Az SZDSZ-ből induló, a Fidesz országgyűlési képviselőjeként, majd alkotmányjogászként, elemzőként folytató Tölgyessy Péter a Tárki tanulmánykötetében (A magyar polgár) írt Zsákutcából zsákutcába címmel.
1989 fordulóján az egyik leggyakrabban használt kifejezés a „polgár” szó volt Magyarországon. Ugyan előtörténetének megfelelően a régi reformbaloldal szívesebben beszélt a gazdaság szükséges modernizációjáról, majd az európai felzárkózásról, a népi-nemzeti harmadik út hívei pedig első helyen inkább a nemzeti sorskérdések megoldását kívánták, mégis: a polgárosodás reménye, az öntevékeny állampolgárok cselekvésének kívánsága kezdetben még általánosan összekötő társadalmi vágyakozásnak tetszhetett.
Innen indultunk. Most ott tartunk, hogy Tölgyessy Péter szerint az elmúlt negyedszázad bajai után már nem is számít átfogó konszenzusképző célkitűzésnek a nyugatos polgárosodás igénye. Nem véletlenül váltott Orbán Viktor sem.
Míg a Fidesz 1993 után hangsúlyosan polgári pártnak nevezte magát, addig jó ideje az ország jellegadó vezetője módszeresen „az emberek” megfogalmazást alkalmazza. A magyar polgárosodás ezúttal sem bizonyult elérhetőnek egyetlen nekirugaszkodással. A sikertelen feltörekvő államokban gyakori módon a nyugatos mintakövető, a külvilágra nyitott piacgazdaságot célul tűző korszak antitéziseként nálunk is nemzeti öncélúságot és etatista kollektivizmust hirdető szakasz kezdődött.
Az elemző szerint a magyarok többségének a piaci és a politikai versenynél kiismerhetőbb az irányított kapitalizmus és demokrácia. Noha nagy a vágyuk a szabadságra, a jogbiztonságra, a korrupciótól mentes boldogulásra, de ezeket mára szinte elérhetetlennek tartják. Tölgyessy Péter történeti visszatekintésében emlékeztet rá, hogy a magyar történelemben a nyugatos mintakövető magatartás, illetve a hazai értékvilág képviselete csak kivételes esetben találkozott. Ezért vergődik politikánk visszatérően e két, kibékíthetetlennek látszó legitim kívánalom között.
Az elemzés szerint a Kádár-rendszer iránti nosztalgia is azzal magyarázható, hogy akkor
roppant erőfeszítéssel és nem kevés leleménnyel magyarok milliói emelkedhettek fel az évszázados proletárlétből. Új civilizációs vívmányok sokasága ért el az emberekhez. (…) Mégis a nyugati polgári civilizációt meghaladni ígérő kommunizmus valójában újabb lemaradást hozott a térségnek. A könnyítések és reformok élhetőbbé tették a magyarok életét, de az államszocializmus uralmi szerkezete, minden jó szándékú értelmiségi bizakodás ellenére, lényegileg reformálhatatlannak bizonyult.
Tölgyessy ezt követően elemzi a rendszerváltás utáni kormányok bukdácsolásait, majd eljut a Fidesz 2010-es kétharmados többségéhez, amellyel ’89 nyugatos közjátéka után Orbán új rezsimjével a magyar társadalom visszatért korábbi előtörténetéhez.
A kormányfő azért mondja, hogy a Nyugat értékeinek és intézményeinek bealkonyult, mert hatalma alapja, a piaci kapitalizmus és a joguralom elutasítása. Ő a szorgos nyugatos felemelkedés helyett állami hatalommal írná át radikálisan a fennálló körülményeket. A felülről kiépített jogállamban azonban az állampolgárok védtelennek érzik magukat.
Az önerejüket kevésnek, az önmagukat esendőnek érző magyarok a joguralom személytelen rendje helyett inkább újra a paternalista állam jótéteményeihez fűzik reményeiket.
Az emberek többsége verseny helyett inkább visszahúzódik a szabálykerülés, az alkudozás, a „mutyi” otthonosnak vélt világába, részben az államtól várja előrejutását.
Így viszont ismét elveszti polgári felemelkedése lehetséges eszközeit, a nagypolitika számára megmarad felülről irányítható, kiszolgáltatott alattvalónak.
Mostanra számos eredmény dacára a polgárosodás eszményéhez az ország alig került közelebb.
Tölgyessy Pétert ez azzal magyarázza, hogy az ország úgy vágott neki a nyugati civilizáció lényegi elemeit tagadó modell megvalósításának, hogy nem is döntött róla.
Leszakadása miatt érzett haragjában nem is nagyon érti, mi történik valójában körülötte.
A Fidesz nemcsak a jövedelmeket, hanem az üzleti és médialehetőségeket, a művészeti erőforrásokat is kedvezményezettjeinek csoportosítja át. Növeli az állami tulajdon szerepét a közüzemek között és a versenyszférában is, a hatalomhoz ezer szálon kötődő magánvállalkozásokat preferál lépten-nyomon, noha ezt – hívein kívül – mindenki más rendszerszintű korrupciónak tart.
A hatalmi eszközökkel helyzetbe hozottak hiába jutnak sebtében jelentős vagyonhoz, vállalkozásaik eredményes működtetése nem biztosított, hiszen nem tanultak meg versenyezni a piacon, folyamatosan állami gyámolításra szorulnak. A miniszterelnök, ahol lehet, az államot erősíti, az erő pozíciójából akar mindenhová elérő befolyást gyakorolni.
Orbán nem hisz a piaci automatizmusokban, az uralomgyakorlás indirektebb formáiban, az állam szerteágazó eszközeivel közvetlenül mozgatná a társadalmat.
A hatalom maga alá gyűrte a gazdaság régi erős embereit. Ahol csak teheti, centralizál: egyetlen, felülről irányított gépezetbe fogta össze a helyi közigazgatás, az egészségügy és a közoktatás csaknem valamennyi intézményét.
Az alkotmányjogász úgy látja, Orbán Viktor víziójának lényege a nemzet történelmi ösztöneihez, mítoszaihoz és illúzióihoz igazított, a bajokra végre „az emberek” vágyainak megfelelő megoldást ígérő konstrukció ígérete.
A miniszterelnök meglátása eredeti alkotás, ám nyelvi megfogalmazásaiban, kategóriáiban ott munkálnak a két világháború közötti időszak állításai, de jelen vannak az ötvenes–hetvenes évek marxista szemináriumainak, a Kádár-korszak népi piacellenességének tételei is.
Szerinte a Fidesz-politika nem a tartalmi demokráciaigénnyel, hanem a hagyományos joguralom-követelménnyel ütközik közvetlenül, mert nehezen képes együtt élni a törvény- és a joguralom rendjével, a nyugati civilizáció egyik alapelvével. Törvényei, jogszabályai rendre egyénre, vállalatra, intézményre szabva próbálják megvalósítani a központi szándékot. Érvényességüket rendszeresen felülírják a felsőbbség legkülönfélébb elvárásai.
Az elemző úgy látja, az Orbán-rendszer minden belső feszültsége ellenére betölti elsődleges feladatát: válság idején ad cselekvőképes kormányzati stabilitást ad a feszültségektől, indulatoktól terhelt országnak.
Orbán Viktor útkeresése újabban egyre több követőre talál a térség országaiban, és még a Magyarországnál sikeresebb államok is gyakran számolnak rendszere tapasztalataival.
A menekült-migráns áradat, de már korábban a görög válság is, mindeddig bajosan kezelhetőnek bizonyult az európai politika második világháború utáni eszköztárával. A magyar kormányfő előtt megnyílt a reménység: megoldásai Európa egészében trendindítóak lehetnek.
Noha idehaza a jobboldali törzsközönség jelentékeny hányada úgy látja, hogy Orbán kormányzásával a nemzet előtt a legszebb távlatok nyíltak meg, Tölgyessy szerint nehéz elgondolni, hogy a Nyugat évszázados tapasztalatai, a polgárosodás civilizációs vívmányai ellenében tartósan előrejuthat az ország. Ő attól tart, hogy a diadalmasnak tűnő előrehaladás újra veszélyes zsákutcának bizonyul.
