utat az ISIS előtt. Számos szunnita szorult védelemre, vagy nem látott más kiutat, mint a szélsőségesek. Az ISIS tehát újraszerveződött, felszámolta a riválisait és 2014-ben elkezdett terjeszkedni irak szunnita térségeiben.
Jemenben az al-Kaida helyi ága (AQAP) 2011-ig főként nyugati terrorista támadások kivitelezésére fókuszált. Amikor azonban az állam összeomlott – a 2011-es forradalom során, majd mikor a 2015-ös húti lázadások felerősödtek – elkezdett területeket foglalni. Líbiában is az ISIS és más szélsőséges csoportok húztak hasznot az állam összeomlásából. Először Moammer Kadhafi 2011-es eltávolítása után keletkező káoszban, majd amikor 2014-ben patthelyzet alakult ki a két rivális kormány és regionális támogatóik között.
Maliban a helyi al-Kaida vezetők évekig a sivatagban bujkáltak, majd 2012-ben szövetkeztek a tuaregekkel és később át is vették a nacionalista felkelések irányítását. Afganisztánban a tálibok és Szomáliában az al-Shabaab a több évtizede tartó zűrzavarban formálódtak, és a többi milícia megyengülése, valamint a hadurak csapongásai lehetővé tették, hogy igazán erőre kapjanak.
Az észak-nigériai Boko Haram kakukktojásnak mondható, mivel nem egy meglévő háborús konfliktusból bontakozott ki. Elszigetet szektaként kezdte életét, majd később ellenzéki mozgalomként egy kevésbé korrupt, iszlám vezetés megvalósítását tűzte ki célul. 2009-ben a fegyveres erők leverték a csoport tüntetését. A maiduguri leszámolás során a Boko Haram 800 támogatója életét vesztette és később, a csoport vezetőjét, Mohamed Juszufot is kivégezték. A helytelen kormányzati fellépésnek, valamint a líbbiából és a Száhel övezetből érkező fegyvereknek és szakképzett harcosoknak köszönhetően máig tartó erőszakos felkelésbe torkollott a helyzet.
Civakodó geopolitikai riválisok
A támogató államok rivalizálásából is hasznot húznak a szélsőséges csoportok.
Jelenleg főként a közel-keleti államok közti versengés az, ami hajtja és bonyolítja, hogy véget lehessen vetni a dzsihadisták táptalajául szolgáló konfliktusoknak.
Ez azt is magával hozza, hogy az államok vezetői jobban aggódnak a regionális riválisaik előrenyomulása, mint a szélsőséges csoportok miatt. Jemenben például sokkal nagyobb fenyegetést tulajdonítanak a siíta húti felkelők térnyerésének és annak, hogy támogatójuk, Irán nagyobb befolyásra tehet szert az Arab-félszigeten, mint a helyi al-Kaidának. Jó példa erre, hogy a szaúdi bombák nem kímélték a felkelők területeit, de hónapokon keresztül elkerülték az al-Kaida ellenőrzése alatt álló területeket, és ezzel hatalmas előnyhöz jutatták a csoportot.
A regionális politika még ennél is nagyobb szerepet játszik a szíriai események alakulásában. Az ellenálló felek a mai napig nem az ISIS-t tekintik elsődleges ellenfelüknek. Az Aszad-kormány, Irán, a szövetséges milícák és Oroszország is többségében más ellenzéki erőket támadnak, még azokat is, akik a fronton szembeszállnak az Iszlám Álammal. Az Öböl menti államok és Törökország Aszad eltávolításán munkálkodnak, de a törökök a Kurd Népi Védelmi Egység (YPG) sikereit sem nézik jó szemmel, attól félnek, hatással lehetnek a törökországi kurd felkelőkre. Szíriában az ISIS-szel szemben való fellépés csak a nyugati erők és Jordánia számára élvez elsőbbséget.
A szektárianizmus
Az elhúzódó háborús konfliktusok és a regionális riválisok csatározásai közvetlenül táplálják a dzsihadista erőszak negyedik hullámát, azonban más tényezők is hozzájárultak a kialakulásához.
Szaddam Husszein megdöntése, a szíriai és iraki háború, a szaudi-iráni rivalizálás igazán elmérgesítette a helyzetet. Az államok összeomlásával a szunniták, de mindenki más is kénytelen volt más társadalmi csoportokhoz, tözsekhez, klánokhoz, vallási csoportokhoz, vagy szektákhoz fordulni a képviseletért és védelemért.
A szektariánus gyűlülködés pedig az ISIS kezére játszik, mely egyszerre gerjeszti és kihasználja a megosztottságot. A szektariánus ellentéteket tovább mélyíti hogy széleskörben megjelent a szunniták között az áldozatszerep, vagyis magukat látják az események áldozatának. Ez abból fakad, hogy Nyugat legtöbbször az ISIS attrocitásaira fókuszál, és figyelmen kívül hagyja, hogy az Irán által támogatott rezsimek és milíciák szunnitákat mészárolnak.
Bár a diktátorok eltávolítása is katalizátorként hatott a negyedik hullám kialakulására, igazából a tartós tekintélyelvű kormányzás volt az, mely táptalajjal szolgált a szélsőségességnek. Az autoriter vezetők és rezsimek évtizedeken keresztül elnyomással és erőszakkal biztosították a hatalmukat. Így sikerült viszonylagos stabilitást elérniük, de a rossz kormányzással tönkretették az állami intézményeket, az állam és a társadalom közti kapcsolatot, olyan körülményeket hoztak létre, melyek a diktátorok eltávolítása után csakis zűrzavart és felfordulást eredményezhettek.
Az afrikai államok közel-keleti társaikkal ellentétben egységes állásponton vannak a dzihadistákkal szembeni fellépésről, esetükben legtöbbször a gyenge állami szervek hátráltatták a szélsőséges csoportok visszaszorítását. Nem működtek megfelelően biztonsági szervek, a hírszerzés és más intézmények sem, így nem tudtak reagálni a problémákra.
Jól példázza ezt a nigériai Boko Haram esete, mely szinte észrevétlenül fejlődött jelentéktelen szektából fegyveres felkeléssé, vagy hogy a Mali sivatagjaiban bújkáló dzsihadisták, hogyan tudtak hirtelen városokat elfoglalni. Az elmaradott intézmények, az állam és szervei iránti bizalmatlanság, a könnyen hozzáférhető fegyverek és az ügyetlen biztonsági erők erre a válasz.
A szocializmushoz hasonlóan halványult el az arab nacionalizmus is, de a neoliberális reformok és a globális kormányzás sem teljesítette az elvárásokat, gyakran még rontott is az életkörülményeken. A 2011-es forradalmak összeomlásával és elfojtásával pedig elúszott a liberális demokrácia és ami a legfontosabb, a békés politikai iszlám lehetősége is.
A rossz elnöki teljesítmény, amit a Muzulmán Testvériség jelöltje, Mohamed Murszi nyújtott Egyiptomban, majd Abdul Fatah asz-Sziszi puccsa és elnyomása még veszélyesebb körülményeket hoztak létre. A Muzulmán Testvériség mértékletességének kudarca és a politikai részvétel hiábavalósága ugyanis csak igazolta a dzsihadista ideológiákat, az erőszakos forradalmi stratégia szükségességét. Érveiket csak tovább erősítette, hogy a Nyugat csendben tűrte, mikor a Muzulmán Testvériséget eltávolították a politikai életből és tisztviselőik az egyiptomi börtönökbe kerültek.
Az Iszlám Állam felemelkedése
Bár Ramadit elveszítette, de az ISIS továbbra is szilárdan tartja iraki területeit a szunniták lakta vidékeken és Szíria északi részén. Nem tudta máshol megismételni a térségben produkált drámai sikereit, de jelenleg is terjeszkedik Líbiában, a Sínai-félszigeten, Jemenben, Afganisztánban, más háborús övezetekből csábít magához harcosokat, valamint támadásokat inspirál és visz véghez Nyugaton.
Az ISIS 2014 júliusában űzte ki az iraki hadsereget Moszulból, Irak második legnagyobb városából, a fegyvereiket és felszerelésüket is megszerezte. Néhány héttel később végigsöpört az ország északi és nyugati részén majd Kelet-Szíriában is erődöket hozott létre. A csoport idáig szinte ismeretlen vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi a moszuli nagymecsetben kiáltotta ki az új kalifátust, magát a “az iszlám világ vezetőjének” nyilvánította és minden muszlimtól hűséget követelt. Az ISIS csapatai felszámolták az iraki-szíriai határ egy részét, ezzel dzsihadista csoportként a történelem folyamán először hoztak létre nemzeteken átnyúló területi hatóságot.
Több tízezer külföldi csatlakozott hozzájuk, sokan a kifinomult online toborzásnak köszönhetően. Gondosan megtervezett, brutális kivégzéseikkel bombázták a közösségi médiát, hogy félelmet keltsenek és nem utolsó sorban azért, hogy a címplapokra kerülhessenek. A rabszolgasorsba taszított nők a felháborodás- és figyelemfelkeltés mellett más célt is szolgáltak: az ISIS kötelékébe csábították azokat a fiatal férfiakat, akik konzervatívabb családi hátterük miatt nehezen tudtak volna kapcsolatot kialakítani az ellenkező nemmel. Az Iszlám Állam legfőbb célja, hogy bővítse területét, további tagokat toborozzon az összeomlott államokból, terrortámadásaival darabokra zúzza a társadalmakat, és hogy háborút robbantson ki a nyugati nagyhatalmak közt, amely majd megnyitja az utat az új iszlám világrend számára.
A Husszein-rezsim ba’athista tisztviselőit eltávolították a közéletből és a hadseregből, melynek következtében többszázezren, többségében szunniták maradtak munka nélkül. Az új politikai rendszer szektariánus alapon osztotta szét a hatalmat a lakosság között, melyhez a szunniták igen rosszul alkalmazkodtak, és nem is igazán szolgálta az érdekeiket. A hatalom hirtelen a szunnita nép kezéből a siíta és kurd felső osztályok kezébe vándorolt. Mindemellett, az amerikai katonák és a helyi szövetségesek erőszakos visszaéléseitől visszhangzott egész Irak, jóval azelőtt, hogy a hírhedt börtönben, Abu Ghraibben történt kínzások széles körű felháborodást keltettek volna.
Az Afganisztánból Irakba érkező jordániai származású Zarkavinak, az Iraki al-Kaida, majd az ISIS atyjának nem volt nehéz dolga a felkelő mozgalom létrehozásakor: a szunniták elégedetlenek voltak és számos levantei harcos állt a rendelkezésére, akiket még korábban Dél-Ázsiából toborzott. A siíták iránti gyűlöletére, valamint okos startégiai megfontolásokra alapozva új, a szektariánus törésvonalakat is figyelembe vevő dzsihadista ideológiát kínált a harcosainak, valamint reményt, hogy fordíthatnak a szerencséjükön.
Az Egyesült Államok az “Anbar Ébredése”, vagy más néven “Irak Fiainak” is nevezett mozgalom létrehozásával és finanszírozásával próbálta megakadályozni a szélsőséges Iszlám térnyerését. Bár sokan vevők voltak Zarkavi gyűlöletkeltő taktikáira, de a helyi szunnita törzsek közül többen kifogásolták brutális módszereit, melyeket még az al-Kaida központi vezetése is elutasított.
Az Anbar tartományból származó szunniták fegyveres csoportjai ezért összefogtak és együttesen léptek fel az Iraki al-Kaida és a szektariánus erőszak ellen. Az “Anbar Ébredése” mozgalom be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, szembefordult a szélsőségesekkel, és megvédte a tartomány közösségeit.
Ha a terveknek megfelelően, Irak Fiait, a több mint százezer törzsi harcost később az iraki hadseregbe integrálták volna, elkerülhető lett volna az Iszlám Állam dúlása. 2011-ben azonban az amerikaiak kivonulása után Maliki elnök, a szunnita fegyveres erőtől való félelmében és Irán nyomására, nemhogy teret adott a mérsékelt szunnita erőknek, de megvonta a fizetésüket, elbocsájtotta, vagy lecsukatta őket. Ekkorra már a szíriai konfliktus is nagyon elmérgesedet. Maliki egyre bensőségesebb kapcsolatot alakított ki Teheránnal. Aggasztotta egy regionális háború kirobbanásának a lehetősége, és hogy mitévő lesz, ha Aszad bukását követően egy iszlamista szunnita vezetéssel találja szemben magát.
Bár az amerikai invázó kellőképpen megágyazott az Iszlám Állam felemelkedésének – akár úgy is mondhatjuk, hogy nélküle ma nem lenne ISIS – de az “Anbar Ébredésének” utóhatásai és az elharapódzó szíriai háború is megtette a hatását. Hiába ölte meg az Egyesült Államok 2006-ban Zarkavit, addigra már sikerült felborzolni a kedélyeket egy szektariánus polgárháború kialakulásához.
2012 telén robbant a szunniták elégedetlensége, mikor az iraki biztonsági erők leverték a szunnita Falludzsában és Havidzsában zajló tüntetéseket. Ekkor már mindkét oldal úgy látta, hogy nincs lehetőség a békés rendezésre, így a szélsőségesek is zöld utat kaptak a fegyveres megtorlásra. A harcok felerősödésével Maliki lényegében az összes ellenzéki szunnitát terroristaként azonosította, miközben szemet hunyt a nem kevésbé brutális siíta erőszak felett. A szunniták pedig még inkább áldozatnak érezték magukat, mert az Egyesült Államok és az ENSZ továbbra is támogatta Malikit, ráadásul a szomszédban Asszad zavartalanul irtotta a szunnita lakosságot.
Zarkavi utódja ekkorra már újraszervezte a csoportot, szökött fegyencekkel, és elégedetlen, szűkölködő törzsi harcosokkal töltötte fel a sorait és 2014-re beszivárgott a legtöbb szunnita városba. A helyi katonai egységek és a felkelők frakciói a harcok során szövetkeztek a dzsihadistákkal, majd az idő haladtával átvették felettük az irányítást. Mikor az ISIS 2014 nyarán bevette Moszult és a szunnita vidékeket, a lakosok felszabadító akcióként ünnepelték a jövetelüket. Hiába tiltakoztak alig pár éve Zarkavi brutális módszerei ellen, olyan rossz volt az állammal való kapcsolatuk, hogy az elnyomott minden rossz emléket.
Szíriai területszerzés
Szíriában 2011-ben kezdett el terjeszkedni az ISIS. Bagdadi egyik hadnagyát, Dzsolanit helyezte ki Szíriába, akinek az irányítása alatt, az ISIS anyagi támogatásával a Dzsabhat al-Nuszra komoly felkelő mozgalommá duzzadt. Egyre többet profitált a háború radikalizálódsából és egyre szélesebb körű támogatói bázisra tett szert, mivel Dzsaolani gondosan elrejtette, hogy bármiylen szálak fűznék az al-Kaidához, együttműködött a többi felkelő csoporttal, és harcosai viszonylag fegyelmezetten viselkedtek. 2013 áprilisában Bagdadi az ISIS-be szerette volna olvasztani a csoportot, Dzsolani azonban elutasította a fúziót és inkább az al-Kaida vezetőjének, Ajman al-Zavahirinek fogadott esküt.
Az ISIS kezdetben nem a kormány, hanem a felkelők területeit vette célba, a szunniták lakta helyeket próbálta bevenni, ahogy azt Irakban is tette. Aszadot nem zavarták a dzsihadisták, nagyobb fenyegetést tulajdonított a lázadóknak, ráadásul az ISIS jelenléte még kapóra is jött számára, így az összes ellenzékit terroristának nyilváníthatta. Az ellenzéki frakciók először tépelődtek, hogy megadják magukat az ISIS-nek, vagy felvegyék velük a harcot, de a dzsihadisták 2014-es fellépését követően, népszerű felkelő vezetőik meggyilkolása után, ellenszegültek. A kezdetben az al-Nuszra kimaradt a harcokból, de később bevetették az ISIS ellen. Bagdadi csoportját kiverték Aleppo környékéről, a harcosai Kelet-Szíriába szorultak.
Az iraki szunnita kisebbségen belül felszámolt minden más ellenzéki frakciót, Szíriában azonban a szunniták többbségi csoportot képeznek a társadalomban, több erős alternatíva létezik az ellenállásra, ezért ott az ISIS csupán pár szunnita többségű települést birtokol, melyeket többnyire a katonai ereje segítségével és megvesztegetéssel láncol magához.
Az exportált kalifátus – Az Iszlám Állam tartományai
Az ISIS iraki és szíriai bázisán túl is terjeszkedik, agresszív toborzással, vagy más csoportok magához édesgetésével hozza létre új tartományait. A partvidéki líbiai városokban, Szirte környékén a helyi Anszár as-Saria milíciájából toboroz. Eleinte mindössze pár száz emberre tett szert, de sikerült bebetonoznia magát a közösségekbe azzal, hogy védelmet ígért nekik. 2015 nyarán tovább gyarapodott az ISIS-tagok száma, mivel visszatértek az idáig Szíriában harcoló líbiai és külföldi dzsihadisták, köztük néhány jeles iraki parancsnok is. Az év végére már 200-300 km-es partszakasz tartozott a fennhatóságuk alá Szirte és Bin-Dzsavad között.
Kezdetben az ISIS nem kötelezte szigorú szabályok betartására a líbiaiakat, eltekintve attól, hogy a nőknek kendőben kellett járniuk, és a helyi csoportok nem emelhettek rájuk fegyvert. Elsősorban a külföldiekre fókuszált, főleg a keresztény menekülteket vette célba.
Később azonban, miután néhány szirtei lakos fellázadt, erőszakkal fordult a helyiekhez. Az ISIS-harcosok biztonsági tisztviselőket és helyi lakosokat végeztek ki nyilvánosan kémkedés, vagy vallási szempontból helytelen viselkedés vádjávalt, fiatal lányokat kényszerítettek házasságkötésre, azaz erőszakoltak meg, és a tengerparti ellenőrző pontokon letartóztattak minden közalkalmazottat, vagy az olajiparban dolgozó embert. A líbiai tartomány valószínűleg a helyiek megadóztatásából, csempészésből, zsarolásból, a bankok kifosztásából, váltságdíjakból és gazdag támogatók adományaiból finanszírozza magát. A dzsihadisták feldúltak pár olajkutat is, megtámadtak kikötőket és finomítókat, de arra idáig még nincs bizonyíték, hogy árulnák is a líbiai olajat.
Az összes partnercsoport közül az ISIS líbiai ágát fűzik a legszorosabb szálak a levantei vezetéshez.
Minél tovább sikerül megmaradniuk, minél több iraki és szíriai veterán, valamint külföldi harcos áramlik az országba, annál nagyobb fenyegetést fognak jelenteni.
2016 elején már kelet felé is terjeszkedtek, egyre szorosabban fonják körbe Bin-Dzsavadot, mely a part menti nagyobb olajlétesítmények kapuja. A Szidra környéki olaj- és gázinfrastruktúrára is támadást mértek. Líbia más részein egyelőre nem sikerült komolyabb előrelépést tenniük. Kis számban vannak jelen Bengáziban, Líbia második legnagyobb városában, Dernából azonban, ahol az Anszár as-Sária és az al-Kaidához köthető csoportok dominálnak, már kisöpörték őket. Líbiában nem annyira meghatározó a szektariánus megosztottság, mint Irakban, vagy Szíriában. Kaotikus háborús színpadán állandóan változnak a szereplők, az ISIS így nehezebben tudja kiaknáznia a feszültségeket, bár az állam és a korábbi rezsimhez hű közösségek közti ellentét a dzsihadisták kezére játszik.
Egyiptomban a Sínai-félszigeten az Anszár Beit al-Makdisz 2014 novemberében fogadott hűséget az ISIS-nek. A főként beduinokból álló csoport a kétezres években, a második palesztin intifáda idején formálódott, majd az állami elnyomás hatására terrortámadásokat hajtott végre a tabai, dáhabi és sarm es-seiki üdülőhelyeken.
A Sínai-félszigeti ISIS főként a helyiekből toboroz, de a Nílus völgyéből is származnak tagjai és támadásokat is vitt már végre, a fővárosban, Kairóban is. A félsziget észak-keleti részén igen meggyűlik velük az egyiptomi hadsereg baja, mivel teherautókba rejtett bombákkal, improvizált robbanóeszközökkel és olykor nagyszabású rajtaütésekkel sújtanak le a városokban a biztonsági erőkre. Állítólag magas rangú szíriai és iraki veteránok is találhatók a soraiban és fejlett fegyverzettel is rendelkeznek. 2014-ben már használtak hordozható légvédelmi rendszereket (MANPADS) és orosz gyártmányú Kornet páncéltörő rakétákat is. A Sínai-félszigeti ISIS vállalta a felelősséget az orosz utasszállító repülőgép lezuhanásáért 2015 októberében.
Az ISIS 2014-ben jelentkezett be önálló csoportként Jemenből, ahol egy jól szervezett, erős al-Kaida mozgalommal találta szemben magát. Ennek ellenére több régi al-Kaida-tagot, valamint más milicistát is sikerült magához csábítania. Hadramatban, Ádenben és Lahdzsban a legerősebb, de Abjanban is terjeszkedik. Harcosai sokkal brutálisabbak, és kevésbé törődnek a helyi szabályok betartásával, valamint a helyi szövetségek kiépítésével, mint az al-Kaida tagjai, de nincs is rá szükségük, mivel a déli kiábrándult és elszegényedett fiatalok köréből toboroznak.
Siíta városokat támadnak, hogy a jól bevált taktikát alkalmazva, a szunniták védelmezőjeként tüntethessék fel magukat. Bár jelenleg nem szektariánus ellentétek határozzák meg a jemeni összeütközéseket, és a jemeniek identitása hagyományosan törzsi, klán és regionális alapú, illetve politikai hovatartozáshoz kötött, de úgy tűnik a szektariánus törésvonalak is egyre mélyülnek.
Néhány pakisztáni tálib parancsnok alapította meg az ISIS afganisztáni ágát az ország keleti tartományaiban. Bár 2015 folyamán az ISIS számos településen heves harcokba kezdett a helyi tálib csoportokkal, a tálibok nem veszítettek a területeikből, népszerűek a pastuk körében és észak felé is terjeszkednek. Délen, a tálib felkelő mozgalom szívében szinte kizárt, hogy teret kaphat az ISIS dzsihadista ideológiája.
2015 közepén Oroszország észak-kaukázusi felkelő mozgalma, a Kaukázusi Emirátus is beállt az ISIS zászlaja alá. Mikor az orosz biztonsági erők 2013 leverték a felkelést, megtizedelődött a létszámuk, és később sokan inkább a levantei csatemezők felé vették az irányt, ráadásul otthon maradt harcosok állítólag kevés támogatást kapnak Rakkától. Úgy tűnik, az ISIS számára nem élvez prioritást az orosz bázis építgetése, bár sokszor kéri a helyi muszlimoktól, hogy az ISIS nevében indítsanak támadást az orosz állam ellen.
A nigériai Boko Haram 2015 márciusában csatlakozott az ISIS-hez. Abubakar Shekau, a csoport vezetője úgy gondolta, hogy területi veszteségei után, a Boko Haramnak jót fog tenni, ha a globális dzsihád részeként nagyobb publicitáshoz és legitimációhoz jut. Idáig azonban nem történt nagyobb változás a csoport képességeit, taktikáit, vagy identitását illetően, csupán az online megjelenésén finomodott.
Nem tudni, hogy pontosan milyen kapcsolatban áll Rakkával, a szíriai dzsihádista vezetés beleszól-e a csoport működésébe, az azonban biztos, hogy jóval kevesebb külföldi harcol a soraiban, mint más afrikai dzsihadista mozgalmaknál. A Boko Haram hatalmas szenvedést okoz az országban, de hiba lenne azt feltételezni, hogy túl szoros szálak fűzik a globális dzsihadista mozgalomhoz.
Mi a különbség az ISIS és az Al-Kaida között?
Az al-Kaida sem tétlenkedett, mialatt az Iszlám Állam nyitogatta a szárnyait. A dróntámadások és a szárazföldi offenzívák meggyengítették a központját a pakisztáni törzsi területeken, és Zavahiri prédikációjának felvételei eltörpülnek az ISIS terjedelmes online promóciója mellett. Annak ellenére azonban, hogy az ISIS mindent erőfeszítését beveti a magrebi, szomáliai, szíriai és jemeni csoportjainak megszerzéséért, az al-Kaida keményen tartja magát. Néhány alcsoportja erősebb mint valaha, területeket szereznek, helyi felkelésekké szerveződnek és a szunnita mozgalmakkal karöltve harcolnak, ahelyett, hogy beállnának a kalifátus zászlaja alá.
Az ISIS úgy döntött, úgy ragadja magához a hatalmat, hogy végez potenciális riválisaival, az al-Kaida alcsoportjai azonban más stratégiát választottak: átgondoltabban lépnek fel más milíciákkal és közösségekkel szemben, óvatosabbak a muszlimok meggyilkolását illetően, és nagyobb mértékben veszik figyelembe a helyi normákat és a közvéleményt.
Igaz, hogy az Arab-félsziget Al-Kaidája, vagy az Al-Nuszra is vív szektariánus háborút, nem kíméli a siíta hútikat, vagy az alavitákat, és nem futamodik meg, ha civilek meggyilkolásáról van szó, Zavahiri azonban, elődjéhez, Bin Ladenhez hasonlóan kitart amellett, hogy siítákat ölni, és a válogatás nélküli gyilkolással elidegeníteni a muszlim közvéleményt, hátráltatja a végső célt, a helyi zsarnok rendszerek megdöntését, Nyugat térdre kényszerítését és kiűzését a Muszlim világból, valamint Izrael elpusztítását.
Az al-Kaida terjeszkedése
A szíriai Dzsabat al-Nuszrának, a kezdetben nem tett jót, hogy kenyértörésre került sor az ISIS és az al-Kaida közt, mivel külföldi harcosai inkább az ISIS-hez vándoroltak. Később azonban a csoport újreszerveződött és a másoddik legerősebb szíriai lázadó frakcióvá vált. A csoport még az ISIS és az al-Kaida közti szakítás előtt is sokkal megfontoltabb volt a civileket érő támadásokat illetően, nagy hangsúlyt fektette a helyi lakosok támogatására és összedolgozott a többi felkelő csoporttal. Harcosai és öngyilkos merénylői a felkelő mozgalom elit támadó erejét képezik, nagy szerepet kaptak a 2015-ös aleppói és idlibi támadások során.
Jemenben az Arab-félsziget al-Kaidája az ISIS-szel ellentétben hosszú múlttal, valamint kiterjedt társadalmi és családi kapcsolatokkal rendelkezik. Jelenleg Hadramutban és Ádenben a legerősebb, de Taizzban és el-Bajdában is aktív. Az Arab-félsziget al-Kaidája a 2011-es forradalmak után alcsoportjait az Anszár as-Saria szervezetébe tömörítette, mely bár kapcsolatban áll az al-Kaidával, de nincsenek szigorú tagsági feltételei, ezért szélesebb körökben is toborozhat, ráadásul így elkerülheti, hogy azonnal az al-Kaidával hozzák összefüggésbe.
A francia és csádi erők 2013-ban kiűzték az Iszlám Maghreb al-Kaidáját Mali északi városaiból, a csoport Líbbiában új életet kezdett. Bázisai a Száhelt, Nyugat-Tunéziát, Algériát, és a Levantétól keletre eső csatamezőket is magukban foglaló dzsihadista hálózatok csomópontjává váltak. A líbiai biztonsági vákuumban kitűnően meg lehetett szervezni az Amenas gázipari kompexum támadását 2013 januárjában. Bár a Száhel-övezet mozgalmas katonai térképén gyakran cserélődnek a szövetségesek, nem tűnik valószínűleg, hogy a csoport átpártolna az ISIS-hez.
A szomáliai al-Shabaab az elmúlt pár évben kiállta az Afrikai Unió missziójának offenzíváit, központjai elvesztését, más iszlamista csoportok ideológiai támadásait és 2013-ban egy belső hatalmi küzdelmet is. Az utóbbi hat hónapban támadást indított az Unió bázisai ellen, és szinte minden területét visszafoglalta. Régebben azzal vádolták, hogy külföldiek alkotják a sorait, mára azonban Szomália politikai, szociális és katonai értelemben is leghosszabb életű mozgalmává nőtte ki magát. Bár az al-Shabaab egyik ideológusa, maroknyi emberével nemrég átpártolt az ISIS-hez, kizárt, hogy a csoport vezetősége kilépne az al-Kaida kötelékéből.
A negyedik hullám: önnfentartó gépezet
Az elmúlt néhány évben a dzsihadista mozgalmak erősebbek lettek mint valaha. A nyugati államokban végrehajtott terrortámadásoknak, az áldozatok és hozzátartozóik szenvedésén kívül, a legsúlyosabb hozadékai a társadalomban előidézett reakciók: az idegengyűlölet, a polgári szabadságjogok megnyirbálása, szelektív rendfenntartó intézkedések gyakorlása otthon és katonai visszaélések külföldön. Mindezek a dzsihadista csoportok kezére játszanak, új lehetőségeket nyitnak meg számukra a muszlim országokban és megkönnyítik az új tagok toborzását Nyugaton.
A dzsihadista erőszak negyedik hullámát csak úgy lehet megállítani, ha nem csak a gyűlölt, elpusztítandó ellenség, hanem a kiváltó okok és azok megszüntetése kerül a fókuszba: az erőszak, melyet a szunnitáknak kellett átélniük Irakban és Szíriában, a régióban eluralkodó káosz és a közel-keleti hatalmak rivalizálása, az egyre nagyobb mértéket öltő szektariánus gyűlölködés, a líbiai és a Száhel övi zűrzavar Kadhafi megbuktatása után, a Muzulmán Testvériség felmorzsolódása után bezáródó ideológia tér, és a reformok sürgető hiánya.
Addig szinte hiábavaló szembeszállni az Iszlám Állammal és az al-Kaida csoportjaival, míg folyamatosan dúlnak a háborúk, és a muszlim országokban naponta vérontásokról számol be a helyi média. Amíg a szélsőséges mozgalmak válsághelyzeteket tudnak előidézni, jó eséllyel vetik meg a lábukat máshol, vagy foglalnak el új területeket. Erősödő befolyásuk mellett a legveszélyesebb tulajdonságuk, hogy a világtörténelem egy kifejezetten kényes időszakában olyan reakciókat képesek kiváltani, melyek tovább éltetik a fennmaradásukhoz szükséges körülményeket. Egy-egy terrortámadást követő átgondolatlan intézkedés újabb zűrzavart okozhat, amiből megint a dzishadisták fognak profitálni.
