Az esernyő
A McCormick-Romme Cycloplane néven ismert szerkezet alig nyolc évvel a Wright fivérek úttörő repülése után, 1911-ben készült el. A New York-i feltaláló, William S. Romme szokatlan ötlete a milliomos John D. Rockefeller Jr. és az aratógépekben utazó Harold F. McCormick támogatásával öltött formát, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1910 és 1913 közt tett számtalan repülése közül a legjobban sikerült során is csak alig néhány méter erejéig tudott a magasba emelkedni.
A Kerekszárny
Az éveken át repülésoktatóként dolgozó, magyar származású Stephen Paul Nemeth által tervezett, kerekszárnyú gép a harmincas évek elején épült Chicagóban.
A száztíz lóerős Warner motor óránként 220 kilométeres sebességre tudta gyorsítani a négy és fél méteres koronggal kiegészített, két embert szállítani képes eszközt, amely a Modern Mechanix 1934. júniusi száma szerint bárhol képes volt ejtőernyőként leszállni.
A náci Németország csodája, a Horten Ho 229 (Ho IX.), ami több évtizeddel előzte meg a korát
A német testvérpár, Walter és Reimar Horten a harmincas évek elején kezdett repülőgépeket tervezni, mialatt Németország számára a versailles-i szerződés értelmében természetesen tilos volt légiflottával rendelkeznie. Hortenék ezt egyszerűen kijátszották: sportrepülő klubokhoz csatlakoztak, és sorra tervezték a siklórepülőket és más, motort nélkülöző gépeket. A különc tervező, Frederich Lippisch valóságtól elrugaszkodottnak tűnő ötleteit használva az évtized végén Reimar és Walter hamar a deltaszárnyú vitorlázógépek tervezése felé fordult, ennek csúcsából, a gyönyörű, húsz méteres szárnyfesztávolságú Horten H.IV-ből (Ho IV) négy példány is épült 1941-1943 közt, és arattak sikereket a kor bemutatóin. Ezalatt Walter a Luftwaffe pilótájaként testközelből tapasztalhatta a háború több véres ütközetét, így az angliai csatát.
Hamar felismerte, hogy a Harmadik Birodalomnak egy új típusú vadászgépre van szüksége, erre a célra pedig egy jórészt csak szárnyakból álló gép tökéletes lenne. Göring, a Luftwaffe feje épp ekkor jelentette be a 3×1000 projektet, melynek keretein belül egy 1000 kilogrammos bombát, óránkénti ezer kilométeres sebességgel ezer mérföldnyire (1600 kilométer) eljuttató gép terveit várta.
A testvérpár kapott az alkalmon, így megkezdte a Ho 229 jelzésű gépük tervezését – az elkészült három prototípus motor nélküli vitorlázógép volt, melyeket a tökéletes aerodinamikai forma megtalálása érdekében építettek. A másodikként elkészült gépre sugárhajtóművet szereltek, 1945. február 2-án pedig sikeres repülést hajtottak vele végre.
Néhány héttel később a gép hajtóműhiba miatt lezuhant, megölve tesztpilótáját, de bebizonyosodott, hogy a forma használható: a gép felszáll, repül és rendben leszáll. Május 8-án Németország feltétel nélkül megadta magát, ezzel a háború Európában véget ért. A harmadik, Ho 229 V3-ként jelzett prototípust rövid londoni kitérő után, több forradalmi német újításal együtt az Egyesült Államokba szállították, ahol mérnökök egész hada vizsgálta.
A gép jelenleg a Smithsonian National Air and Space Museum gyűjteményében található, restaurálását 2011-ben kezdték meg.
A Horten fivérek évtizedekkel megelőzték korukat. Az Egyesült Államok legendás lopakodó nehézbombázója, a Northrop Grumman B-2 Spirit csak 1989-ben repült először, a Northrop Grumman pedig két hónappal ezelőtt vázolta fel egy hasonló felépítésű vadászgép terveit, sőt, a NASA is efféle géppel tervez majd körberepülni a Mars felszíne felett, hogy a vörös bolygó minél nagyobb hányadát felderíthesse.
A Repülő Palacsinta
A Charles H. Zimmerman által tervezett, kissé talán rájára hasonlító Vought V-173-ot sugárhajtómű helyett propellerek hajtották, kimondottan eredményesen, sőt, majdnem függőleges fel-, illetve leszállásra is képes volt, így a legszűkebb helyeken, vagy hosszabb kifutópálya nélkül is a levegőbe tudott emelkedni.
Az első tesztek során túlzott vibráció lépett fel, de a hibát hamarosan kiküszöbölték, az Atlanti-óceánt először átrepülő legenda, Charles Lindbergh pedig el volt tőle ragadtatva, kiemelve, hogy a gép kis sebességen is igen könnyen irányítható.
A V-173 1947 márciusáig több, mint 190 alkalommal repült, összesen több, mint 131 órát. A kísérletek sikerrel véget értek, a 7,1 méteres szárnyfesztávolságú gép azóta pedig a Smithsonian repülőgépgyűjteményének egyik legszebb darabja.
Az ezüstös repülő csészealj
Az amerikai légierő számára 1958-1959-ben épített két VZ-9 Avrocar leginkább a Földre érkező idegenekről mesélő filmek repülő csészealjaira emlékeztet. A cél egy igen gyors, elképesztően nagy magasságban repülni képes hidegháborús fegyver kifejlesztése volt, de a kanadai Avro Aircraft és a légierő közös munkája során jelentkező stabilitási problémákat a mérnökök képtelenek voltak megoldani, így 1961 szeptemberében a fejlesztést leállították.
Moller sosem adja fel
A kanadai mérnök, Paul Moller cégével több, mint négy évtizede dolgozik a tökéletes, függőlegesen fel- és leszállni képes (VTOL) repülő csészealj megépítésén. A megoldáshoz eddig talán az M200 Neurával került a legközelebb, amelyet nyolc számítógépvezérelt légcsavar képes néhány méternyire a föld felett tartani.
