Rengeteg ostromnapló maradt fenn, hiszen az óvóhelyekre szorult emberek közül jó néhányan ütötték agyon azzal a légiriadók alatti időt, hogy feljegyzéseket készítettek. Ezekből kiderül, hogy az óvóhelyek önszerveződése mindenütt hasonló módon zajlott: rendelkezési hatalommal a házmesterek bírtak, a világi gazdagságot az élelmiszer birtoklása jelentette. Sokan rendelkeznek ugyan készletekkel, de minden egy pillanat alatt semmivé válhatott, ha egy ház, és így a benne lakók tartalékai találatot kaptak.
Az asszonyok rendszerint – már csak idő- és tüzelőtakarékossági okoknál fogva is – közösen főztek a pincébe levonszolt sparherden vagy vaskályhán. Nagy Lajos és Gyarmati Fanni is arról számolnak be, hogy éhesen figyelik az óvóhely többi lakójának bőséges étkezését, és örülnek, ha a közösen főzött levesből, főzelékből jut egy kevés, hiszen már a harcok kezdete előtt sem tudtak felhalmozni élelmiszerkészleteket.
Ugyanakkor a budai várban, az Úri utca 52. alatt gróf Széchenyi Viktor – akinek a háború végén szomorú pusztulás jut osztályrészül – a megfelelő tartalékok ellenére sem él „nyugodtabb életet” családjával, hiszen otthonuk súlyos harcok helyszíne. „Két szakácsnőnk azonban minden lehetőt megtesznek, hogy ellássanak minket. Különösen Erzsi valóságos hős, ágyú és gépfegyvertűzben is ott áll a tűzhely mellett. A változatosság nem éppen nagy. Készletünk burgonya s babban kielégítő – így egy nap babnap, a másik krumplinap. Lisztünk van, a kenyér itthon sül.”
A bab és a krumpli, esetleg káposzta mellett valóban nem volt nagy választék.
„A lóhúsból éppen úgy készítjük el a húslevest, mint a marhahúsból, csak jobban fűszerezzük” – jegyzi meg még egy első világháborús szakácskönyv a hús édeskés ízét adó glikogéntartalom kapcsán, de mire az ország számos pontján a lóhús maradt az egyetlen fehérjeforrás, már nem bíbelődtek fűszerezéssel. „Boldogok vagyunk, ha pacipecsenye kerül a kis dobkályhára, és remegve lessük a közeledő robbanásokat” – írja a kislányának a háborús életükről készített emlékalbumban a szökött munkaszolgálatosként a fővárosban bujkáló Káldori Endre. A Szociális Misszióstársulat apácái a Krisztinavárosban már korábban is vásároltak lovat a németektől, így – mivel csaknem száz, többnyire kibombázott személyt kellett élelmezniük – január első hetében újabb állatra szorultak rá:
„Kedves Edina nővér elmegy érdeklődni, s a németeknek van is egy három éves, jól táplált muraközi lovuk, szilánksérült, azt szívesen lelőnék nekünk. A parancsnok szervezésében meg is alakul a lófeldolgozó bizottság, és derekasan betölti feladatát. Délre már feldarabolva, teknőben áll a friss hús, kiosztásra készen. 100 kg kerül kiosztásra a lakók és a szomszédok között.”
A város más pontjain már nem volt ilyen szakszerű és szertartásos a húsfeldolgozás. Az ideiglenesen Debrecenben megjelenő Népszava fővárosból érkezett tudósítója a február 6-i számban leírja, hogy Pesten lovakból maradt fejek, belek és bordázatok hevernek az utcákon. Hiszen „amint egy ló megsebesült, vagy éhezéstől elcsigázott teste megtántorodott, a nyílt utcán máris nekiestek, leütötték és perceken belül szétszabdalták. A legnagyobb bombazáporban könyökig véres kezű emberek trancsírozták zsebkéssel, esetleg foggal-körömmel a kivégzett állatokat.” Élelem nincs, a boltok zárva. Közben Budán még javában zajlik az ostrom.
A katonai alakulatokhoz tartozó, a becslések szerint körülbelül harmincezer ló mentette meg Budapest lakosságát, amelyeket már csak kegyeleti okokból is le kellett volna ölni, hiszen takarmány hiányában éheztek. Ám a budapesti bombazáporban megrekedt állatok közül nem csupán lovak estek áldozatul. Nádler Herbert, az Állat- és Növénykertet 1929–1948 között irányító igazgató nem sokkal az események után így írta le a kert feldúlását:
„A halálos veszedelem zűrzavarában, fejszékkel, bárdokkal, késekkel felszerelve tódultak az emberek a kertbe, és akinek bölény-, zebra-, kengurú- [sic!], antilóp-, vapiti-, gímszarvas-, dámszarvas-, őzhús kellett, annyit vitt a különleges pecsenyéből, amennyit akart. Szép rackajuhnyájunk is ily módon került felaprózva bográcsokba. Az Állatkert hívatlan lakói összeszedték és zsákokba gyömöszölve százával vitték el a táplálkozásukra alkalmas madarakat, tekintet nélkül ritka és értékes voltukra. Így vesztek el idegen földrészeken honos vadlibáink és díszrécéink, sőt voltak, akik a gólyák és daruk húsát sem vetették meg. Az emberek étvágyának estek áldozatul az akvárium lakói is. Aki halat akart enni, puskatussal törte be a három centiméternyi vastag üvegtáblákat; a nézőtérre ömlött a drága tengervíz, bokáig jártak benne az emberek a ficánkoló halak között és mind az édesvízi, mind a tengeri halakat halomszámra vitték ki a kertből.”
Hogy kik fogyasztották el ezeket az állatokat? Néhányukat egészen véletlenül be tudjuk azonosítani: „Ettünk pörköltet bölény húsából meg lámából” – írta a nagy Gundel unokája, Gundel Imre a családról szóló visszaemlékezésében. Az Állatkert egzotikus állatállománya azonban annyit jelenthetett Budapest élelmezése szempontjából, mint halottnak a csók, hiszen amikor a város felfalja az állatkertjét, az sosem népélelmezési megmozdulás, hanem mindig mélyen szimbolikus esemény: azt jelzi, amikor a túlélni vágyó emberről lepereg a kultúra.
Élelmet már harmadik hónapja nem lehetett venni, csak szerezni vagy kapni. Rokontól. Baráttól. Az óvóhelyen lakó többi idegentől. Vagy akár egy szovjet katonától, aki a pincébe visz le egy csajka scsí levest: „Csodálatos étel volt ez a káposztaleves, felejthetetlen íz.” Akárhol és akármit evett akkor valaki, ha élt és volt mit ennie, sohasem felejtette többé el: lett légyen az orosz káposztaleves, ócska kukoricakenyér, ananászkonzerv, émelyítő lógulyás, talált szalonna vagy híg babfőzelék. Közben az éhezők már a szinte karnyújtásnyi közelségben érzett békeidők étkeiről ábrándoztak.
„Társaim pillanatnyilag megnyugodtak. Menüket állítanak össze. Az egyik disznókarmonádlit kíván párolt káposztával és töpörtyűspogácsát. A másik húslevest tortellinivel, utána foglyot lencsével és túróspalacsintát. Ria párizsi ebédet állít össze: osztriga, oeufs à la Bercy és gyümölcstorta. A feketekávéban teljes a megegyezés. Tibor, hogy elzavarja ezeket a víziókat, egy tortaszeletet állított a menübe, melyet hagymás késsel szeleteltek.”
– jegyezte fel Fenyő Miksa a pincében január 17-én, szinte vidáman, amikor a pesti oldalon a végéhez közeledtek a harcok. A várbeli német és magyar katonák február 11-én lezajlott, mérhetetlen áldozatokat követelő kitörése után február 13-án a budai oldalon is véget ért a háború. A városban különféle okok – bombázások, harcok vagy szovjet fogság – miatt százezerrel kevesebb polgári lakos kezdett az eleinte képzeltnél nehezebben múló nélkülözésbe, mint amennyien eredetileg az ostromzár alá szorultak.
Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamis gulyás – Hadikonyha a 20. századi Magyarországon
Helikon, 2015
