A Cassius Marcellus Clay Jr. néven született bokszoló karrierje robbanásszerűen indult: százöt amatőr mérkőzéséből mindössze ötöt vesztett el, tizennyolc évesen, az 1960-as római olimpián pedig félnehézsúlyban laposra verte a világot. A faji megkülönböztetés a hatvanas évek elején azonban még javában dívott, így Clay felháborodásában az Ohio folyóba hajította az aranyérmét – ezt végül ötvennégy év után, tavaly (!) találták meg.
Néhány héttel az olimpiai után már profiként küzdött, első tizennyolc mérkőzését zsinórban megnyerve (ebből tizenötöt KO-val), 1964-ben pedig felült a bokszvilág trónjára: február 25-én Sonny Liston legyőzésével világbajnok lett. A mérkőzést követően bejelentette, hogy csatlakozik a Malcolm X és Elijah Muhammad által vezetett radikális afroamerikai szektához, a Nation of Islamhoz (Iszlám Nemzete), felvette a muzulmán vallást, nevét pedig előbb Cassius X-re, majd Muhammad Alira változtatta.
1967-ben megkapta behívóját a vietnami háborúba, de vallási okokra hivatkozva megtagadta a bevonulást. Mindezért (egy afroamerikaiakat nélkülöző bíróság) ötéves börtönbüntetésre és tízezer dollár megfizetésére kötelezték, ezt Ali azonban nem akarta elfogadni, így egy három éves per vette kezdetét, melynek során a WBA megfosztotta világbajnoki övétől, sőt, bokszengedélyét és útlevelét is bevonták.
Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság 1970-ben végül neki adott igazat, így több, mint három év után visszatérhetett a ringbe, ahol 1974. októberében, a harmadik, Joe Frazierrel vívott meccsén végül visszaszerezte a világbajnoki címet. Még hét évig bokszolt, 1981-ben pedig visszavonult a profi boksztól.
De mit csinált Ali abban a három évben, míg nem bokszolhatott? 1969-re elköltötte minden félretett pénzét, nem hagyhatta el az országot, így némi apróért már egyetemi bokszmeccseket is elvállalt, csak hogy legyen pénze a következő hetekre, és hogy fizethesse az ügyvédeit, akik távol tartják a börtöntől. Ekkor egy jó pénzzel kecsegtető felkérés érkezett a semmiből:
Alinak ez épp kapóra jött, hiszen a korábbi években rengeteg alkalommal szólalt már fel az afroamerikaiak jogaiért, valamint az elnyomás ellen, így a radikális fekete aktivistákat irányító fegyveres vezető szerepe igazán nem állt messze tőle.
Nem ez volt azonban az első alkalom, hogy énekhangjával kellett bizonyítania, hiszen első, 1964-es világbajnoki címmérkőzése előtt már bevállalt egy Stand By Me-feldolgozást (Ben E. King eredetije persze klasszisokkal jobb volt), ami egyáltalán nem sikerült rosszul:
A George Abbott Theatre 1969. december 12-én mutatta be a Buck White-ot a Broadwayen, de az finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat: a darab mindössze hét előadást ért meg, négy nappal később, december 16-án pedig örökre eltüntették a műsorból.
A megnyitón többek közt részt vett Malcolm X felesége, a volt nehézsúlyú bokszvilágbajnok, Floyd Patterson, az első afroamerikai Nobel-békedíjas, Ralph Bunche, színészek és a talkshow-király Ed Sullivan.
A kevés előadás miatt teljes felvétel nem maradt fenn róla, de a darab egyik dalát, a We Came In Chains-t az énekessé vedlett bokszoló előadta a legnépszerűbb tengerentúli talkshow-k egyikében, a The Ed Sullivan Show-ban is:
De ebben a rövidhírben is látható egy részlet a darabban szereplő Black Balloons című dalból:
A darab bukása nem egészen érthető, hiszen a történet állítólag elég jó volt, és Clay neve is hívószó lehetett, annak ellenére, hogy sokan megvetették a muszlim hite miatt, és felelőtlen, hadseregtől megszökött, Amerikával szembeszegülő feketeként néztek rá.
A cikk elkészüléséhez nyújtott információkért és fotóanyagért köszönet az Indiewire-nek,, a Messy Nessy Chic-nek, valamint a Jet Magazine 1969. december 18-i számának.
